2009. 03. 11.
Mindenhol megírták már a U2 új lemezéről, hogy egy darab szar, ehhez én nem akarok csatlakozni, hiszen nem hallottam (ahogy az előző kettőt sem), és kedvem se nagyon van; de arra most végre rájöttem, mi a baj a U2-val. Meglepő módon nem a zenében keresendő.
Egyszer már megírtam, hogy automatikusan hányni a U2-tól, megjegyzéseket tenni a gitárok effektezésére, Bono békeharcára, és azt mondani, hogy de bezzeg a Joshua Tree mind-mind marhaság. Egyrészt (kezdve a végétől) épp a Joshua Tree és az előtte készült "reverbes gitárra üvöltözünk politikus dolgokat" lemezek a legszarabb U2-lemezek (máig is, és a 'With or Without You' nyilván a szabályt erősítő kivétel). Másrészt Bono békeharca ugyan akár képmutatónak is tűnhet (hiszen már maga Afrika, na jó, egyes ottani szervezetek is megmondták, hogy több kárt okoz, mint hasznot hajt), viszont legalább az elvi lehetősége megvan annak is, hogy őszinte, átérzett, valódi segíteni vágyás hajtja. Ezt ugyanannyira nem fogjuk megtudni, mint azt, hogy 'mit akart mondani a szerző'; röhejesnek röhejes lehet időnként, de túl nagy hangsúlyt fektetni rá, különösen a U2 zenéjének megítélésekor, egyértelműen nem lehet. Harmadrészt, a gitárok effektezése (és a basszusok egyszerűsége, ha már itt tartunk) trédmark, ami eredetét tekintve a már említett Joshua Tree-n (sőt, korábban) is ott volt, felesleges nyafogni rajta (de persze azon is lehet nyafogni, hogy bazmeg, minden Andy Warhol-kép szitanyomat, miért nincs 6-szor 6-os olaj betonon), igazából az évek során csak tökösebb lett. A U2 említésére automatikusan fintorogni és hörögni meg azt jelenti, hogy nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy egy zenekar, aki első korszakában szar zenét csinált, aztán újabban szintén szar zenét csinál, közte csinált két zseniális lemezt, az Achtung Baby-t és a Popot, és azóta abból él, ami azokban jó volt.
Azért ez az előrebocsátott disclaimer, hogy senki se gondolja, hogy (1) én most védem a U2-t ezzel az új lemezzel (nem, nem is hallottam, nem is érdekel igazából, könnyen el tudom képzelni, hogy valóban szar, ahogy azt mindenhol olvasom), vagy hogy (2) én most szabadkozom, hogy "nem, nem védem a U2-t ezzel az új lemezzel, tudom, hogy a U2 szar és ezt kötelező minden lehető alkalommal kimondani", vagy hogy (3) nem vagyok tisztában vele, hogy kurvára mindegy, mit mondok én (vagy mit mond bárki) a No Line on the Horizonról. Éppen ezért nem is mondok konkrétan róla semmit (a borítót csak azért raktam a lead mellé, hogy klikkeljetek), hanem (1) ismét megerősítem, hogy a U2 halhatatlanságához az Achtung Baby és a Pop is bőven elég, ugyanakkor (2) megmondom én, mi a baj a U2-val.
A U2-val egy baj van: Bono. Mielőtt bárki azt gondolná, istenem, jön a 'nemtudénekelni' meg a 'képmutatósegélyszervezetes' és hasonlók -- nos, ezek minden bizonnyal benne vannak a dologban, pl. már a régebbi lemezeken is kimondottan szar volt, mikor Bono éneklés helyett üvöltözött, de a két emblematikus fontosságú lemezen is üvöltözik néha, és hangja ott sincs nagyon, énekelni ott sem tud (mármint abban az értelemben, mint mondjuk egy operaénekes vagy Antony Hegarty), és az mégis kétségtelenül jó. A béke meg az ő harca, engem az nem zavar különösebben, csak a politizálás, de az meg nem csak benne, hanem minden zenészben kivétel nélkül. Egyre szarabb szövegeket ír, tehetné még hozzá valaki, és minden bizonnyal ebben is lehetne igazság, én nem tudom, az utolsó három lemezről csak néhány számot hallottam, és igaz, hogy egyik sem volt egy 'Staring at the Sun' vagy 'If God Will Send His Angels', azért feltűnően rossz sem volt. Nem -- a baj Bonóval jól látszik a fenti képen. Bonóval az a baj, hogy szarul néz ki.
Nézzétek csak meg: a végtelenül kúl Adam Clayton, a munkásosztály hűvös eleganciájával borostában-sapkában pózoló The Edge, és Larry Mullen szinte Clint Eastwood-i arcéle mellett ez a szerencsétlen hiába rejti hülye napszemüvegek mögé az arcát. Hülyén, túl meredeken jön az állkapcsa, kicsi a hely az orra meg a szája között, és a szája se normális. Nem is tartja normálisan. És biztos a szeme se, csak még soha senki nem látta napszemüveg nélkül. Ez a rövid haj már egy kicsit javulás, a hosszú és a félhosszú is csak elmélyítette a problémát. A U2 minden gondja megoldódna, ha kirúgnák Bonót. Nem baszogatnák őket többet a 'nemtudénekelni', a 'mindigcsaküvöltésvan', és a 'szarokaszövegek' érvekkel, a 'képmutatósegélyszervezetes' is végre leválna róluk, és persze nem kellene ingyen játszaniuk állandóan mindenféle hülye rendezvényeken. Csak nyerhetnek rajta. Új énekest találni persze nem lesz könnyű feladat; de ezek az arcok alapvetően determinálják is, miben kell gondolkodni.
Az arcokból és abból is, amire ennek a zenének szüksége lenne, teljesen egyértelmű, hogy a U2-nak Lou Reedet kell megnyernie Bono helyére. Ő nem néz ki szarul, jó szövegeket ír, és leszarja minden más kontinens (sőt, igazából New Yorkon kívül minden más hely) problémáit is. Énekelni ő se tud, ez tehát nem lesz olyan hirtelen, megszokhatatlan váltás a fiúknak. És még a ritmusgitárt is el tudja majd vállalni. Ő is szereti az effekteket, néha egy kicsit politizál, de Bonónál sokkal kevésbé idegesítően. Már nem drogozik, és már nem is buzi, de ismeri mindkettőt, tehát gond nem lenne vele, mélységes humánuma pedig legalább olyan atyai figurává tehetné, mint amilyen Bono szeretne lenni. És így tovább, biztos vagyok benne, hogy bárki számtalan más érvet is fel tud hozni; de a legmeggyőzőbb mégis az, hogy ezekhez az arcokhoz egyszerűen nem illik Bono. Annál sokkal jobb arc illik. És azt hiszem, ezért a felfedezésért még azt is megbocsátjátok nekem, hogy semmit sem mondtam a No Line on the Horizonról.
Achtung Baby Bono Lou Reed Pop U2
131977