2009. 03. 05.
Még tavaly adtuk oda művészeti tanácsadónknak, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh-nek a Deerhunter Microcastle c. lemezét, írná meg, mint a Cryptograms-ról is, hol van ebben a művészet. BWG elfoglalt ember, fáradhatatlanul írja műveit annak ellenére, hogy azok nem jelennek meg; ezért tartott neki ilyen sokáig Bradford Cox-ék lemeze.
Panta rhei kai egó. Minden változás medrében azon kapom magam én is, hogy sokszor eltávolodom, elkülönböződöm a világtól, s benne mindattól, vagy részeitől, melyekhez kapcsolatom volt, melyekkel együtt élek immár beláthatatlan ideje, melyekről azt hittem, én magam vagyok, s így változhatatlan. Micsoda ostobaság, jövök rá újra és újra, hiszen ha valamiben, ebben bizony a világ is, sőt, mi magunk is pont olyanok vagyunk, mint a művészet. Önök is, bármennyire csodálkoznak. Valahol, valamikor, történik valaki életében egy kis változás, amitől magukra is úgy néz egy pillanatra, véletlenül vagy szándékosan, ismerten vagy ismeretlen, mint ami művészet, mint ami nem úgy jelent valamit, mint ember vagy maga ott, hanem mint egy tárgy, egy dallam, egy vers -- egy műalkotás. Így mozdulhattam el arról az álláspontomról is, hogy a popzenében a művészetnek a konok különbözés, a masszív kihallatszás a feladata. Vagy hát, nem is tudom, no: mióta legutóbb megkértek, mondjam el, mit gondolok ennek a bizonyos Deerhunter nevű művészcsoportnak a munkájáról, talán ők is megszívleltek néhány dolgot, és én is megforgathattam még egy-két gondolatot a fejemben arról, hogyan s mint is villan fel a Deerhunterben s mégis hogyan csalódik a művészet elvárása. S újabb lemezüket meghallgatva nagyívű hasonlattal kezdem benyomásaim érzékeltetését.
A Deerhunter Microcastle címmel ellátott lemeze olyan, mint múzeumban sétálni, s nézni annak a festőnek a műveit, akinek nem jut eszembe a neve -- akinek képeit azért kell közelről megfigyelni, mert a festéket olyan vastagon és változatosan viszi a vászonra, hogy nem csak témái, színei, vonalai fontosak (igazából azok annyira nem is fontosak, hiszen távolról nézve látszik, hogy témáikat, kompizícióikat, vonavezetésüket, még színeiket is tekintve ezek meglehetősen érdektelen, jellegetelen képek): sokkal inkább a felület. Ahol a festék összetömörödik, csavarodik, élesre, hegyesre kopik-töredezik, barázdáltan áll, száradón repedezik, rétegekben kandikál ki egymás alól. Ha nagyon közel megyünk, és megérintjük, akár el is vághatja a kezünket a művészet; ha egy-egy gonoszabb teremőr beleveri a fejünket, még a szemünket is kiszúrhatja valamely hegyes olajfesték-torony. Nos, ilyen a Microcastle.
Miért ilyen? Fogalmam sincs. A Cryptograms jó pár lelkesítően művészi részlete bizony adott okot a bizakodásra; a Microcastle azonban egyetlen reményemet sem váltotta be. Első benyomásként még mindig a remek, művészi Pink Floyd hatását hallom, és olyan kortárs zenekarokét, kiket már mindenki megunt, kiknek kiszámítható, magában semmilyen meglepetéssel nem bíró hangszereléseit érthetetlen, miért akarná akárki is ellesni. Én azt gondoltam, a művészet pontosan abban áll, hogy Cox zenéje majd makacsul ellenáll nem csak a 'mindennapi' és 'népszerű', 'kiszámítható' logikájának, hanem (hiszen ez az ellenállás maga is 'kiszámítható') magának az ellenállásnak is: még soha senki nem csinált művészetet azzal a görcsös elhatározással, hogy most művészetet csinál, ha belepusztul is. Ezek a lelkesítő momentumok az előző lemezen arrafelé mutattak számomra, hogy a zenéből ki kell tisztítani mindazt, ami nem magában művészi, hanem közmegegyezés szerint -- olyan struktúrák, melyek minden popzenében megjelennek, tehát kiüresedtek és használhatatlanná váltak művészi célokra; olyan zenei témák, amelyeket képtelenség elvonatkoztatni eredetüktől, s melyek csakis az irónia révén válhatnak művészivé; olyan terek, hangok, átkötések, melyek révén az olcsó 'művészkedés' könnyen a művészet kárára válik. Bizonyos módon a Deerhunter valóban lépett valamerre, panta rhei kai ekeinoi; de épp ezzel lett belőlük valami olyas, mint azt fentebb a múzeum példájával érzékeltettem.
A zene esetében a felszín természetesen a hang, s a Deerhunter most sem fukarkodik azzal, hogy a hanghatások terével-színével-formájával játszva szélesre ne tárná a művészet felé vezető utat. Mégis, egyik kezükkel adnak, a másikkal elvesznek: mert a remek, művészien kanyargó-csörömpölő, sehová nem illeszkedő hangokat valójában nagyon is mindennapi dalok sémái alá rendelik. A lemez minden egyes dala érdektelen, százszor hallott akkordmenetekre, hangszerelésekre, dalszerkezetekre, dinamikai játékokra megy vissza, melyeken bár végighúzódik a felszín legalábbis reményteljes művészete, időnként bele is rúg néhányat a hallgatóba. Mint egy Velazquez a budi falán. Ezért is történhet, hogy az ember sokkal inkább emlékszik a dinamikai fokozások logikus, látható végén hallott remek terekre, visszhangokra, a hangok olyan ide-oda pattanó, színes, csilingelő káoszára, mint egyáltalán bármelyik konkrét zeneszámra. A 'Little Kids' végére összeálló hang-fal kiváló példa, de a 'Twilight at Carbon Lake' is pontosan ilyen (itt még az értelmetlen, bár tagadhatatlanul erős torzítások is tovább feszítik az ellentétet elképzelés és művészet közt). Szépen szól, de sokszor összevissza, esetleges; a végére összeszedi magát, de addig teljesen érdektelen, némi háttérbe a művészet jelzéseként odakevert inkonzisztens zörej utal csak rá, hogy itt nem egy szándékosan rossz dEUS-számot hallunk.
Az 'Activa' vagy a 'Calvary Scars' másfelől szaladna a művészet kandallójához, és talán ezek jutnak a legközelebb. Az 'Activa' éles, üveges csillogása-csengése azonban ismét csak túlságosan elnyújtott, monoton kompozícióba és epigon-éneklésbe torkollik, a 'Calvary Scars' pedig túl rövid ahhoz, hogy kifejlődhessen belőle bármi, ami nem a szerkezet vagy a hangzás radikális robbanása -- ilyesmi azonban nem történik, ne is várjuk. Az akusztikus gitár húrjain csikorgó húzolódás ugyanúgy nem vezet sehová, mint a 'Saved by Old Times' szintén legalábbis érdekesen induló témája. A 'Twilight at Lake Carbon' befejezésében valóban ott az erősítés, akár a robbanás: akkordmenete azonban akár egy Eagles-számé is lehetne. A dalok kivétel nélkül ellaposodnak a végükre, és pontosan ez a probléma: hogy nem lehet úgy művészetet csinálni a hangokkal, a hangzással, hogy közben unalmas, érdektelen, kiszámítható szerkezetekbe gyömöszöljük őket. Ezt az ellentmondást próbáltam feloldani magamban hallgatás és újrahallgatás közepette, de nem nagyon tudtam. Hiszen egyrészt tagadhatatlanul rátaláltam a ragyogó szépség egy-két visszhangos, vagy hasító, vagy felhangos, vagy túlvezérelt hangjára, olyanokra, melyektől minden szőrszál égnek állt a hátamon. Másrészt viszont ezeket éppen olyan formákba öntötték Bradford Cox művészei, aminek már a Cryptograms-on is ellen kellett volna álljanak. Nekem pedig egy részről tetszettek a véletlenszerű hangok, a jelentés futópályái a megszokott-megunt dalszerkezetek körül; végtelenül untam viszont a kiszámítható, se kihívást, se meglepetést nem rejtő dalokat.
Akkor hát mi a kérdése, mi a gondja, BWG, ugyan miért mondja, hogy megváltozott Ön is? kérdezhetnék tőlem. Hiszen ugyanazt kéri számon, ugyanazt dícséri, amit a legutóbbi lemeznél! Lehet, felelem, de pusztán az a fogadtatás, melyben a Microcastle részesült, jelzi, hogy a popzene egyáltalán nem csak a művészet követelményeivel vet számot. E lemeznek mindig, mindenki előnyére írta, hogy "könnyebben megközelíthető" -- én viszont azt mondom, ezzel egyenes arányban jóval kevesebb van benne, amit meg lehet, amit érdemes megközelíteni. Igen, változtam, hiszen hajlandó vagyok elismerni, hogy az a mód, ahogy a művészet nekünk (nekem, maguknak) elébe adja önmagát, az bizony elválaszthatatlan része művészi voltának. És éppen ezért állítom, hogy a Microcastle éppen olyan, mint a már említett festő művei (ejnye, no, látják, még a nevére sem emlékszem), és a 'Nothing Ever Happened' tökéletesen érvényes magára a lemezre is.
Bradford Cox Deerhunter Microcastle művészet
131975