Mint láthattátok, februárban lófasz, és ebből már kiderül,
hogy a Cluster One szeret (hónapokat) beosztani, de elég pank ahhoz, hogy utána
le se szarja. Nos, márciusra épp ezért rendkívül szimbolikus témát
választottunk: a trójai fanyulat.2009. 03. 02.
Mint láthattátok, februárban lófasz, és ebből már kiderül,
hogy a Cluster One szeret (hónapokat) beosztani, de elég pank ahhoz, hogy utána
le se szarja. Nos, márciusra épp ezért rendkívül szimbolikus témát
választottunk: a trójai fanyulat.
Az, hogy a lófasz vagy a halál hogy kapcsolódik a zenéhez,
viszonylag könnyen érthető, még ha utána (miután megmagyaráztuk és megértettük)
nem is követjük a saját instrukcióinkat. Így történt februárban is, bár ezt már
megszokhattátok: a rendkívül ígéretes lófaszból tulajdonképp nem lett semmi, de
legalábbis nem sok. Mondhatni lófasz. Ezt azzal magyarázzuk, hogy (még nekünk is) nehéz hirtelen
felismerések tükrében egy hónapra megváltoztatni egész felfogásunkat, és így
vagy úgy viszonyulni a zenéhez. A Cluster One lehet, hogy obszcén, de igen
öntudatos szerzőit, akárcsak Menyhárt Jenőt, nem lehet csak így utasítgatni; ezt én tudom a legjobban,
aki hétről hétre igyekszem az új cikkeket kiverni-kikönyörögni belőlük.
A március, a tavasz első hónapja tehát már eleve komolytalanul kell kezdődjön, ennek érdekében viszont mindent megteszünk. A trójai fanyúl remek szimbólum, jelképezi a dolgok (és a zenék) végső abszurditását, mi több, mélyen fekvő ürességét, amit sokszor csak aztán ismerünk fel, hogy a dolgokat már útjukra bocsátottuk. Megírunk egy témát vagy egy számot, és csak miután lelkesen játsszuk fél órán keresztül, jövünk rá, hogy ez bizony egy Woven Hand-szám (true story!), vagy hogy ez már megint Em–A–D; vagy ami még rosszabb, valaki mástól tudjuk meg. A popzene alapvető üressége persze közhely, ráadásul olyan közhely, ami különösen gyűlöletes nekünk, hiszen a "popzene" és "magaskultúra/művészet" megkülönböztetéséből szokott eredni, és ronda lenéző álláspontból vizsgálja (vizsgálja, lófaszt vizsgálja, főleg megalapozatlan kijelentéseket tesz zenéről és hallgatóiról)
Egyrészt tehát ezt a kritikai közhelyet, ugyanakkor viszont magát a zenét szeretnénk most egy körrel távolabbról látni, mikor azt mondjuk, ez az üresség (vagy amiről mások azt mondják) igazából vicces. Ezzel több dolgot is nyerhetünk: először is nem kell lenéznünk a popzenét, és ha mindennapi szinten felesleges felháborodás nélkül akarunk élni a világban, ez egy hasznos képesség. A popzenére úgy kell tekinteni, mint ami van, megfellebbezhetetlenül és megkérdőjelezhetetlenül, úgy, mint a körút vagy az ég. Felesleges azon mérgelődni, hogy ilyen vagy olyan; mert azért valljuk be, akármennyire is felháborít valakit a körút állapota, a kátyúk, a kutyák, és a kutyaszar, azért csak megy rajta, legfeljebb kikerüli ezeket. Másodszor megtanulhatjuk, hogyan és miért szórakoztató kimondottan ez; hiszen végső soron a popzene nem művészkedő önkifejezés (ezzel szokták ledorongolni, mikor ez igazából kurvára nem kérhető számon rajta), hanem szórakoztatás. Az, hogy valakit kizárólag művészi önkifejezés szórakoztat (bármennyi ellentmondás feszül is ebben a fogalomban), és ezt gunyoros-intellektuális-lenéző módon kifejezésre is juttatja, az az ő baja, és nem "jóízlés", hanem korlátoltság. Nekünk tehát nem kell foglalkoznunk vele. És azt azért be kell vallani, hogy bármennyire bunkók és arrogánsak vagyunk mi itt, soha semmit (na jó, a jazzen kívül, de az más) nem legyintünk el olyan jellegzetesen tenyérbemászóan, mint sok-sok "indie" műértő a "gumipopot", miközben meg sem tudja mondani, mi is lenne az. Persze a popzene "viccessége" sokszor valóban az "annyira rossz, hogy már jó" esete: gondoljunk az "Érezd a ritmust, vedd át az ütemet / Dübörög a hangfalból egy üzenet / hogy…" megdöbbentően buta, ugyanakkor megdöbbentően mély körbeolvashatóságára, arra a koan-szerű tömörségre, ami kiemeli ezt a banalitásból és ürességből, és egyrészt mérhetetlenül röhejessé, másrészt egészen "meggondolhatóvá" teszi.
Viszonylag ritkák az olyan dolgok (zenében is, akárcsak mindenhol máshol), amik teljesen el vannak baszva, amik teljesen szarok. Szeretünk azonnali és abszolút ítéleteket hozni, zenét, művészetet rögtön felmérni és elhelyezni; de az esetek jelentős részében épp ezek az ítéleteink az üresek, mert néhány újabb hallgatás sokszor épp az ellenkezőjére fordíthatja őket. Egyáltalán nem vagyok híve a dehallgasdmegmégmajdjólesz elvének (a TV on the Radio-t pl. nem voltam hajlandó meghallgatni még egyszer, ellenben a Portisheadet igen, erről rövidesen be is számolok majd), de még ha nem is hallgatjuk, nem is pálfordulunk, azt tudnunk kell, hogy minden, zenéről alkotott ítéletünk trójai fanyúl, üres konstruktum, ami sokszor még arra sem jó, amire megépítettük: hogy segítsen a szokásainkat, ízlésünket, mittudoménmit fenntartani és racionalizálni. Márciusban tehát felkérünk mindenkit, hogy olvassa úgy legexkatedrább kijelentéseinket is, mint valami fos szintipopot, ott van az, de tök mindegy, nem hallgatom. Rajzoljon rá pöcsöt, ne háborodjon fel. Vicceljen vele, mi is azt fogjuk. Ne húzza fel magát a sikertelenségen, mert a vár mégsem egy trója, nem Heléné van benne, csak a franciák, és a "nagy szent kelyhük" ki tudja, valóban ott van-e. Márciusban a dolgok mögé megyünk, és mindenben, de mindenben megmutatjuk a mélységes jelentést és a mélységes ürességet. Tényleg.
Hónapjaink:
2008
10 október – tudatos zenehallgatás
11 november – halál
12 december – szeretet
2009
01 január – karbantartás
02 február – lófasz
03 március -- trójai fanyúl
04 április -- flóver póver
05 május -- otthon zenélés
06 június -- nemtudás
131979