Ne higgyetek senkinek, a VOLT-on igenis kurva jó koncertet adott a Ladytron, csak interjút nem. Pedig tőlük aztán megkérdeztem volna, mit jelent nekik a művészet, azóta meg durván a Witching Hour-t hallgatom.2009. 07. 10.
Ne higgyetek senkinek, a VOLT-on igenis kurva jó koncertet adott a Ladytron, csak interjút nem. Pedig tőlük aztán megkérdeztem volna, mit jelent nekik a művészet, azóta meg durván a Witching Hour-t hallgatom.
Nem állítom, hogy aki azt mondja, hogy a VOLT MR2 színpadán hajnali egykor fellépő Ladytron nem volt jó, az kimondottan gonosz. Remélem, ők sem állítják, hogy én az vagyok, meg nem is néznek rám sajnálkozóan, ha már az a helyzet, hogy bár sokat hallottam meg olvastam már a Ladytronról, valahogy hallgatni még nem hallgattam, sem az új lemezüket, sem a mindenkikedvence Witching Hour-t. Így aztán mikor ilyen homályos elvárásokkal odamenve azt mondom, hogy ez bizony kurva jó volt, akkor az azért van úgy, mert én vagyok a bizonyíték, hogy az volt. Mi más bizonyítja jobban, hogy egy zenekar meg egy koncert kurva jó, mint valaki olyan, aki egyetlen hangot sem hallott még tőlük, és azonnal, az első számtól az utolsóig bekapja a zene meg az előadás? Mi mutathatja meg, hogy a zene és az imidzs tökéletesen működik együtt, mint egyrészt a hihetetlen lelkes, ugráló-csápoló-transzba eső közönség (jó, ezt a demokratikus alapú érvelést nem igazán szoktam én magam sem elfogadni, de:), másrészt meg megint a képet első pillantásra tökéletesen belátó kívülálló? Hát ezért higgyetek nekem.
Előrelátóan (vagy naivan) egyébként már a koncert valóban kiírt időpontjában, fél egykor átgázoltunk a kurva nagy sáron, és megjelentünk az MR2-nél, hogy kicsit szemléljük a színpadképet is kezdés előtt, meg mégis megpróbáljunk valahogy interjút szerezni, ha már a megígért sajtótájékoztató elmaradt. Ahhoz képest, hogy az én elváráshorizontomban a Ladytron valami minimálként élt, rettentő sok hangszer állt a színpadon: na jó, na jó, a dobcucc az erősen minimál, meg a Joy Division-formájú gitár és basszusgitár is sejtettek már valamit. Viszont ennyi billentyűt én még nem láttam ilyen kicsi színpadon: kettő a gitárosnak, kettő-kettő a két énekes csajnak (ráadásul az egyik tetején, mint később meglepődve vettem észre, négy gitárpedál sorban), még kettő a másik oldalon. Mindenkinek beugrik valami mentális hang, mikor azt mondják, "billentyű-szőnyeg", de ez leginkább igazából egy darab billentyűsoron mondjuk egy teljes, visszhangos-orgonás akkordot jelent, hosszan kitartva, lépésenként variálva. Itt nem azt fogja jelenteni, konkludáltam már előre, sőt, akkor sem tévedek sokat, ha durva Joy Division-utalásokat is várok, lehetetlen ilyen formájú gitárokkal színpadra állni és nem a Joy Divisionre hivatkozni. A dob beállása is errefelé taszigált egyébként, a lábdob és a pergő élő hangszerként szinte felismerhetetlenül szólaltak meg, tisztára, mintha az Unknown Pleasures beállását hallgatná az ember. Talán ült valami Martin Hannett oldalt, a keverőnél. Mikor aztán egy körül feljött a meglepően sok zenész (gitár-billentyű, dob, basszus, csak billentyű, plusz végén a két lány ének-billentyű), és nekiálltak nyomkodni a gombokat, bennem már az első basszusbelépésnél azt kiabálta egy belső hang, hogy itt valami nagyon jó lesz. Egyszerre Joy Divisionös, Depeche Mode-os, sőt, egyes számoknál (talán a női ének is teszi, meg az elektronika) még a Portishead is eszembe jutott. Egyszerre van benne dög és lendület, meg valami olyan szintipop-hangulat, ami nekem a 80-as évek szintipopjából teljesen hiányzott, mert ha nem hiányzott volna, akkor szeretném a 80-as évek szintipopját. Hihetetlen, most jutok el oda, hogy valaki képes megmutatni, mennyire igaza van a csajomnak, mikor azt mondja, ő szereti a szintipopot, lám, tényleg vannak abban jó dolgok. Most már.
Viszont azt elmondanám, hogy ne bohóckodjunk itt mindenféle történeti összehasonlításokkal: sokkal könnyebben élrthető, és el is helyezhető a Ladytron, ha azt mondjuk, olyan, mintha a t.A.T.u. játszana Joy Divisiont. Ezt ugyan már a lemezek néhány meghallgatása után mondom, és benne van az is, hogy kezdem érteni, miért fanyalog mindenki a koncert hangzása miatt: ami a lemezen szép, világos, egyértelműen elektronikus szinthang, az élőben valami sokkal sötétebb, sokkal mélyebb, sokkal vészjóslóbb dolog lett. Ami a lemezen szépen visszhangosított gitár volt, azt élőben sokszor nem igazán hallottam. Ami a lemezen egyszerre két hideg, távolságtartó, femme fatale-os ének, az élőben valami összemosott éneklés lett, nem csak azért érthetetlen, mert mondjuk alkalmanként bolgárul volt. Mindez rendben van, ez a különbség, haaz ember a lemezverziók ismeretében és azokhoz hasonlítva hallja a zenekart. Csakhogy én nem így hallottam, és engem teljesen lenyűgözött a billentyűalapok rettentő sok rétege, a durva mélyek és effektes szintik, amiket ott kaptam az arcomba, mindenféle összehasonlítási alap nélkül -- és rajtam nagyon királyul működtek. Az is rendben van, hogy a számok és az életmű ismeretében az ember egészen más felépítést, struktúrát vár a programtól: akar bele ívet, csoportosításokat, kontrasztokat (régi számok, új számok, slágerszámok, kevesebbet játszott, de lemezen nagy kedvenc számok, stb.), hogy az elejéről valahová tartva eljusson a végére. Való igaz, hogy ilyen ívet már csak azért sem kereshettem vagy érezhettem, mert nem volt miből előzetes fikciókat építenem, és ezért nekem eleve 'egy blokként' szólalt meg a Ladytron. De nekem ez így is nagyon rendben volt. A háttérrel, a monokróm fényekkel (csak piros, vagy csak kék, vagy a vége felé csak stroboszkópos fehér), a beállásokkal, a két kirakatbábu-szerű énekes lánnyal ez az egész nekem annyira egységesnek jött le, hogy az íveket, feszültségeket számon kérő beszámolókat kicsit úgy látom, mint akiken átment egy úthenger, és hiányolják, hogy nem érezték külön az első kereket meg a hátsót.
Kivételesen nem akarom senkinél sem jobban megmondani, nyilván akadtak a Ladytronnak hibái, ha máshonnan nézzük. Pl. hogy csak úgy 50 percet játszottak, nem jöttek vissza, nem adtak interjút. Ezeket még én is látom. Az én perspektívám viszont egy olyan, ahol az első hangtól az utolsóig egy egészen különleges hagzás és zene teremti meg az ő egészen különleges világát, aminek a gépi ritmusai, sok rétegű szintetikus hangzásai ide-oda mozognak és különböző szerkezeteket építenek, gyorsabbat-lassabbat, töményebbet-lazábbat, de mégis kitapinthatóan ugyanaz a világ jelenik meg bennük, ugyanaz a zene, és azok a részletek, amiket kihallok a hangosításból (amihez nem értek), majd' minden számban finomítják egy kicsit, amit a következőtől (vagy a koncert végeztével a lemeztől) várok. Valami olyan dolog lehet a jó popszám, amit a lehető legkevesebb hangszerrel és emberrel is elő lehet jól adni, amit pusztán a hangzás megváltoztatásával át lehet dobni egészen más hangulatba. A Ladytron számtalan szintije, az alatta stabilan döngő basszus, meg a Joy Divisionös dobok nekem olyan zenét építettek fel egy órára, ami mérföldekkel sötétebb és érdekesebb, mint a lemezek (amik meg egészen máshogy érdekesek). Ebben a sötétben egyáltalán nem is vártam, hogy a csajok mosolyogjanak, interakcióba bonyolódjanak a közönséggel, sőt, még azt sem, hogy visszajöjjenek. A Ladytron valahogy úgy nyűgözött le, mint egy kiállítás (ahol szintén nem várod el, hogy csinálhass te is valamit a művészettel, vagy az rád mosolyogjon), és tisztában lévén ennek minden elméleti következményével, képes is vagyok rá azt mondani, hogy valószínűleg művészet volt. BWG tudna erről sokkal jobban állást foglalni. A zenészek, különösen az énekesek jeges mozdulatlansága mégsem a magas művészet magas lovon ülő lefelé nézését juttatta eszembe, nem is a kortárs művészet kötelező iróniáját, elméleti irányultságát, cinikus, direkt érthetetlenségét. Valahol a kettő között állt, ahol a közönséget a zenétől elválasztó imidzs inkább a művészet felmutatásáról szól, arról, hogy szintipop-alapokkal, billentyűkkel, a posztpunktól ismert és használt effektes dobokkal valami olyat lehet csinálni, amit már sokkal régebben kellett volna, és amiben megvan minden, hogy 'klasszikus' legyen, sőt, olyan klasszikus, amit az ember nem un és nem utál az első pillanattól, amikor neki ezt így prezentálják. Nem hiányzott belőle semmi. Remélem, jönnek még teljes műsorral is, én biztosan megnézem őket. Nézzétek meg ti is.
(A Ladytron koncertről Vica készített képeket, ezeket a fesztblog galériában meg is nézhetitek.)
131974