2009. 02. 20.
Pink Floyd. A zenekart mindenki ismeri, a teljes történetüket alig néhányan. Povey könyvét olvasva nagyon hamar kiderül, miért is nem engedhetünk sok szabadidővel rendelkező bölcsészalkatúakat bármilyen archívum közelébe. A legteljesebb, legszebb kiállítású könyv a témában, amit csak a képekért fogunk megvenni.
Glenn Povey. Echoes - A Pink Floyd története.
Budapest: Cartaphilus, 2007. Ford. Wolf Péter. 368 o., 11900 Ft
Tudjuk, hogy a zenék iránti rajongásból sok hülyeséget megcsinál az ember: először a kedvenc együttesének minden lemezét százszor végighallgatja, aztán kívülről megtanulja a szövegeket, az összes zeneújságból kivágja a bandáról szóló cikkeket, számaik ócska dalszövegfordításait, aztán elmegy az összes, egynapi autóúttal elérhető koncertjükre, a jegyeket albumba ragasztja, zenekaros pólót, felvarrót vesz, autogramot kér minden tagtól, többször is, rajongói klubot szervez, fanzint ír, hivatásos újságíró lesz, gitárt vesz, elkezdi pengetni a számaikat, zenekart alapít, teljesen megőrül, turnémenedzser lesz, és így tovább. Glenn Povey is végigjárta a tökéletes rajongó kálváriáját, de még ez sem volt elég neki: kényszerbetegek rögeszméit meghazudtoló, vallásos áhítattal vetette bele magát a Pink Floyd történetének megírásába.
Az már az első pillanattól fogva nyilvánvaló volt számomra, hogy Povey nem tréfált ezzel a könyvvel. Minden egyes, valaha a zenekar által adott koncertnek utánajárt, lenyomozta az összes setlistet, a kortárs zenei magazinok legkeményebb kritikáit és PF-koncertélményeit válogatta össze. OCD-közeli részletességgel taglalja a zenekar előfutárait és a tagok későbbi szólókarrierjeit. Ismerteti a mindenkori hangszerparkot, a speciális effektusokat előállító gépeket, és levelet váltott minden egyes koncerthellyel, intézménnyel, ahol valaha játszott a Floyd. Külön oldalon említi meg és mond köszönetet azoknak a magazinoknak, folyóirat-gyűjteményeknek és könyvtáraknak, akik segítettek a félelmetes mennyiségű adat összeszedésében.
Ebből kifolyólag pontosan tudjuk, hogy melyik nap hol koncertezett a Floyd az elmúlt bő negyven évben milyen volt a sajtóvisszhangjuk, illetve azt is, hogy kikkel együtt léptek fel. E mellett az elmaradt és visszamondott bulik is következetesen fel vannak sorolva, a valószínű indoklással és az esetleges visszaemlékezések tévedéseivel egyetemben. Sőt, alkalmanként még a lemezfelvételek idejét, pontos menetét is feltünteti Povey.
Viszont el kell mondani, hogy minden részletre kiterjedő volta miatt rendkívül fárasztó olvasni az Echoest. Végigolvasni nem is lehet, meg aztán kinek is volna kedve? Kiállítása alapján közelebb jár az enciklopédiához, mint a zenekartörténethez. Lássuk be, a legtöbb adat a kutyát sem érdekli, mert soha, semmilyen haszna nem lesz annak, hogy tudjuk, 1975 áprilisában, amikor a San Diego-i sportarénában koncerteztek, játszották-e a 'Have A Cigar'-t vagy sem. Az Echoest lapozva olyan apróságokat tudunk meg, mint például, hogy az éteri hangú Kate Bush EMI-szerződésében milyen nagy szerepet játszott David Gilmour, hogy gondolkodtak Az eltűnt idő nyomában balettre átírásán, vagy hogy az Atom Heart Mother-t eredetileg The Amazing Pudding-nak hívták, míg Roger bele nem nézett az aznapi újságba, és feldolgozása iránt még Stanley Kubrick is érdeklődött.
De nem is csak enciklopédia ez, hanem a Pink Floyd-geekek álma: művészeti album. Telis-tele a könyv kétoldalas színpadképekkel, jegyek-turnépasszok másolataival, poszterekkel, újsághirdetések és szórólapok szkenjeivel, valamint egy-egy meghökkentő felhívással. Ilyen pl. az a tacepaó is, ami a közönséget arra szólítja fel, hogy ne tekintsék a Floyd előadásait a fűszívás és a bélyegnyalás védett szentélyének. Ez persze az együttes és a mindenkori rendőri erők szembenállásának jelképe: mindenki tudta, hogy egy-egy ilyen koncerten nem csak az zenekar áll be a kezdés előtt, hanem a közönség is. Povey mindig megértően tudósít a rendőrség, a közönség és a zenekar feszült viszonyáról, már csak a Falra tett hatásuk miatt is.
A könyvbe beleszuszakolt temérdek kép és az észbontó mennyiségű írásos anyag csillagászati magasságokba emeli a Floyd-enciklopédia árát: tizenkétezer forintot kérnek egy olyan képeskönyvért, amibe mindenki csak belelapozni fog, sosem olvassák majd végig, akármilyen alaposan állította is össze a szerzője. Szinte hallani a megrögzött rajongók felszisszenését, amikor leveszik a könyvesbolt polcáról az Echoest. Birtoklását leginkább ahhoz lehet hasonlítani, ahogy az irodalmárok újra és újra belekezdenek Joyce Ulyssesébe, vagy ahogy a filmbuzik életükben egyszer végigülik a Sátántangót, ha el is alszanak rajta.
Ez egy nagyon lila könyv, de még mindig a Pink Floyd az art rock és a progresszív rock legnagyobb hatású zenekara. Ha csak a lengyel Riverside-ra, vagy a fiktív zenekari projektből világhírnévre szert tevő Porcupine Tree-re, a Dream Theaterre, a Toolra vagy az Anathemára gondolunk, máris világossá válik, hogy miről van szó. Mind-mind köszönhetnek valamit hangzásukban, művészetszemléletükben vagy látványvilágukban a Pink Anderson és Floyd Council nevének házasságából született, korszak- és műfajalkotó együttesnek.
131981