2009. 02. 23.
Kedvenc hányós-hugyozós atlantai garázszenekarunk
két évvel az emberes arcbarúgással felérő Good Bad Not Evil után
elkészült ötödik stúdiólemezével is, ami megint úgy mutat fityiszt mindennek és
mindenkinek, hogy közben egy pillanatra sem veszi komolyan magát. Az év eddigi
legszórakoztatóbb lemeze.
"Don't lock me up I got a short fuse!"
- énekli egy egzaltált, rekedtes hang,
hamiskás gitárkísérettel, aztán a beindulásnál amúgy pankosan felgyorsul az
egész, a refrént pedig már egy részeg tűzoltózenekar magabiztosságával üvölti
mindenki. Az ember egy pillanatra elfelejti a kávé- és cigiszagú irodát meg a
kint tomboló mínuszokat, és azt képzeli, hogy valami rozsdás amerikai
benzinzabálóban ül, nyomja a gázt, recseg-ropog a kasztni, a távolban pedig már
látszik a végtelen óceán. Szemből egy bérelt cabrióban Raoul Duke és a jó öreg
Dr. Gonzo húznak el útban Vegas felé, az út mellett kaktuszok integetnek és
prérifarkasok vonyítanak. Képzavar, de a Black Lips zenéje is az; egy
istentelen nagy félreértés, egy émelyítően kaotikus katyvasz, valami időn és
értelmen túlmutató baromság.
A lényeg ezúttal nem a részletekben bújik meg: nem az übertrendi lo-fi retró alapkoncepció és nem is a dalszerzés minősége az, ami miatt ez az egész működik. Két perc alatt száz ilyen bandát tudok mutatni, csupán annyi a különbség, hogy az esetek nagy többségében szánalmasan erőltetett és hiteltelen szarunk bele az egészbe életérzés a Black Lips esetében abszolút hihető. Az pedig, hogy erre szándékosan rá is játszanak, csak még őszintébbé teszi az egészet: persze, hogy a zenekar nem csupa lecsúszott drogosból áll, persze, hogy a különféle testnedvek és a színpadi smárolás csak show-elem, persze, hogy az Indiából való menekülés története sem véletlenül esett egybe az új album megjelenése előtti felhajtással -- viszont százszor szórakoztatóbb, ha maga a zenekar sem tagadja, hogy amit látunk és hallunk, az kamu, mintha valami perfektül összerakott szemfényvesztést kéne bámulnunk, ahol mindenki annyira törekszik a hitelességre, hogy a végén az egész önmaga paródiájába fordul. Kinek nincs tele a töke a gombamód szaporodó tribute-zenekarokkal, akik pont úgy akarnak játszani, pont úgy akarnak kinézni, pont úgy akarnak dögösek lenni, ahogy a nagyok?
A Black Lips nem akar semmit pont úgy csinálni; az, hogy a zenéjük nem más, mint a hatvanas-hetvenes évek popzenei sztenderdjeinek újrahasznosítása, csak része az előadásnak, melynek egyetlen célja a szórakoztatás. És dögös. Elképesztően dögös. Tökéletes bizonyítéka annak az általam is gyakran hangoztatott állításnak, miszerint a popzene technikai szempontok szerinti értékelése úgy, ahogy van baromság, és nem vezet sehova. A jó és a rossz popzene közötti nüansznyi különbség pontos természete ismeretlen, értelmezni nem lehet, csak érezni. Ezen a lemezen például érződik, ettől – és nem a daloktól – jobb, mint az a másik száz. És attól, hogy a Black Lips – hiába a Beach Boys-, Beatles-, Neil Young- és Doors-párhuzamok – végső soron mégiscsak a Black Lips-re hasonlít a legjobban. Nagy szó ez manapság.
200 Million Thousand Black Lips
131975