2009. 02. 04.
Az a baj a nagy öregekkel, hogy azt hiszik, nekik már semmit sem kell csinálni. Vagy legalábbis, hogy időnként megengedhetik maguknak, hogy ne csináljanak semmit. Ami persze igaz is, igazán méltányos, hogy egy Másik János vagy egy Peter Ogi már ne kepesszen állandóan a közönségért. Csak amikor épp zenél, akkor azért egy kicsit mégiscsak. Pedig tegnap a Gödörben kurvára nem.
Ha csak úgy szimplán azt mondja nekem valaki, te, Peter Ogi, Másik János "és barátaik" játszanak este a Gödörben, őszintén megmondom, azt felelem, "lófasz". Ha azt, hogy Másik János játszik egy szál gitárral, azon már elgondolkodom. Ha azt írják ki nekem programként, hogy Peter Ogi, Másik János "és barátaik" játszanak Leonard Cohen-számokat, akkor viszont úgy érzem, erre kurvára kíváncsi vagyok. Hiába szartam le mindig a magyar punkot és altert, Európa Kiadót is csak négy-öt éve hallgatok, Spions-t meg soha. Peter Ogi a legjobb magyar Roger Waters-hasonmás, Másik Jánosról meg elég annyi, hogy ilyen zseniálisan jó névvel muszáj jó zenét csinálnia. Cseh Tamással is, az Európa Kiadóval is, én eddig mindent élveztem, amit hallottam tőle. Cohen meg az a figura, akinek a dalai általában nagyon jó anyag feldolgozáshoz, mert saját színtelen-kidolgozatlan, elnagyolt hangszerelései, éneklése annyira jól alakíthatóvá teszi a dalait, hogy a feldolgozóművészek saját elképzelései legalább annyi teret kaphatnak benne, mint az eredeti ütőereje. Szóval ha azt ígérik nekem, ez a két faszi fog Cohen-számokat játszani, ráadásul ingyenes program keretében, akkor én hiába rohangáltam egész nap, és hiába utaztam összesen vagy öt órát, fogom magam és megyek.
És itt basztam el. Nem azért, mert irreálisak voltak az elvárásaim: elvégre Cohent Nick Cave-től kezdve Elton Johnig annyian dolgozták már fel, hogy még a jobbakból is simán lehet legjobbakat kiválogatni, és azok is megtöltenek egy egész estés koncertet. Nem azért, mert azt vártam, hogy Ogi meg Másik János épp úgy pengessék-dörmögjék el a dalokat, ahogy én azt megszoktam ettől a kultikus figurától. Egész egyszerűen azért, mert nem azt csinálták, amit kiírtak. Egyetlen egy Cohen-szám volt, a legvégén; a többi ilyen-olyan sajátok, "ez egy New York-i szám", mondta Ogi az egyikre (nyilván arra gondolt, hogy akkor írta, mikor ő New Yorkban, érted, ő, New Yorkban, élt, élt és dolgozott), "ezt a [mittudoménkialófasszal] írtuk", konferált fel egy másikat kedélyesen Másik János. Erősebb-gyengébb, jobban-rosszabbul eljátszott saját számokból állt a program, és a végén viccelődtek csak azzal, hogy "hát ha már a Cohen-számok témájára épült ez az este". És akármilyen paradoxnak tűnik azért nyafogni, mert feldolgozások helyett eredeti művészetet kaptunk, azért annyi mégiscsak jogos lehet, hogy de hát eleve arra készültünk, arra voltunk kíváncsiak. Helyette meghallgattuk, ahogy Ogi hol Presser Gáborosan, hol Charlie-san énekel (sajnos szinte biztosra veszem, hogy tudatában sem volt, mennyire rossz ez így) változóan rossz szövegeket, Másik János meg főleg hallhatatlan harmonikát húzott, és néha énekelt. Ilyenkor nem tudtam eldönteni, nagyon be van baszva, vagy hülyéskedik. Szó se róla, akadtak kellemes vagy legalább élvezhető dalok. Még a gitárszólók közül is tudtam bólogatni az egyikre, na ez az, ha már feltétlenül akarunk gitárszólót, legalább ilyesmi legyen, marháskodjunk az effektekkel, disszonanciákkal, hülye pengetésekkel, ne tegyünk már úgy, mintha a klasszikus-blúzos rock-gitárszóló mint intézmény nem lenne menthetetlenül röhejes. Volt, hogy nem tett úgy a gitáros. Még olyan is, hogy a harmonikát is lehetett hallani. Még 'Perfect Day' is volt, refrénben tök szép vokállal, bár azt hiszem, kicsit túl sokat hallgatták hozzá az all-stars 'Perfect Day'-t az eredeti helyett.
Mi is a bajom tulajdonképpen, teszem fel magamnak is a kérdést, azon felül persze, hogy arra voltam kíváncsi, ahogy ezek az emberek Cohen-számokat játszanak (ahogy ígérték), és nem szedett-vedett saját számokra. Ám ezen az egyértelmű csalódáson felüli általánosításként több konklúzióhoz is juthatunk a kultikus zenész-figurákról, azok zenéjéről, és persze az élőben való zenehallgatásról. Először is, azt kőkeményen meg kell jegyezni, hogy attól, hogy valaki valamit már letett az asztalra, még korántsem lehet benne biztos az ember. Könnyen lehet, hogy épp az ilyenek, épp ilyenkor (az asztalra letevés után) gondolják úgy, hogy ők már a kisujjukból is, bármikor. És persze, hogy a kisujjukból is, bármikor, ha este ketten leülnek otthon zenélni a gitárral meg a harmonikával, valamit akkor is a kisujjukból. Csakhogy az ilyen az 'zenélgetés', nem 'produkció'. Aki most az élőzene eleven-pulzáló-lélegző spontaneitását kívánná megvédeni tőlem, az álljon le, kurva jól tudjuk, milyen az, amikor zenészek igazából még csak meg sem erőltetve magukat 'örömzenélnek' (ahogy ezt szokás mondani), és az egészből csak az jön le, hogy lehet, hogy ők nagyon élvezik, kifelé ez mindenesetre szar. Rögtön ez a második konklúzió is: hatalmas tapasztalatuk és zsenijük birtokában is lehetnek emblematikus figuráink erőtlenek, rosszak, "olyansemmilyenek", olyan lófasz. Olyan tét nélküli eljátszogatások kerekednek ezekből, amikben (mint ilyen kaliberű zenészek játékában mindig) feltétlenül akad egy-két csodálatosan eljátszott-elkapott rész. Sokkal több viszont az egyáltalán sehogy sem elkapott rész. Olyan, mintha egy nyilvános próbán ülne az ember, a "barátok" (a kísérőzenészek) beleadnak apait-anyait, gitárszólóznak, ütik a kísérőcint, miegymás, a két öreg meg maximum félgőzzel, bebaszva vagy csak szimplán hülyéskedve csinál valamit. Nem jó, tényleg nem, és ne misztifikáljuk, hogy én nem értem a titokzatos, művészi dinamikát. Nagyon is értem én, ha egy szám jól szól, sőt, még azt is, ha csak egy része szól jól, nem döntöm el az első két hang után, hogy ez szar. De mikor dal dal után gyenge, lengedező, tötymörgő akkordmenetek mennek alapként, rossz Charlie-s modorral rossz szövegeket kapok az arcomba, mikor pedig tudom, hogy ezek az emberek jó zenészek, és tudnak jó zenét csinálni, na akkor vagyok csalódott. A harmadik tanulság tehát az élőzenére vonatkozik: mondhatjuk, hogy de hiszen nem kell odafigyelni feltétlenül minden rezdülésére, vedd háttérzenének, beszélgess mellette, igyál mellette, örülj, hogy élözenére teheted mindezt. Élőzenére tenni mindezt valóban nagyon jó, de ahhoz elég valami harmadvonalas vendéglátójazz zenekar is. Ha úgy játszol élőben, hogy a közönséged nem figyel rád, akkor bizony vendéglátós vagy, barátom, fogadd el. Ezek az emberek, Másik János, Peter Ogi, nos, ezek nem vendéglátó-kaliberű zenészek. Ha azzal védjük őket, hogy na de vehetném annak is -- hát, az ugye egy kicsit degradáló, hovatovább ironikus (mármint azzal védeni). Ha ők mondják, akkor persze más, bár még nem hallottam olyanról, aki felmegy a színpadra, és azzal kezdi: "jó estét, színpadon a Lófasz Bend, kérjük, ne figyeljenek ránk, igyanak-beszélgessenek nyugodtan". Ugye?
Távol álljon tőlem, hogy kemény megmondással földbe próbáljam döngölni ennek a két zenésznek a teljesítményét. Különben is röhejes lenne, ha azt gondolnám, bárki máshogy fog róluk gondolkodni attól, hogy én azt mondom. De pontosan az hiányzott nekem tegnap este, persze a beígért Cohen-dalokon felül: a teljesítmény, a produkció. Tisztelni az asztalra letett dolgaik alapján pont úgy tisztelem őket, mint eddig, de tegnap este kurvára nem győztek meg semmi másról, csak arról, hogy ők személyesen ezt élvezik, és nekik ez biztos jó. Ennek pedig örülök. Jó dolog boldog embereket látni, pláne, ha még zenélnek is. De azért annak is örülök, hogy ingyen volt. Ebből is látszik, hogy a tisztelet nem kerül semmibe.
Gödör Leonard Cohen Másik János Peter Ogi
131974