Na jó, na jó: Cseh Tamás és az interjúk

2009. 06. 20.

Lamorak

Nem tudom, akad-e magyar zenész, aki olyan feltétlen tiszteletet parancsol bennem, mint Cseh Tamás, anakronizmus és politizálás ide vagy oda. Interjúit vegyes érzelmekkel olvastam, amiket mostan megosztanék alássan.

Van egy egészen konkrét élményem arról, nekem mit jelent magyarnak lenni. Valamikor a 2000-es évek elején kis pöcs PhD-s hallgatóként repültem Amerikába, részt venni egy bazi nagy szakmai kongresszuson (ahol aztán megalapoztam a világhírnevemet, és biztosítottam magamnak, hogy a szakterületemen mindenki, aki csak számít, tudja, ki vagyok -- de erről majd máskor). Be voltam szarva persze, az előadásomat már jó rég meg- és azóta sokszor átírtam; arról nem beszélve, hogy rögtön első interkontinentális repülőutamon lekéstem a csatlakozást, ami 22-es csapdája-szerű helyzethez vezetett. Mindegy, szóval ott bóklásztam én mindenfelé a 3000 szakmabeli között, ingben-zakóban, ahogy kell, szívtam az itthonról vitt Helikont, és azon kaptam magam, hogy minden áldott reggel, ahogy a nagy Amerikában iszom a nagy amerikai kávét mindenféle nációkból jött kollégákkal, az megy a fejemben két szólamban, hogy "reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás, közértbe megy le tejért János és Tamás..." És nem arról van szó, hogy ettől én nem éreztem jól magam Amerikában; arról, hogy életemben nem voltam távolabb itthontól, és ott érezhetően, szinte hallhatóan azzal súgta nekem az agyam, hogy magyar vagyok, hogy Cseh Tamást játszott.

Azóta nekem Cseh Tamás sérthetetlen. Csináljon akármit, üljön fel tribünökre akárki mögé, konkrétan vagy metaforikusan, hangszereljék túl akármilyen lemezét vagy írjon akármilyen szar politizálós szövegeket az aktuálisra Bereményi Géza, én akkor is azt fogom mondani a végén, hogy én szeretem Cseh Tamást, Cseh Tamás az egyik a nagyon kevés minden kétséget kizáróan hiteles magyar zenész közül. Menyhárt Jenőn kívül más nem is jut eszembe ebben a kategóriában. Hát ezt a monumentumot álltam neki megvizsgálni, amikor elolvastam (egyébként még tavaly nyáron, csak most jutottam oda, hogy megírom) ezt az interjúkból álló könyvet, amiben Cseh Tamás egy ismerősének meséli el az életét. Nem véletlen amúgy a Menyhárt Jenő-párhuzam, néhány éve Para-Kovács Imre segítségével Jenő is egy hasonló kötetben vallott az életéről és az Európa Kiadóról meghatóan (Amerika Kiadó címmel). Az egyébként mindent összevetve jobb könyv, de ez sem rossz.

Egy ilyen kötet, egy ilyen zenész meg egy ilyen élet persze óhatatlanul oda (is) vezet, hogy a beszélgetések egy része egyfajta társadalomrajzot alkot, egy olyan korszakról, amiben én nem éltem, tehát se nosztalgiát, se forrongó gyűlöletet nem tudok iránta érezni. Egyrészről van itt egy (nyilván szándékolt) mélységes humánum: a falusi-vidéki élet kissé romantikázott ízű leírásaival, hitelesség-kérdéssel, bölcs emberi méltósággal. Másrészről azonban érezhető valami ingadozás is: sok interjú sok részletében nem teljesen egyértelmű, akkor most az az élet jó volt vagy nem, rohadtkomenisták vagy régiszépidők. Kicsivel később kap észbe az olvasó, hogy itten két különböző réteg mozdul el (vagy csak fekszik) egymáson: az élet úgy általában (ami borzasztó volt, mert rohadtkomenisták, meg oroszok, meg minden, és akit ez nem érdekel, annak a kurva anyját), meg a művész saját élete, ami (még azzal együtt is, hogy ő maga azt gondolja az életről általában, amit) meg egyáltalán nem erről szól, lehet, hogy van benne magyarság és hazaszeretet meg minden, de azért mégiscsak a zenével és a művészettel foglalkozik az. Ez pedig mindösszességében jó. Az, hogy a zene, a dalok, azok mindig valami természetesnél is természetesebbként simulnak bele az életbe, ahogyan a gitártémák születnek és hozzájuk a szövegek, az ennek az életnek egy tökéletesen mindennapi aspektusa, és ennek a megmutatása nagyon is fontos. Kérdés, mennyire maga az elmondás az, ami így láttatja az egészet (magával a művésszel is), de ez a fajta hozzáállás azt eredményezi, hogy Cseh Tamással a hallgató egy olyan figurát kap itt, aki egyszerre tud kimutatni az élet általánosságába, meg tud belesüllyedni és -veszni a zene meg a dalok (és a szövegek) sokszor egészen szürreális és az általában vett élethez alig-alig kapcsolódó világába. Pont ez a legjobb ebben a könyvben.

Az, hogy Cseh Tamás élete és Cseh Tamás dalai ezeket tudják mutatni és mondani, abban kétségtelenül rettentő szerepe van Bereményi Géza szövegeinek; és Bereményi megint csak olyan, akinek már csak a Levél nővéremnekért, a zseniális Műcsarnokért vagy Frontátvonulásért hajlandó az ember megbocsátani még a Hídembert is. Ezek a szövegek elengedhetetlen részei annak a hatásnak, ami miatt nekem Cseh Tamás jelenti azt, hogy magyar vagyok, nem csak Amerikában, hanem itthon is. Amiért én értek valamit a hatvanas-hetvenes évekből, és közel sem csak annyit, hogy rohadtkomenisták. Az egész Levél nővéremnek olyan elképesztően érzékeny képe egy félig-meddig fiktíven egységesített hatvanas-hetvenes éveknek, annyira olyan pontokat, képeket, szavakat és mondatokat emel ki és fel, amelyek minden társadalmi-politikai valóságtól függetlenül mutatják egyszerre a keserédes magyar valóságot (azt, hogy szar hely ez, nincs itt semmi, de már csak azért lehet ennyire szeretni, amit nekünk jelent, mert ennél több különben sincs sehol), szóval annyira, hogy mindmáig nem tudom anélkül meghallgatni, hogy egy kicsit el ne gondolkodjak, ugyanakkor meg ne nyugodjak. Emblematikus, ahogyan kicsit a zene miatt is volt, hogy mikor már kijutottak Franciaországba, és nyugodtan maradhattak volna ott, nem maradtak, hanem visszajöttek: ez az a viszonyulás, ami magát a történelmet, a társadalmat, a helyet, ahol vagyunk, meg az ahhoz való állást sokkal jobban kivonatolja, mint bármilyen szociográfia. János és Tamás karakteres kétszólamai, a tökegyszerű, de gyönyörű gitárok, a sírósan is vicces szövegek is benne vannak. Ez a lemez olyan, amit bárhol, bármikor vállalni lehet és tanítani lehetne. És nem ez az egyetlen a Cseh Tamás-életműben.

Már csak ezért is érdekes a kreatív folyamatról hallani a művész visszaemlékezéseit: egyrészt, hogy tök véletlenül találkoztak és kezdtek együtt írni, másrészt maga a módszer – neki játszania kellett az alapot és dúdolni, Bereményi meg figyelt, figyelt, aztán hirtelen írni kezdett, és írt és írt, és hopp, kész volt a szöveg. Semmi misztikum, ugyanakkor semmi hideg professzionalizmus: vannak emberek, akik gitártémákat írnak könnyebben, mások meg olyanok, mint a gép az általános iskolás matekkönyvben, bedobod a gitárt és kijön egy szöveg. Pláne, ha megnézzük a Műcsarnok durva irodalom- és kultúrtörténeti dalait, a József Attilát, a Rimbaud-t (ó bazmeg, mennyire szépek ezek), az jön ki belőle, hogy Bereményi kíméletlenül átfogó irodalmi-kulturális rendszerben gondolkodik, ugyanakkor legalább ennyire meglepő, sajátos megközelítései és megfogalmazásai vannak, ez pedig jobb helyeken már eleve világhírt jelenthetne. Nem hiába hasonlítják Cseh Tamás zenéjét rutinszerűen Leonard Cohenhez, nem csak az akusztikus gitárra dörmögés a közös pont, hanem a 'költészet' úgy általában.

Dalok és nők szerzésén kívül aztán szól még ez a könyv ezeknek az elszórásáról, elvesztéséről is: a dalokat turnékon és számtalan fellépésen, a nőket meg itt-ott, míg végül aztán meg nem állapodott. Még egy jó pont, hogy (Menyhárt Jenővel és az Amerika Kiadóval ellentétben) ez a könyv és ez az életmű nem szól semmilyen színtérről, annak magyarországi megalkotásáról vagy abba beleállásról. Cseh Tamás nem tartozik semmilyen stílusba, nem része semmilyen színtérnek, Cseh Tamás az egyedül magával azonos és magához hasonló. Ahol az Amerika Kiadó arra mutat rá, ahogy a társadalom egyes csoportjai (a zenészek) egy-egy új hozzáállást alkottak meg, ebben az esetben kizárólag az egyénről, erről az egy művészről van szó. Ami nem reprezentatív, nem tipikus (ellentétben mondjuk a nyolcvanas évek undergroundjával, aminek szellemisége tökéletesen tipikus), de mégis csak ott van, és mégis csak olyasmiket hozott létre, amiken keresztül mi mondjuk meg tudjuk határozni magunkat magyarnak a világ másik felén.

Maga a könyv egyébként hasonlóan szépen megcsinált és súlyos alkotás (bár a vastag, csillogó papír nem feltétlenül kellett volna, éljenek az érintetlen esőerdők, mondaná a Greenpeace-agitátorrá átvedlett Menyhárt Jenő), kellően illusztrálva képekkel, ami ugye minden életrajz egyik legfontosabb és elengedhetetlen része. A beszélgetések kezdetén mindig a kijózanító, mindennapi orvosi megfontolások, az intézkedések kísérteties véglegessége (nem is, inkább az, hogy megvan bennük, hogy bizony véglegesek legyenek) józanító erővel horgonyozza a valóságba (a maiba) ezt az egészet. A család, a ház, a város, a falu, az egész indiános hülyeség, ezek mind-mind feltűnnek a dalok mellett; persze engem a dalok érdekelnek a legjobban, de az egész kép sokszínűségét, többféle nézőpontját így is értékelem. És mindez csak megerősít engem abban, hogy kérdés nélkül egyetlen magyar zenésznek vagyok képes azt üzenni, hogy Isten áldja Cseh Tamás, egészséget és nyugalmat kívánok, és persze azt, hogy meg ne próbáljon meghalni, hiszen én még sosem hallottam élőben. Márpedig azt még akarom.

Linkek:
Cseh Tamás hivatalos (egy csomó zenével meg videóval ám)

Bereményi Géza Cseh Tamás Interjú

131981