2009. 08. 23.
Mint biztosan nyilvánvaló, a tegnapi Madonna-koncerten sem voltunk ott. Miért is lettünk volna, egyrészt kurva drága, másrészt meg annyira nem érdekelnek minket ezek az újabb, szarabb lemezei, se pedig a régebbi, még szarabb lemezei. Viszont azok a lemezei igen, amik a kettő között voltak, és jók. Hogy ezek se maradtak ki igazából, az kiderül fiktív Madonna-beszámolónkból.
Madonna menedzsmentje már néhány hónappal ezelőtt megkeresett -- na, gondoltam, nem igaz, hogy ezt a nyarat én fogom végignyomni a stárok helyett. Nem, nem, ők nem így gondolták, mentegetőztek, és felvázoltak egy rendkívül nagy ívű tervet. Tanultak ugyanis a Szegedi Szabadtéri Játékoktól, ahol még a fos musicalek, operettek és rockoperák főpróbájából is pénzt csinálnak: Madonna, árulták el nekem, nem egy, hanem két koncertet fog adni augusztus 22-én. A Kincsem Parkban lesz a főpróba, ahol a szar 80-as évekbeli slágerekkel meg az újabb denszflóros faszságokkal kápráztatja el a közönséget, a kevésbé fontos sajtót, és a lovakat. De Madonna igazi stár, folytatták, ő nem csak olyan fost tud csinálni, amit harmadvonalas dídzsék raknak össze, de a biztonság kedvéért előbb kipróbálják ibizai meg mallorcai diszkókban a beekszezett fiatalokon, névtelenül. "Mint maga is megírta már," folytatták, "Madonnának van két jó lemeze is, a Ray of Light és az American Life, és szeretné ezeket is előadni, egy másik koncerten, ahol már nem kell a kötelező szarokat eljátssza." A Westendben ültünk az alsó emeleten, az asztalok között, én meg egyre kevésbé értettem, akkor pontosan mit akarnak tőlem. Gondoltam, erre a második koncertre beharangozzák Justin Timberlake-et vagy Iggy Popot is (Iggy amúgy is játszott már Madonna-számot, mikor az énekesnőt beinduktálták a Rock'n'Roll Hall of Fame-be; még azt is mondta közben, hogy "c'mon motherfuckers", ez menne nekem is), őket kéne talán helyettesíteni. De a menedzserek megrázták a fejüket: nem, nem, ezen a második koncerten maga Madonna helyett kellene beugrani. Hát, nem nagyon az én asztalom a nőnek öltözés, feleltem, kérjék meg inkább David Bowie-t vagy ilyesmi. Nem, nem, felelték: ezt úgy fogjuk megoldani, hogy a második koncertre azt mondjuk, hogy itt Madonna Iggy Popnak öltözve fog énekelni. "Így magának sem kell nőnek öltözni, és Madonna is bebizonyíthatja, mennyire igazi és tökös művész is." Ez már akkora baromság volt, hogy visszhangzott a Westend a röhögésemtől; viszont akkora összegnél tartottunk már, hogy feltétlenül el kellett vállaljam.
Ahogy közeledett augusztus 22, a menedzsment gyakori faxokkal idegesített, hogy akkor végül is hol és mikor lesz ez a második koncert. Egy ideig úgy volt, hogy a Népstadionban, de amikor úgy tűnt, az első lesz a Népstadionban, áttették az Arénába. Aztán mikor az elsőről kiderült, hogy mégis a Kincsemben lesz, áttették a Symába. Mikor megtudták, hogy a Symában leértékelt cipővásárok szoktak lenni meg Nine Inch Nails, visszatették az Arénába. Mikor megtudták, hogy a B-oldal olvasói szavazáson keresztül igyekeztek helyet keresni Madonnának, egy ideig úgy volt, hogy a budaörsi Cora parkolójában lesz a második fellépés. Mikor kiderült, hogy könnyen lehet, hogy esni fog, mindenképp fedett helyet akartak. A jegyekkel és meghívókkal is baj volt, nem tudtak dűlőre jutni abban, akkor most ki és hogy is jöhet erre a másodikra. Az utolsó pillanatban meghozott döntések végül oda vezettek, hogy a második Madonna-koncert az Arénában lesz, egy órával az első vége után, nagyon exkluzív meghívott-listával, ill. a biztonságiak véletlenszerűen elkapnak a Kincsemből hazafelé tartók közül 1000 embert, és áthozzák őket. Rövid konzultációra az énekesnővel is találkoznom kellett 22-én délelőtt, itt megbeszéltük a setlistet, Madonna mentegetőzött, hogy a 'Ray of Light'-ot meg a 'Die Another Day'-t azért mindenképp be kell tenni a Kincsemes setlistbe is, de biztosított, hogy nem kell 'Like A Prayer' vagy 'Secret'-féle szarságokat énekelnem. Úgyhogy amíg a közönség, a sajtó, és úgy mindenki a Kincsemben ázott este a Madonna-koncerten, én már az Arénában ültem a backstage-ben, ittam a sört, és a biztonság kedvéért szálkásítottam még egy kicsit. A sminkesek felrakták a szőke parókát meg a ráncokat és kidagadó ereket. Amint megjött a hír, hogy vége a Kincsemes hakninak, az addig már összegyűlt közönség előtt színpadra lépett az előzenekar: nem, nem Paul Oakenfold, hanem a The Pishps (A Pispek) nevű punkzenekar, akik lila köpenyekben, csúcsos kalapokban, pásztorbot alakú gitárokon játszottak lendületes punkzenét, én meg halálra röhögtem magam Madonna roadjaival. Közben elmondták, hogy jó fej azért Madonna, mindig beszélget velük is, és a beállásoknál mindig a normális számokat nyomja, nem a 'La Isla Bonita' meg 'Material Girl'-féléket. Mikor aztán maga Madonna is megérkezett, és a biztonságiak belökték a küzdőtérre a Kincsemben elkapott 1000 embert, ideje volt színpadra lépni.
Mit is mondhatnék? Madonna olyan nekem, mint George Michael: a 80-as években tökéletesen generikus 80-as évek szart csinált, aztán hogy, hogy nem, a 90-es években valaki kitalálta, hogy ez 'igényes' zene, és onnantól úgy kellett tenni. Csakhogy George Michaellel ellentétben, aki sosem jutott el odáig, Madonna aztán tényleg csinált két jó lemezt, és akármilyen szar lett megint utána, az a két lemez elég, hogy most ne röhögjem ki, mint George Michaelt. Na, mikor pont ennek a két lemeznek az anyagát kellett bemutatnom mint Iggy Popnak öltözött Madonna, nagyon jól tudtam, hogy sok forog kockán: rajtam múlik most, a fontos embereket, a fontosabb sajtó képviselőit (akik előre aláírtak egy papírt, hogy nem írhatják ezt meg így), meg a véletlenszerűen áthozott 1000 embert valóban sikerül-e meggyőzni, hogy Madonna igazi művész, nem a kis ibizai köcsög dídzsék elé tett front. A biztonság kedvéért a menedzsmenttel elkérettem Presser Gábortól azt az effektet, ami a hamis hangokat húzza fel-le, hogy ne legyenek hamisak -- a kezdő 'Frozen'-ben még nem teljesen bíztam ebben az egészben. Elég lassú ez a program, gondoltam, nem épp tekerős lemezek ezek, de hát legalább jók. Sorban toltuk egymás után a számokat: a mögöttem álló zenekar egyébként ugyanúgy a The Pishps (A Pispek) tagjaiból állt, csak a jelmezt most levették, és persze nem kellett nekik kétszer mondani soha, hogy "c'mon motherfuckers", nyomták a 'Ray of Light'-ban Stooges-osan rendesen. Aztán nagy meglepetésemre az 'American Life'-nál bejött egy tánckar is; erről nem volt szó, de gyorsan megértettem a helyzetet, mikor az egyik hiányosan öltözött táncosnő rám kacsintott, én meg felismertem benne Madonnát -- ezek szerint nem bírta ki, és fel akart jönni a színpadra (később megtudtam, ez csak azért kellett, mert a szerződésben aláírták, hogy Madonna az Arénában is "színpadra lép"). A közönség megdöbbentően lelkesnek mutatkozott: sokan nevettek, mutogattak, énekelték Iggy-sen, tónustalanul a számokat. Mire az American Life néhány számából álló befejező blokkhoz értünk, Madonna ismét visszatért a színpadra, ezúttal a 'Nothing Fails'-ben szükséges kórus egyik tagjaként, négernek öltözve, én meg még akusztikus gitárt is kaptam, és igyekeztem nagyon sarkosan kihozni, mennyire kurvára Lou Reedes is a gitár az 'Intervention'-ben.
Kurva jók ezek a számok, na, éreztem feltörni magamban minden egyes meghajlásnál a dalok végén. Mert ezek végre nem ilyen diszkós-dívás hülyeségek, nem is elektronikus-fosok, ezek rendes, jól megírt, jól meghangszerelt, egyszerű, szép dalok. Itt nem mászkálnak szar effektek az ének alatt, itt nincs szétbaszva 'táncolható' bítekkel az egész, nem visznek ghetto blastert a videókban; meg nincs áriázás sem, drámázás, 'Papa Don't Preach', a faszomat. Ezekről komolyan el tudom hinni, hogy igaziak, akkor is, ha tudom, milyen afgán-svájci sztárdídzsék-sztárproducerek-sztárdalszerzők írták őket; ezek sokkal igazibbak, mint a hülyére stilizált Madonna-figurák a 80-as évekből, meg a kicsit erőltetve fenntartott 'popkirálynő-imidzs' újabban. Hogy ezt végleg bebizonyítsuk mindenkinek, Madonna egyébként azt találta ki, hogy ő majd a Kincsemes bulin bejátszik egy kicsit a 'God Save the Queen'-ből; mi viszont azzal fogunk zárni, és a The Pishps (A Pispek) nem fogja vissza magát, lezúzzuk rendesen a Sex Pistols-verziót. Ha az Iggy-nek öltözés és a Sex Pistols megidézése nem jelzi a közönségnek, hogy ez hiteles, akkor semmi. Szóval a végére kezdtem én kibékülni ezzel a koncepcióval, és ahogy utána egy-két sör mellett megint elbeszélgettünk, magával Madonnával is. "Tudom, tudom, szar ez a Confession on a Dancefloor, meg a Hard Candy is", mondta. "De ott vannak a gyerekek, Guy lelépett, valamiből élni kell. Gondolod, hogy ha megint ilyen Lou Reedes gitárokat tennénk bele, vagy mondjuk a következő lemezen Jack White skótdudálna, az jobb lenne?" Rámutattam, hogy igazából kurvára mindegy, mi lesz a következő lemezen, hiszen úgyis megveszik, mert hogy az az új Madonna-lemez. És a következőt is megvennék, mert akkor az lenne a nagy kritikai kérdés, na ez most jobb lesz-e, hallgathatóbb, fogyaszthatóbb, vagy ez is olyan, mint az előző? Legalább három lemezig el lehet így lébecolni, aztán ki tudja, addigra lehet, hogy megnyered a lottót, és semmi gond. Nevetett, és megígérte, hogy meggondolja. Aztán megdícsérte az 'X-Static Process'-éneklésemet, azt mondta, gyönyörű volt, majdnem sírt rajta. Nem árultam el neki, hogy én konkrétan sírtam, ez a szám nekem mindig akkora kibaszott csodálatos volt, hogy így Iggy Popnak öltözött Madonnának öltözve énekelni az Arénában már meghaladta a tűrőképességemet, meg egyébként is a csajomra gondoltam közben. "De azért hallottad, miket terceltem föléd?", kérdezte Madonna, én meg bólogattam, és újra kitöröltem egy könnyet a szemem sarkából.
Hajnali 4 körül jártunk már, ekkorra a roadok már rég szétkapták a színpadot meg a fénytechnikát. Odaültek hozzánk egy kicsit a The Pishps (A Pispek) tagjai is, Madonna megdícsérte őket, és egy-egy borítékot adott át nekik. Végül megjelent a két menedzser is, akivel tárgyaltam; az órájukra mutogattak, így Madonna (bár láttam rajta, hogy szívesen dumálna még) megköszönte, felállt, és elegánsan távozott. A menedzserekkel kiállítottuk a számlát az iszonyatosan nagy összegről, amiben megállapodtunk; mondták, hogy maradjunk csak nyugodtan itt a backstage-ben, minden piát ők fizetnek, de nekik most már menni kell. Úgyhogy elmentek, mi meg szörnyen berúgtunk a The Pishps (A Pispek) tagjaival, és bizonyítottuk, hogy a punknak még a Madonna-koncerten is van helye.
fiktív Iggy Pop Kincsem Park Madonna
131974