Semmi köze a hippikhez, legfeljebb ellentétként, de csütörtökön az A38-on a Holland Művészeti Fesztivál keretében Joy Division-témájú esten voltunk, ami jó lett volna, ha hagyja neki Müller Péter. Elfogult, elborult, címszavas beszámoló.2009. 04. 25.
Semmi köze a hippikhez, legfeljebb ellentétként, de csütörtökön az A38-on a Holland Művészeti Fesztivál keretében Joy Division-témájú esten voltunk, ami jó lett volna, ha hagyja neki Müller Péter. Elfogult, elborult, címszavas beszámoló.
[ide mindenki képzeljen el egy bekezdést, a következő témákból (ez megment engem attól, h meg kelljen írnom, titeket meg attól, h el kelljen olvasnotok, amit amúgy is mindenki tud): gimis, koromban, kezdtem, hallgatni, Joy Division, Ian Curtis, öngyilkosság, Manchester, posztpunk, máig, legmeghatározóbb, szomorú, basszus, Birthday Party, Mick Harvey, egyetlen, jó, zenekar, stb.]
Anton Corbijn Control c. filmjéről már írtunk kétszer is (én is és azazello is), és bár most Corbijn személyesen is megjelent az A38-on és beszélgetett többek közt a filmről is, mi erre nem tudtunk menni (a Quart interjúját azért el lehet olvasni). Mi kimondottan a zenéért mentünk, azért, mert szeretjük a Joy Divisiont. Gondoltuk, mások is, ez úgy alapból általában egy helytálló feltételezés szokott lenni. Ehhez képest a hajón rettenetesen kevesen voltak, így dőlt betűvel; a 9-re kiírt kezdés után jó háromnegyed-egy órával még javában semmi sem volt, a lenti büfé helyett csak a fenti teraszon tudtunk sört inni, és elbeszélgetni az élet nagy dolgairól (a hippiket beleszámítva). Mire aztán kezdett a Closer to Curtis nevű holland formáció, már felidéztük az összes Joy Divisionhöz kapcsolódó élményünket, összeraktunk tentatív setlistet (amiben persze nem is nagyon tévedhettünk), és megittunk két-három sört. A Closer to Curtis határozottan jól szólt, határozottan 'hitelesnek' tűnt (akármit is jelent ez), bár Curtis epileptikus kézmozgását imitálni kábé olyan maníros dolog, mint Tom Waits meggörnyedt járását; mindenesetre mi nagyon élveztük a műsort, megjegyeztük, hogy kurva jól szól a 'Transmission'-ben ez a kicsit máshogy pengetett basszustéma, meg egyáltalán kurva jó ez a zene, nem hiába szeretjük. Még olyan ritkán hallott számok is előkerültek, mint az 'Ice Age' vagy a 'They Walked in Line', ez élményszinten is sokat dobott rajta. Mint a jó koncertek általában, ez is sokkal hosszabbnak tűnt, mint amilyen volt, és egy óra után az ember érzett egy kellemes, ismerős fejbebaszottságot, amit egyébként hagyományosan a Joy Divisionnel asszociál, innen is megállapítható a hitelesség egyébként.
Az őket követő De Staat megint csak élvezetes koncertet adott, bár a Joy Divisionhöz (mármint a zenéjéhez) a legesleghalványabb köze sem volt. Ez nem tántorította el sem őket, sem minket attól, hogy jól érezzük magunkat: a sikítozóra torzított gitárhangok, a Zack de la Rocha-kinézetű basszusgitáros srác, meg a húzós, bár az én ízlésemnek néha kicsit túl töredezett, szétszabdalt témák remek számokba álltak össze. Az énekes-gitáros frontember Torre Florim szórakoztató performanszokat mutatott be, amik sokszor azt a hatást keltették (különösen az effektes kiabálás), hogy a Psycho Mutants-nak van még mit tanulnia erről, de alapvetően (mint azt már szintén megírtam) nagyon jó úton jár. A De Staat egyébként nyáron ismét jön, és a Szigeten megtekinthető; érdemes megtekinteni.
Mindezek után jött az este elvileg legnagyobb attrakciója, gyakorlatilag legnagyobb iróniája. Se nem holland, se nem jó, és azon felül, hogy Joy Division-számokat játszott, Müller Péter J.D. Isolated nevű formációjának az egészhez annyi köze lehetett, mint ennek a cikknek a hippikhez. A zenekar persze ismert magyar zenészekből áll, akik közül Kirschner Péter, Magyar Péter, vagy Szakcsi Lakatos Béla neve kell ismerősen hangozzék, és persze maguk a Joy Division-számok. Amiket, ne felejtsük el, a Closer to Curtis már eljátszott. Figyelmeztető lehetett volna, hogy az eleve nagyon szellősen álldogáló közönség jelentős része a De Staat után távozott, és ezt nem lehetett mind annak felróni, hogy elmúlt éjfél, péntek reggel megy mindenki dolgozni. A J.D. Isolated műsora közben is sokan távoztak. Például mi. Mégpedig azért, mert
a J.D. Isolatedet igazából két dolog különböztette meg a Closer to Curtis-től: Müller Péter és Szakcsi Lakatos Béla. Ezt a kettőt szívfájdalom nélkül lehetett volna kihagyni belőle, és akkor sokkal jobb lett volna, mert hogy sokkal jobban szólt (bár ezért legalább részben a hangtechnika a felelős). Így azonban, dőlt és vastag betűvel, minősíthetetlen volt. Nem hardkór Joy Division-rajongóként akarom én számon kérni azt, hogy 'úristen, változtattak a szent JD-számokon' -- hanem normális, átlagos zenehallgatóként azt, hogy tönkretették a számokat. Semmi, semmi, semmi, SEMMI nem indokolja, hogy egy Joy Division-számban vendéglátós ízű jazz-zongora szóló hangozzék el. Nincs művészi indok a világon, ami igazolna egy gitárszólót a 'Digital'-ben. Nincs ép ésszel felfogható oka, hogy ezeket a kompakt, minimálstruktúrákra építő dalokat 5-6 percessé húzzák ki, akár csak a monoton témák sokáig monotonizált játszásával. Nem vonom kétségbe Szakcsi Lakatos képességeit és érdemeit saját műfajában (azt igen, hogy saját műfaja jó lenne, de ez egészen más kérdés), de itt teljesen nyilvánvalóan semmi keresnivalója; ahogy Müller Péternek sem, bármennyire is kötődik személyesen a Joy Division zenéjéhez. Egészen elképesztő, hogy hogy lehet Curtis magába forduló, pontatlan, épp ezért valahogy tiszta és megérintő énekét úgy imitálni, hogy az modoros, magamutogató, patetikus (nem, nem szánalmast értek ez alatt, bár kétségtelenül az is) legyen. Hogy lehet garbóban-zakóban-hajjal megjelenni, és elkúrni mindent, amit az este alatt a zene felépített. Néhány szám kellett csak hozzá, hogy kiderüljön: ezek az emberek itt Joy Divisiont örömzenélnek, szólózgatnak, bólogatnak egymásnak, igen, kurva jó, Béla, Péter, szóljon a gitár! Hát minek vetítették a Closert, bazmeg? Nem látta benne senki, nem mutatott rá Corbijn maga, ha valami idióta még nem veszi észre, hogy a zenélés még Curtisnek sem volt soha kimondottan, tisztán öröm, ilyen módon meg aztán pláne nem? Hogy a szólókkal-túlhúzásokkal-gusztustalan exhibicionizmussal tökölődés pontosan azt öli ki a Joy Division-számokból, amiért azok jók?
Sok minden szárad már Müller Péter lelkén, a tavalyi Sziget botrányosan rossz URH-koncertjétől addig az égbekiáltó pofátlanságig, mikor Nick Cave elé programozta a nagyszínpadon a Sziámit (szerencsére épp akkor játszott a Woven Hand). Ha a magyar zenészek nem értenék félre tradicionálisan, mit jelent egy életműdíj, azt javasolnám, adjunk neki egyet a 80-as-90-es évek undergroundjában (amikor még tényleg jelentett az valamit, hogy underground) játszott szerepéért: de Zorán és Presser példái is mutatják, hogy magyar zenész nem érti, mit jelent ez (azt, hogy 'most már hagyd abba'). És komolyan, úgy hangzott ez az egész, mintha Presser Gábor nekiállt volna Joy Divisiont játszani. El tudjátok képzelni, remélem; illetve inkább azt remélem, hogy nem tudjátok. Azt hiszem, minden jóérzésű zenehallgatónak kötelessége az erőszak kivételével minden eszközzel megakadályozni, hogy Müller Péter zenéljen. Gyűjtsünk aláírást, legyen róla népszavazás, és tiltsuk el Müllert a zenéléstől. Mert különben meg olyan jó kis este volt ez, mind a két holland zenekar olyan jól odatette magát és a zenéjét. Szégyen, komolyan, hogy jön valami öntelt kultfigura, és még a saját ideáljait is semmibe véve szétbarmolja. És még észre sem veszi. Azt mondhatnám, amit a valamikori kollégiumi igazgatóhelyettes nyanya tudott eszméletlen fenyegető hangsúllyal: "legközelebb meg ne lássak ilyet!"
Linkek:
Closer to Curtis MySpace
De Staat MySpace
A38 Hajó Closer to Curtis De Staat Ian Curtis Joy Division Müller Péter
131974