Basszameg, meghalt Michael Jackson. Nem mintha hallgattam volna a zenéjét, vagy nem mintha azt gondolnám, hogy a világ omlik össze, de valami nagyon furcsa tapasztalatot kiváltott belőlem, úgyhogy erről számot adva búcsúzom bensőségesen Michaeltől.2009. 06. 26.
Basszameg, meghalt Michael Jackson. Nem mintha hallgattam volna a zenéjét, vagy nem mintha azt gondolnám, hogy a világ omlik össze, de valami nagyon furcsa tapasztalatot kiváltott belőlem, úgyhogy erről számot adva búcsúzom bensőségesen Michaeltől.
Egyszer kaptam valami ilyen továbbküldős izét, hogy sorolj fel n olyan zenét, amit hallgattál, de most már letagadsz. Mint az ilyeneket általában, ezt sem küldtem tovább, és megírtam, hogy nem tagadok le semmit, Slayertől Dolly Rollon át Michael Jacksonig hallgattam én mindent, és kurvára nem szégyellem egyiket sem. Az utóbbi tíz évben persze (mint mindenki) én is csak röhögtem rajta, és a Matulával együtt főleg más dolgok szimbólumaként gondoltam rá: de ettől még ott van az a részlet, hogy ha elő találnám venni a vonalas füzetekbe írt naplómat a 80-as évek végéről, akkor abban anyám, apám meg a tesóim után biztosan őt emlegettem a legtöbbet. Nem mintha nagy különbség lett volna, hogy az ember Depeche Mode-ot hallgat, Bros-t vagy Michael Jacksont, rajongani meg kell valamiért az embernek ekkortájt. Voltak posztereim, többek közt a Pop Express-ben több hónapon át közölt, összesen 8 vagy 10 darabból összállítható életnagyságú; voltak kazettáim (főleg másoltak, de volt egy kalóz Greatest Hits, ami eredeti), amiket szarrá hallgattam, és megpróbáltam leszedni Vincent Price monológját a 'Thriller'-ben (nem nagyon sikerült); még egy bakelit Bad-em is volt. Mikor megjelent magyarul a Moonwalk c. (valószínűleg ghostwritten) könyve, azt is megvettem és elolvastam, a Moonwalkert háromszor néztem meg moziban (és később egyszer elgondolkoztam, 999-ért megvegyem-e a Tescóban). Leszartam, hogy tényleg valami betegség miatt lesz belőle lassan fehér nő, vagy csak elbaszták a plasztikai műtéteit. Imádtam a videóit, kurva jók voltak a koreográfiák, meg minden. Michael Jackson, azon felül, hogy mint mindenkinek, nekem is a gyerekkoromhoz kapcsolódik, félig-meddig annak a korszaknak a kezdetét jelenti nekem, amikor úgy hallgattam zenét, hogy csakis arra figyeltem, a zenehallgatás egy program volt; és amikor rájöttem, hogy a zene az együtt jár olyasmikkel, mint a mozgás, a film (videoklip vagy játékfilm), az imidzs, az életrajz, szóval amikor elkezdtem belelátni a popzene szimbolikus rendjébe. Mikor tehát Michael Jackson halálával ha nem is bennem, de valahol a közelemben egy világ omlik össze, akkor mégiscsak elgondolkodom a popzenén és egyéb dolgokon.
Nem mintha olyan sokat kellene gondolkodni a zenéjén, vagy az életén, a zenéje a legtöbb esetben tipikus 80-as évekbeli popzene, az életét meg nem ismerem, így inkább kis részleteken gondolkodom. Olyanokon, mint ezek itt fentebb, hogy általános iskolásként hogy hallgattam -- aztán rájövök, hogy igazából csak a Thrillert meg a Badet (meg a kalóz Greatest Hits-t) ismertem bármennyire is, még az Off the Wallt sem, és mire a Bad után megint lemezt csinált, már nem érdekelt. Emlékszem, ültem az asztalomnál és hallgattam a fasza oldalváltós walkmanemmel, amit apám hozott Németországból. Aztán gimis koromban már maró gúnnyal írtam, hogy "a Népstadionban ma Michael Jackson-koncert van, bár mostanra már biztos vége, mert a tömegnek haza kell mennie lefeküdni". Túl könnyű céltábla ez a faszi, ízléses és ízléstelen hülyeségeknek is, most a halála kapcsán meg aztán pláne: most hirtelen mindenki ízlésesen befogja a pofáját, és egy ideig nem mesél Michael Jackson-vicceket, még a South Park vonatkozó epizódját sem nézi meg tiszteletből. Ír mindenki bőséges összefoglalókat életéről és munkásságáról (a Quarté pl. határozottan jó), a zenészek mind elmondják, mennyire fontos is volt (szintén a Quarton), a filmes (Origo) és a reklámos (addict) dolgairól külön összeállítások jelennek meg. Egyszerre lehet tapintani a tiszteletet, és kitapintani, mennyire kötelező-ízű és vékonyka is az. Én meg a fentebb linkelt fesztblog-cikkben már elmondtam, hogyan és miért kapcsolódik Michael Jackson a világhoz, mint annak "megfellebbezhetetlen ténye", de valami hiányzik.
Vicces lenne, ha most nekiállnék 'köszönetet mondani' Michael Jacksonnak 'mindazért, amit tőle kaptam'. Azért én adtam neki pénzt (na jó, a kalóz Greatest Hits esetében nem biztos), és különben sem nagyon tudok rámutatni konkrét dolgokre, amiket 'tőle kaptam'. Vicces lenne most 'tisztelettel adózni' is, ha valakinek nem szeretem a zenéjét, akkor tök fölösleges arról beszélni, azért én 'tisztelem-e' őt. Ez a "nem szeretem a zenéjét, de tisztelem" szöveg nekem mindig olyan álságosnak tűnt, azt jelenti csak, hogy "nem akarom kimondani, hogy le se szarom, de egyébként le se szarom". Tagadhatatlanul így vagyok Michael Jacksonnal, és akárcsak Jasszer Arafat, az amerikai elnök, vagy a pápa, ő is úgy emblematikus figura, úgy határozza meg a világrendet, hogy ő maga igazából felcserélhető lett volna bárkivel, aki az adott időszakban ezt a funkciót betölti. Ha Depeche Mode-ot hallgatnék, akkor Dave Gahan lenne. Ha buddhista lennék, János Pál helyett a dalai láma. Az, hogy ő is tud-e majd olyan örökké vicces figurává válni, mint Elvis, meg majd kiderül. De hát akkor mégis mi a faszt akarok?
Nos, többedik meggondolásban már eljutok én is oda, hogy Michael Jackson valami módon nekem személyesen volt fontos, nem úgy, hogy az ő személye nekem bárhogyan is, hanem úgy, hogy az én személyemnek mindaz, amit ő jelentett (és amit persze bárki más jelenthetett volna, de mégis ő jelentette). Mindannyian egy fiktív Michael Jacksont gyászolunk, ahogy mindannyian mindig is egy fiktív Elvisre néztünk fel nagy elérhetetlenségben a rakenrollban; és mivel én világéletemben úgy gondoltam, hogy kit érdekel a világ, mikor van fikció is (ezt remekül alátámasztja amúgy, hogy se Palesztína, se Amerika, se a katolikus egyház nem érdekel kimondottan, csak hogy a fesztblogon megidézett figurákhoz kapcsolódjak -- míg Michael Jackson, aki mindezekhez képest maga a zene, a kultúra és a művészet), egy ilyen fiktív figura eleve sokkal vonzóbb és sokkal többet jelent. Hirtelen nehéz olyan világot elképzelni, amiben nincs akár egy fiktív Michael Jackson. Az ember képzeletben megveregeti a vállát, jól van, akármilyen hülyeségeket csinálsz, vicces vagy, nagy vagy, öreg. 'Nagy' anélkül, hogy ezzel az ember elkötelezné magát amellett, hogy 'jó' is. Csak vajon nem a "nem szeretem, de tisztelem" egy variációja ez?
És igazából könnyen lehet, hogy úgy van a dolog, hogy Michael Jackson nem is halt meg. Csak elege lett a válságból, a perekből, a necces visszatérési kísérletekből. Megrendezett egy halált, mint egy jó videót, és a biztosítási összegből boldogan él majd valahol Elvis szomszédságában (aki persze szintén máig is él, egy kicsit lefogyott és megőszült ugyan) feketének öltözve, úgy aztán biztosan nem ismerik fel. És sokkal jobban élvezi a fiktív őt (amit az emberek igazinak hisznek) körülvevő tiszteletet, meg azt is, milyen átlátszó, de mennyire nem számít. Leül és ír egy-két könyvet, mondjuk, a zenéből elege van. Kialakít egy konditermet, és életében először úgy él egészségesen, hogy mozog, és néhány év alatt esztétikus ötvenessé gyúrja ki magát. Megtanul vezetni, és nem túl extravagáns, de azért kényelmes kocsikkal furikázik. Jókat eszik, ateista lesz, és élvezi az életet. Arra gondol, milyen jó leválni arról a képről, amin az emberek röhögnek, amit nem szeretnek, és milyen jó egyszerűen egy embernek lenni, akit senki sem ismer, aki csinálja, amit szeretne, és kuncog magában, mennyire más ez, mint az előző élete. Aztán egy naplementés délután átjön Elvis a szomszédból, kinyitnak egy sört és kiülnek a verandára; akkor jövök én, leülök melléjük, és akkor mondom, hogy na, most tisztellek titeket, ők meg csak röhögnek, és dobnak nekem is egy sört. Hát így, Michael, nyugodj békében addig is.
131976