Cluster One

Bizonyos körökben az Animal Collective-féle, borzasztóan erős Merriweather Post Pavilion januári megjelenése óta csupán két kérdés maradt nyitva: vajon a Grizzly Bear képes lesz-e (1) átugrani a három éve megjelent, szinte tökéletes Yellow House által igen magasra tett lécet, és (2) megszorongatni Avey Tare és kompániája tökeit az év végi elszámolásnál? A Veckatimest többszöri meghallgatása után mindenki nyugodtan megengedhet magának egy önironikus félmosolyt, Daniel Rossenék ugyanis ahelyett, hogy mindenféle grandiózusabbnál grandiózusabb megoldással próbálták volna túlszárnyalni a baltimore-i csodagyerekek teljesítményét, egész egyszerűen fel sem vették a kesztyűt, ezzel is rávilágítva arra az alapvető, mégis rendre figyelmen kívül hagyott igazságra, miszerint a Grizzly Bear-nek kurvára semmi köze nincs az Animal Collective-hez

Merthogy a Merriweather Post Pavilion minden mélysége ellenére végső soron mégiscsak egy őrült, kibukott tánclemez volt, a Veckatimest hallatán viszont tutira senki nem fog a szoba közepén ugrálni. Visszafogott, intim, nem mellesleg rettenetesen nehéz lemez ez, még a Yellow House is hivalkodónak tűnhet hozzá képest. Ezúttal nincs majdnem-sláger (mint a 'Knife') vagy katartikus refrének (mint a 'Central and Remote'), nyoma sincs "pofonegyszerű, dúdolható popzenének", amit "nekünk kell dekódolnunk”" itt a komplex témák mélyére ásva is csak újabb komplex témákat találunk. Sehol egy döngölős négynegyed, mézédes dallam vagy éteri hangminta-függöny -- helyette kifordult ütemek, akusztikus gitár, százféle csörgő-, zörgő-, csilingelő hangszer, nagyzenekar vonósokkal, némi zongora és persze az emberi hang. Ez így pofonegyszerűnek tűnik, miközben rettenetesen nehéz: úgy szép, hogy nincs benne semmi szép, mankó nélkül kell rájönnünk, mennyire szép. Nincsenek támpontok, kapaszkodók, nincsenek cinkos kikacsintások, csak tizenkét fura kis dal, amikkel első blikkre nem is nagyon lehet mit kezdeni. Persze vannak könnyedebb, csúnya szóval "befogadhatóbb" darabok, mint a klasszikus dalszerkezethez talán legjobban ragaszkodó 'Two Weeks' vagy az álmodozóan nosztalgikus 'Cheerleader', de az embernek végig az az érzése, hogy ezek sem valamiféle feszültségoldó, koncepcionális megfontolásból kerültek a lemezre, hanem egyszerűen így jött ki a lépés, nagyjából ennyire tud közel kerülni a Grizzly Bear ehhez az ún. "befogadhatósághoz'" anélkül, hogy próbálná – egyszer biztos meg is próbálja majd, ennek azonban még nem jött el az ideje.

Ebből egyenesen következik, hogy a Merriweather Post Pavilion trónfosztása ezúttal elmarad; míg az Animal Collective a hosszú évek során összehordott tudás kvintesszenciáját szinte hibátlan popzenei keretbe helyezve elkészítette a maga karrierösszegző, szépséges poplemezét, addig a Grizzly Bear legénysége minden eddiginél mélyebbre merült saját kis mikrokozmoszában. Ebből nem az következik, hogy az egyik album jobb lenne a másiknál, csupán annyit jelent, hogy a Merriweather… pont annyival szebb, amennyivel a Veckatimest összetettebb, végső soron pedig mindkettő a tökéletességet keresi, csak másfele indultak el.

Mankó nélkül (Grizzly Bear: Veckatimest)