2009. 08. 01.
Ha magadra valamit is adó zenei portál vagy, akkor egész biztosan publikáltál legalább egy nyúlfarknyi, leheletnyi szarkazmussal árnyalt cikket most tavasszal, amikor Jack White kijött harmadik zenekarával, a The Dead Weather-rel. Mi magunk is szóltunk róla anno, most szólunk róla a megjelent lemez kapcsán is – egy kicsit máshogy.
Izzadtan, riporteri kártyámat teljesen eláztatva bolyongtam a backstage folyosóin, mikor is végre ráakadtam a keresett öltözőre; az ajtón előttem egy A4-es lapon, filctollal a The Dead Weather felirat díszelgett. Kopogtam; a stílusosan talpig feketébe öltözött menedzser nyitott ajtót, majd kötelességtudóan vett szemügyre.
-- Jó, akkor szólok Jack-nek, csak most még épp tangóharmonikázik, nemtom, akar-e jönni -- szólt türelemre intő hangon.
-- Igazából Alisonnal kéne beszélnem -- léptem a küszöbre, megakadályozva, hogy rámcsukja a masszív faajtót. -- Ő ráér?
Megdöbbent arcot vágott, kényelmetlenül és kissé lenézően végigmért, majd kurtán bólintott.
-- Hívom.
Öt perc múlva Mosshart kisasszony kecsesen, elolthatatlan cigarettájával támolygott ki az ajtón, melyet még pont időben csukott be maga után ahhoz, hogy ne lássam az épp egy kopott skótdudával fel-alá masírozó Jack-et túl sokáig.
Glam: Alison, örülök, hogy vállalkoztál az interjúra. Gyakran van erre lehetőséged?
Alison: Óhh, lehetőség van, de nem szeretek, így megegyeztünk a többiekkel, hogy ilyenkor majd Jack beszél.
G: Meglepő, milyen sokat beszél újabban, nem?
A: Mármint Jack? Elég sokat, ráadásul mélyebb hangon, mint eddig. Állandóan dörmög a mikrofonokba.
G: Remélem nem haragszol, és megkérnélek egyben, hogy ne add ezt tovább a többieknek, de igazából pont ezért szerettem volna inkább veled beszélni. Tudod, mintha Jack hirtelen ott lenne mindenhol, ti meg...
A: Kussban vagyunk? (bájosan mosolyog)
G: Így van.. (kissé kínosan mosolyog)
A: A publicitás szempontjából ez teljesen jó, számoltunk is vele az elejétől. Először arra gondoltunk, hogy Jack triangulumozni fog, illetve a stúdióban csettintget majd pár dalban, aztán eszünkbe jutott, hogy akkor is az ő neve alatt futna az egész... Akkor meg már miért ne doboljon, főleg ha még szereti is?
G: És tényleg csak dobolt?
A: Hát igazából végül nem csak dobolt. És most ne gyere azzal, hogy mennyire látszik a Horehound-on Mr. Jack White keze nyoma, hacsak nem az a véleményed, hogy szar. Szerinted szar?
G: Nem, egyáltalán nem szar, amivel kapcsolatban akartalak is kérdezni... A lemez jól működik, bár azért egy hallgatás bizonyára nem elég neki... Nem gondolod, hogy kicsit nyers, kimunkálatlan...? Olyan demó-szerű?
A: Jó kérdés, igazából gondolom. De ne hülyéskedj már, a 2006-os Raconteurs-re is azt mondták, hogy olyan, mint egy jó demó. Namármost, szerintem a jó demók jó lemezek. Ennyi. Nem éreztük szükségét, hogy sokat tököljünk, emellett nagyon illett a hangzáshoz ez a kicsit poros, felületes, megszelídítetlen forma, amilyen végül a lemez is lett. Erre céloztál, nem? De gondolj csak bele, tulajdonképpen az egész felállás spontán állt össze, egy éjszaka a stúdióban ragadtunk a 2008-as Raconteurs-turnén, aztán hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy számokat veszünk fel. Én a Kills-szel léptem fel épp, koncert után hülyültünk egyet. Csináltunk egy idióta interjút is erről, hogy ne kelljen állandóan újra elmesélni, Jack ott elmondja a sztorit.
G: Szóval valahogy "természetesnek" mondanád? Hülyeségnek, amit végül kiadtatok vagy ilyen visszafoghatatlan inspirációs túláradásnak?
A: Túláradás? Áh, ne szórakozz már. Ezek tök egyszerű dalok, olyanok, amiket mind a négyen állandóan játszunk, olyanok, amikről tudjuk, hogy működnek, ilyenek jönnek ki belőlünk. Sokkal inkább hülyéskedés, mint bármilyen magasztos 'túláradás'... De ugye hallottad a lemezt?
G: Hallottam néhányszor... Elromlott az mp3-lejátszóm, nem tudtam albumot váltani.
A: (nevet) Áhhá, jól van akkor, talán túl apró darabokra is szétszedted!
G: Miket emelnél ki, miket a legjobb énekelni a Horehound-ról?
A: A '60 Feet Tall' nagyon el tud kapni, énekelni is jó, meg ez a hihetetlen régi, unalmas blues alap is sokkal érdekesebb a gerjedő gitárral meg a nagyon széthúzott struktúrával... Húzónak tartom még a 'Treat Me Like Your Mother'-t, asszem Freud-ról dumáltunk épp, mikor írtuk, a zene meg kicsit Morphine-os a versszakokban, az is nagyon tetszik. Az a tempóváltás nagyon hat, a lemezen is, élőben persze végképp. Amúgy most csináltunk hozzá klippet, mindenképp nézz majd rá! Tudod, a Kills-szel mi kicsit más dolgokat csinálunk, így jó volt egy sokkal élőbb, teljes zenekaros projektben lenni, mint amilyen a Dead Weather is lett. Hotel-lel (Jamie Hince, a Kills másik tagja) közel elképzelhetetlen lenne mondjuk egy olyan dal, mint a 'Rocking Horse', a maga kis spanyolos lüktetésével meg a westernes, nyújtott akkordjaival..
G: Ami tisztára olyan, mint az Icky Thump-ról a 'Conquest'?
A: Igen, az. Mellesleg a 'Conquest' csak egy feldolgozás, úgy mint a 'New Pony' a Horehound-on, ugye tudod, hogy az meg egy Bob Dylan?
G: Igen, hallottam az eredetit is. Ez a másik, azt tudjuk, hogy Jack majd minden lemezére tesz feldolgozásokat, de titeket ez hogy érintett?
A: Pfff, semmi bajom vele, csinálhatnák így többen is. Ez az, hé, mindenki odakint, nyugodtan nyúljatok ám hozzá dalokhoz, amiket szerettek, az soha nem lehet rossz. Tudni kell persze választani, meg túlzásba esni sem kell, de ez a 'minden lemezre egy-két feldolgozás' simán jó tendencia lenne.
G: Egyéb kedvenc?
A: Mondd a tieidet!
G: Hát, izé... A csendes, szépen dinamikus 'So Far From Your Weapon' rögtön befutó volt, bár őszintén a 'Bone House' lenne a kedvencem, ha nem csesztétek volna el a felvételen. Azt kell mondjam, élőben nagyságrendekkel jobban nyomjátok, gyorsabb, szexibb, harapósabb...
A: Sejtettem, hogy ezt mondod. Nem tudok nagyon mit csinálni, van némi kontraszt, elismerem.
G: És persze nagy kedvencem a téglalap alakú gitárod, ha már a kedvenceknél járunk.
A: Oh igen, gyilkos fegyvernek is használható, a színpadi hatásáról nem is beszélve. (mosolyog)
G: Ezek után mit mondanál összességében, mi tetszhet az embereknek az első Dead Weather lemezben, mi fogja meg őket majd, ha meghallgatják?
A: Talán az, hogy nem siet sehová, nem kétségbeesetten akar bizonyítani és tetszeni, csak átdübörög a füleden, de persze úgy, hogy akarsz utána belőle még. Emellett nagyon feszült, érzéki és gitárgerjesztően vad. Vadállati.
G: Ennyi, semmit nem felejtettél ki?
A: Ja de (nevet), Jack White dobol rajta. Meg énekel.
Hálásan köszönjük Alison, a Cluster One hű és kíváncsi olvasói nevében!
Alison Mosshart Bob Dylan fiktív Jack White képzelt riport The Dead Weather
131980