2009. 04. 16.
Szabadság, hangszerelem! A hatvanas évek a század
legjobb zenészeinek adott lehetőséget a kibontakozásra az ellenkultúra
jegyében, ami aztán kifáradt a nagy világmegváltásban. Miért nem sikerült akkor
Barry Milesnak az egyoldalú kliséken túljutni? A Hippikben a mozgalom nem tűnt el,
csak átalakult fárasztó nosztalgiává.
Barry Miles. Hippik.
Budapest: Jószöveg Műhely Kiadó, 2005. Ford. Laky Krisztina, Máté J.
György. 384 o., 7590 Ft
Utálom a hippiket, meg ahogy a Föld megmentéséről
süketelnek, aztán meg full gázzal furikáznak,
na meg azok a hülye karkötők! UTÁLOM!
SZÉTRÚGNÁM A TÖKEIKET!”
Eric Cartman
A huszadik század legoptimistább, legelszálltabb évtizede a hatvanas volt. Az új, fogyasztásra épülő nyárspolgári életben a második világháború idején született generáció a kor fojtogató konformizmusát érezte. Ez ellen pedig (szerintük) csak és kizárólag úgy lehetett tiltakozni, hogy a Pete Seeger-i kicsiny dobozkákból meztelenül és beszívva emelkedjenek ki, mint a Shocking Blue Venusa Oroszországban. Na jó, nem csak így, hanem nagyon ócska, haszontalan politizálással is, diáklázadásokkal és lakásfoglalásokkal karöltve. Az elmúlt negyven év megszépítő emlékezetében azonban a hippik nemzedéke az ártalmatlan, békét hirdető fiatalság eszményképévé vált; azoké a rongyos forradalmárokká, akiket a Hair csupaszív hősi halottjaiként ismerünk, akiknek eszmei közük sem volt a párizsi felforduláshoz, csak a New Age-mozgalomhoz; akik nem jártak ott Chicagóban 1968-ban, csak 1970 áprilisában, a Föld napján; akik nem sütötték ki az agyukat és kerültek elmegyógyintézetbe vagy elvonóra, csak a tudatukat tágították egy kicsit. Hitük szerint az ember eredendően jó, akit a korrupt nagyhatalmi játszmák és a materializmus mételyébe süppedt nyugati társadalom tettek tönkre. Ezt az állapotot egy ingatag asztrológiai érvelésen alapuló új, kozmikus kor, a Vízöntő korába lépő, spirituális öntudatra épülő emberiség pedig meg fogja tudni haladni, hála a transzcendentális meditációnak. Addig is, van nálad egy kis apró?
Barry Miles Hippik című könyvében a baby boomer-generáció viráguralmi törekvéseinek történetét kívánja elmesélni, az egyetemes béke és szeretet gyermekeinek elképzeléseit és útkeresését bemutatva. A kiegyensúlyozott tálalásról a hippik ballépéseinek módszeres taglalása és a túlkapásaiknak kendőzetlen leírása gondoskodna… elviekben. Ebbe a hitbe ringat minket, amikor töredelmesen bevallja, hogy a hippiket egy idő után a tudattágítás a keményebb drogok használata felé vitte, és evvel a mozgalom szelleme csorbult, vagy amikor a hatvanas évek vége felé mindenütt megtalálható hippiboltokat kárhoztatja a hippi-életérzés fogyasztói társadalomba való visszatereléséért. Sajnos azonban Miles képtelen az igazi árnyaltságra, mert a mozgalom nemes céljainak és szabadságszerető lelkületének hangsúlyozása háttérbe szorítja a lázadó fiatalok világlátásának teljes naivitását és jóindulatú kitörési kísérleteik eredménytelenségét. Bár a virággyerekek előfutáraiként megemlíti a beatköltőket és az ő üvöltésüket, az ötvenes évekkel a történelmi visszatekintés itt le is zárul. A szerző kitörő lelkesedéssel ecseteli a hippik forradalmi látásmódját, újító szándékukat, mintha a beatnikek hippikre gyakorolt hatását el lehetne intézni egy pár sorral az előszóban. Meg sem említi a negyvenes évek jazzőrültjeit, a hipstereket, vagy a bohémeket, és úgy általában az ellenkultúrák hagyományait. Ezen felül Miles kétséget sem hagy afelől, hogy a hippikorszak melyik része kerül előtérbe (segítek: a szebbik). Az 1965-től 1967-ig tartó dicsőséges ezer napnak szenteli úgy kb. a könyv kétharmadát, de a 1968 és 1971 közötti időszakkal, amikor a töretlen idealizmus már kiveszett, alig tudja kitölteni a maradék egyharmadot. Elsősorban persze a zene, a fű, az LSD, a Világmegváltás kerül középpontba, és bár megemlíti az 1965-ös wattsi zavargások hatását a fiatalok fokozatos politikai elidegenülésére, a párizsi diáklázadásokat és a prágai tavasz forrongó évét, mindez eltűnik a minden hippit ok nélkül zargató, elnyomó rendőrök rémképe mögött, a dzsointok füstjében. Hamar unalmas, és legkevésbé sem fenyegető refrénné válik a kötetben időről-időre felbukkanó, "a rendőröket-idevezérelték-nagyot-razziáztak-és-a-végén-pitiáner-dolgokért-bekasztlizták-a-bajtársainkat" szólamok. Valahogy nem tudok megrendülni, amikor egy nyíltan anti-autoriter csoport maga keresi a bajt, aztán mártírokat csinál a lecsukott tagjaiból.
Mikor először kinyitjuk és végiglapozzuk Miles könyvét, a legszembetűnőbb az elképesztő mennyiségű korabeli kép és poszter, ami a korszak életérzését hivatott megidézni. Ezek (tekintve, hogy a hatvanas évekről van szó) kellően színesek és elég élesek ahhoz, hogy élvezhetőek maradjanak még a kinagyított amatőr fotók is. Az ilyen fotók kellenek is ám egy jó, zenéből és kultuszcsinálásból táplálkozó könyv illusztrálásához, mert az ikonikus képek áradata sikeresen ringatott abba a hamis illúzióba, hogy a szerző a hippik nemzedékéről átfogóan tud írni. Egyszeri átlapozás után valószínűleg én is könnyedén leszurkoltam volna az indokolatlanul magas árat, mert a képek önmagukban eléggé meggyőzőek. Ha a Rolling Stone-ban, a ZigZagben vagy más zenei újságban jelent volna meg folytatásos sorozatként, akkor még azt is mondanám, hogy jó kiadvány, de egyszerűen nem tudták a zine-stílust fűzött könyvre úgy átültetni, hogy a tartalom és a forma legalább köszönőviszonyba legyenek.
Ugyanakkor
a képek már önmagukban is sejtetik a hippikorszak erőltetett szabadságeszményét.
Tudom, például, hogy a hippik okkal-ok nélkül levetkőztek, bárhol voltak, de ez
nem a nudista kultúra keretébe van ágyazva, mint mondjuk a Németországban honos
Freikörperkultur (FKK) mozgalomban. Itt kifejezetten a "szabad szerelem"
forradalmi példájaként, mint politikai állásfoglalás jelenik meg. És legyenek
bármilyen szépek a lányok (nem mind azok), egy idő után unalmassá, utána meg
didaktikussá válik szerepeltetésük. Dettó ugyanez a drogokkal. Le sem lehetne
tagadni, hogy a hatvanas évek az LSD, a marihuána, a varázsgombák és minden más "tudattágító" szer évtizede volt. Azóta is megmaradt a kapcsolat a hallucinogén
szerek használata és a szabadság eszméje között. De, mint annyi minden más a
hatvanas évekből, a drogfogyasztás mértéktelensége is átszűrődik a könyvbe. Az
első néhány képen még elmegy, hiszen része volt a hippilétnek; a tizediknél már
fölösleges és irritáló.
Viszont onnantól kezdve, hogy elkezdünk elgondolkodni azon, a csili-vili képek között a galád szerkesztők talán nem ok nélkül hagyhattak helyet a szövegnek is, nos, onnantól csalódások egész sorozatában lesz részünk. Az angol kiadás designere, Grant Scott is megérdemelné, hogy a kezére csapjanak, mert a másfél-két oldalt beterítő képeknél egy-egy fontos alakot vagy momentumot kitakar, megtör a hajtás, mint pl. a 34-35. oldalon, ahol Neal Cassady arcát csonkolja félbe, máskor meg értelmetlenül lóg át a másik oldalra egy kép jelentéktelen része. Emlékezetes még két, első látásra indokolatlannak tűnő képaláírás a 162. oldalon – ahol csak egy fotó van –, aztán a 165. oldalon tűnjenek fel ismét, immár a hozzá tartozó két kép mellett. A 290. oldalon a szerkesztők egy egész bekezdést szántak annak a ténynek, hogy "urice [sic] Couve de Murville lett a miniszter," és ez a mondattöredék ott árválkodik egyedül, mert az ezt megelőző három sort, valamint a jó ízlés kedvéért még az alatta levő kettőt kihagyták. Azon meg már végképp ne csodálkozzunk, hogy általános és visszatérő jelenség a mondatvégi írásjelek lehagyása, az érthetetlen sajtóhibák tömkelege, vagy a név- és tárgymutató megbízhatatlansága. Hasonlóképp elgondolkodtat, hogy a 320. oldali kiemelt idézetet még helyesen tudják Sonny Bargernek tulajdonítani, ugyanennek a névnek a leírása már nem megy a főszövegben, ahol gyorséttermi ízirájderek szószólójaként nyilatkozik "Sonny Burger." Külön esettanulmány a beatmozgalom központi alakjának, William Burroughs nevének sorozatos elírása: bár a névmutatóban és a 156. oldalon még nem okozott gondot helyes leírása, a 249. oldalon már "Borroughs"-ként szerepel, akárcsak a 275.-en, ami a 282. oldalra szinte megszokottá válik, de ezt a monotóniát is megtöri a 326. oldal, ahol már az egészen lovecrafti "Burroguh" változatban látjuk viszont kedvenc írónkat. Mindezt a Jószöveg Kiadó támogatásában. Nomen est LOL-men.
De a
magyar kiadás még ezeken a könyvészeti baklövéseken átvergődve is csak büntet
és büntet. Bár két fordító is dolgozott a könyvön, így
sem sikerült elég magyarosra fordítani a hippiket. Az egész kiadvány megtartja
a magyarul esetlenül hangzó angol szórendet, és nehézkes
fordulatokkal zötyög. Olykor egyedi ténymegállapításokra bukkanhatunk, mint például
a 96. oldalon, amikor azt olvassuk Keseyről, hogy "megvolt benne a kellő macsóizmus," vagy a 30. oldalon, hogy "[a]z
egyik legfontosabb szórakozóhely egy elkárhozott épület lett…" Bevallom, az utóbbit
háromszor kellett elolvasnom, mire rájöttem, hogy ez a "condemned mansion,"
azaz a bontásra ítélt ház magyarra fordítása akart
lenni.
Még ha minden hibát kijavítottak volna, és minden kép a helyére kerül, akkor
is keserű szájízzel tenném le a Hippiket. Barry
Miles ugyanis az orránál sem lát tovább, ami nem csoda, hiszen a londoni Indica
galéria és könyvesbolt révén vastagon benne volt a hippik eszmevilágában, a
mozgalom nagy alakjaival szoros kapcsolatot tartott fenn. De ez sem menti meg attól, hogy rendszerkritikusi
minőségében is pocsék munkát végzett. A politikusabb, forradalmi évekről
szűkszavúbban szól, az 1968-as felkeléseket a csalódottság, a céltalan gyarmati
háborúk és a hierarchia elleni lázadásként mutatja be, nem ítélkezik a
diáklázadókról. Ez nem lenne önmagában baj, ha e mellett ugyanígy viseltetne a
Sunset Strip-i zavargások idején szolgálatot teljesítő rendőrökkel szemben, de
őket egyértelműen az indokolatlan erőszak eszközeként állítja be, akikkel
szemben a fiatalok jogosan dühödhettek fel. Érdemes megnézni a tárgymutatóban
is a rendőrség címszót, mert messze erre a testületre hivatkozik a könyv a
legtöbbet – mint valami alaktalan gonosz, úgy lengi be a könyvet a karhatalom
tendenciózusan elnyomó árnyéka. Ugyanígy az a záróakkord is, hogy a könyv végére a hippi
szabadságideál az aktivizmusban, a "magasabb fokú éberség"-ben csúcsosodik ki,
no meg a bolygó megmentésében, nos, az a Bolygó kapitánya című didaktikus, "a
környezetszennyezés rossz, értem?"-típusú agyzsibbasztás, semmi több.
Őszintén mondom, semmi bajom nincs ezzel a könyvvel, amíg eredetileg szánt funkciójában használják, jelesül: mint polcra való díszt. Nagyon jól mutat a fekete alapon narancssárga "HIPPIK" felirat, sőt, még a borító éterien idegen, virágba borult lányalakja is elmélyült kalandozást ígér a hatvanas évek amerikai popkultúrájában. Ezt az illúziót azonban már csak a felületes, "látod-mi-mindenre-van-pénzem" átlapozgatás tarthatja fönn. Amikor kíváncsi vendégünknek ellenállhatatlan vágya támad, hogy alaposabban szemügyre vegye… na ekkor kell gyorsan kikapni a kezéből, és egy sokat sejtető mosoly kíséretében visszahelyezni a polcra, mintha már így is beavatottá, bennfentes titkok tudójává vált volna látogatónk. Nem feltétlenül azért, hogy fenntartsuk saját értelmiségi jó hírünket és ennek sarokkövét, a "soha-nem-nyúltam-még-mellé-vásárláskor" tudatát, hanem azért, mert őket is jobb megkímélni a könyv tüzetesebb olvasásának élménytől.
131981