Őrület, de van benne rendszer (Current 93: Birth Canal Blues)

2009. 02. 05.

Lamorak

David Tibet kétségkívül egy kibaszott őrült. Current 93 nevű, változó összetételű kommunájával évtizedek óta gyártja az egészen meglepő zenéket, és ennyi idő és lemez után, na meg az imidzse ellenére is képes arra, hogy az ember azt mondja a 2008-as, legutóbbi EP-re: hát ez kurva jó.

Kétféle Current 93-szám van. Az egyik félében valamilyen akusztikus hangszer kellemes, viszonylag egyszerű és nem túl hosszú köreire szaval rá igen szenvedélyesen (és egyre szenvedélyesen) David Tibet, a poszt-indusztriális gótikus apokaliptikus folk pápája; a másik félében van elkülöníthető versszak, refrén, hangszerelés, tehát rendesen dal-formájú. Bár egyértelműnek tűnik, hogy az utóbbiak tudnának hatásosabbak lenni, magasan az előzőből van több, és így valójában azok a hatásosabbak. A tavalyi, négy számos kislemez, a Birth Canal Blues (Tibetnek van valami fixációja a női biológiai működésekkel és azok terminológiájával, csinált már lemezt In Menstrual Night címmel is) teljes egészében ilyenekből épül, egyetlen 'normális' szám sincs rajta. És mégis, mikor meghallgatja az ember, annak ellenére, hogy hoz mindent, amiért a Current 93 és konkrétan David Tibet röhejes, a végén mégis az a benyomása, hogy mindazt, amiért ugyanezek mégis jók (nem 'nem röhejesek', hanem 'jók, azzal együtt és annak ellenére, hogy röhejesek'), sokkal erősebben mutatja be ez a négy szám.

A 80-as évek óta Tibet számtalan zenésszel (és nem zenésszel) dolgozott együtt több, mint 40 lemezen. Olyan arcok veszik körül a biográfiában, mint Steven Stapleton (Nurse with Wound), Michael Cashmore, Douglas Pearce (aki aztán saját zenekarral, Death In June néven rémisztgette tovább a hallgatókat), Tony Wakeford (Sol Invictus), Nick Cave, Björk, vagy Antony Hegarty, akit konkrétan ő fedezett fel (Antony első lemezét is Tibet adta ki). Hatása nyilván jelentős, bár nem könnyű megmondani, pontosan mi is ez a hatás: igazából hozzá hasonló zenét nem nagyon csinál senki, valahol a kellemes, nyugtató akusztikus prüntyögés, a szenvedélyes szavalatok, meg időnként a nagyon súlyosan hangszerelt durvulások között. A 80-as, 90-es évek során készült számtalan (többnyire ugyanolyan) lemeze viszont valami új konceptalbum-féleséget alakított volna ki (egyik legjobb példája a zseniális, gyönyörű Thunder Perfect Mind), ez pedig, bár szintén nem követte senki, mégiscsak impresszív már magában is. Ugye, hogy ez így olvasva teljesen megdöbbentő? Fogadjunk, hogy sokan gondolják most azt, hogy ennek alapján ez bizony tényleg valami nagyon komoly és nagyon jó dolog. Nos, jónak jó, bár nehéz rákapni az ízére, komolynak is komoly bizonyos mértékig – bár a banalitás, a röhejesség folyton ott bújkál a szélén, több értelemben is.

David TibetMeggyőző életrajza ellenére ugyanis Tibet megtestesít mindent, ami miatt az emberek röhögni szoktak a bölcsészeken. Gondoljuk csak el, van egy ember, aki egész életében mást sem csinált, mint hogy ezoterikus-misztikus-vallásos, tehát elsősorban lila ködös, érthetetlen, és csak másodsorban poétikus, tehát helyenként szép szövegeket írt, de rengeteget; ezeket pedig aztán helyenként egészen kellemes zenére olyan átéléssel adta elő, amin időnként egyszerűen lehetetlen nem röhögni. Az az elszállt, elvont idióta tehát, akiben mindannyian meglátjuk egyetemi éveink tarisznyás, olcsó vörösbort ivó balfaszait, akik naphosszat Heideggerről beszélgettek az egyetemi klubban vagy egyéb módon világmegváltottak, és akiket már akkor is ütni akartunk (vagy ütöttünk is). Aki kellő mennyiségű pia után előveszi a verseit és felolvassa. Nos, ha úgy vesszük, Tibet csak annyiban különbözik ezektől, hogy soha senki nem állította le. Ö azóta is folyamatosan olvassa a verseit, azt a rengeteg-rengeteg versét, amelyek továbbra is misztikus, érthetetlen képekben, vallásos, teológiai fordulatokban utaznak, és amelyeket továbbra is a végső nevetségesség határán táncolva vokalizál, szaval, nyüszít, krákog, dörög rá mostanában főleg melodikus zongorakíséretekre.

A Birth Canal Blues már egyáltalán nem hasonlít a 90-es évek hatalmas ívű, ambiciózus koncepciójú lemezeihez. A gnosztikus inspirációjú Thunder Perfect Mind gyönyörű, sziporkázó-ragyogó hangszereléseit, fokozásait, struktúráit, a szövegek feszítettségét, ívét, a szavalatok érzékeny, zenéhez igazított rezdüléseit már egyáltalán nem így kezeli Tibet; a Swastikas for Goddy (eredetileg for Noddy, de a Noddy-t copyright okokból ki kellett cserélni) 'poposabb' dalszerkezetei inkább emlékeztetnek Death In June-számokra (arra a kevés hallgathatóra), mint az utóbbi Current-lemezekre, és nem jönnek elő újra a Verses Edda-idézetek sem. Sokkal inkább az 1998-as Soft Black Stars jut az eszembe, ahol az egész lemezen egyetlen zongora (meg egy számban egy cselló) kísérte Tibet károgó-gördülő blabláját. Az első szám, 'I Looked to the South Side of the Door', itt is pontosan ilyen. Zongora, kellemes (Tibet szintén teljesen őrült zenésztársa, Baby Dee játssza), szavalat, szokásos (ha egy szöveg azzal kezdődik, hogy "Adam stands on docetic mountain", akkor mindenki el tudja képzelni, mi lesz még ott); leginkább az csap meg, engem legalábbis, aki mostanában (hogy, hogy nem) sok régi Currentet hallgattam, hogy mennyire egyértelműen öregebb, szárazabb Tibet hangja. Persze a régi trükköket süti el: két szólamban halljuk a szavalatot, az elsőben viszonylag normálisan mondja a szöveget, míg a kissé hátrébb és mögé kevert másodikban már néhány kör után elszabadul a krákogás, károgás, vinnyogás és mindenféle érzelmi involváltság-jelző. Ismerős az egész, a szöveget nyilván nem lehet komolyan venni, és mégis, valami, valahogy, átjön és megérint. Komolyan. Tudom, hogy ez a két szó is a tarisznyás bölcsészek kedvence, akiken röhögünk; Tibet sokszor önparódiáig túlhajtott beszédében viszont valami olyan közvetlenség, sürgősség, érezhető erő rejlik, amitől egyszerre látom meg azt is, hogy ez vicces, meg azt is, hogy azon túl, hogy ez vicces, ez jó. Szerintem egyébként Tibet is tisztában van ezzel.

A második szám, cím szerint 'She Took Us to the Places Where the Sun Sets' kezdetben szintén ilyennek ígérkezik, zongorázgatás kellően dramatikus akkordbeütésekkel, ami egy perc után halkul, finomodik, azt hisszük, ez egy instrumentális szám, és itt vége. Hát, ebben nagyon tévedünk, és bár a lehalkítás utáni durva attakkal visszajövetel eléggé elcsépelt fogás, azzal az iszonyatos, hátborzongató, nagyon komolyan rémisztőre torzított énekkel visszajönni, amit itt Tibet csinál, az mindent visz. Itt szaladt fel a szemöldököm először, és a maradék két percben, míg a torz üvöltözést hallgattam (amiből igazából csak a "murder" szót lehet érteni), előjött az egyre szélesebb mosoly is. Ez, bazmeg, ez nagyon gonosz. A leggonoszabb Death In June-ok jutnak eszembe (a dramatikus akusztikus beütésekre tett torz hangokkal-énekekkel ők is sokat játszottak), meg persze Marylin Manson, mikor rájátszik az ilyenekre, de közel sem lesz ilyen. Mekkora vicc, hogy az ember röhög Tibeten (és minden oka megvan rá), Tibet viszont képes, és bármelyik pillanatban megfordítja: igen, lehet, hogy lila bölcsész vagyok, mondja, de bármikor be tudlak szaratni. Slusszpoénként még egyszer lecseng a dal, és néhány másodperc szünet után még hangosabban jön vissza egy tényleg egészen vérfagyasztó "I will murder you" kiáltás, visszhanggal, mindennel, tényleg beszartam elsőre. Pedig nyilván ugyanúgy nem fog megölni, mint Tom Araya, ez nyilván metafora, mint a bambucsa; és nem is az a lényeg benne, hanem a hatás. Hogy képes ennyire radikálisan szétbaszni a kellemes zongorát, a megszokott, tét nélküli finomságokkal játszadozó szavalatot. Képes ennyire erősen, durván megszólalni, és mondani valamit.

A harmadik szám ('The Nylon Lion Attacks as Kingdom', gondolom, észlelhető, hogy Tibet a nagyon hülye számcímekben is világbajnok) aztán megint másféle, valami furcsán franksinatrás báralap, kicsit effektes, furcsán nyavalygó ének, itt meg olyan késői Tom Waits-lemezek jutnak eszembe, mint a Black Rider vagy az Orphans, egy-egy vinnyogó, direkt elbaszott, túlstilizált hülye hajlításokkal játszó darab. A záró 'Suddenly the Living Are Dying' (nagyon tipikus Tibet-cím) meg sípoló-gerjedő-sivalkodó torzított gitárral, lódobogással, és 10 másodperc tömény, durva fehér zajjal zárul, mint egy robbanás egy túlvezérelt hangfalon. Négy számban ott egyrészt az idősödő David Tibet minden tipikus fogása; ugyanakkor rettenetesen meg tudott lepni ezekkel a radikális effektezésekkel, ezekkel a nagyon karakteres, nagyon sarkos és erős jelentésű hangzásokkal. Ez a faszi húsz éve az apokalipszisről beszél, ilyen-olyan ezoterikus-gnosztikus képvilággal, de alapvetően egy érthetően, érezhetően, stabilan keresztény álláspontból. Állítja, hogy bár szövegvilága sötét, felkavaró, helyenként rémisztő, neki, mint vallásos embernek ez valójában mind a remény megnyilvánulása, mert ezen megyünk keresztül, míg újra eljön Krisztus. És hiába elcsépelt az 'Anti-Christ and Bar Codes', ahogy a Soft Black Stars-on elhangzik, ebben a gondolatmenetben igazából tökéletesen logikus; viszont mennyivel sokkal jobban jelöli nem is annyira az apokalipszis bizonytalanságát, hanem inkább épp ennek a kétségtelenül szörnyű Antikrisztusnak a kétségtelenül szörnyű voltát az "I will murder you", azzal a sikító, kaszaboló torzítással, azzal az egyre halkuló visszhanggal. Még akár a megváltást is ott láthatjuk a visszhang elhalásában, ha nagyon akarjuk.

Lehet tehát mindezt lila faszságnak, hatásvadászatnak, alteros performanszkodásnak venni, és az egyik végén kétségtelenül az is. Őszintén lehet rajta röhögni, ahogy Tibet nagy átéléssel emlegeti Istent, mekkora különbség Nick Cave vagy David Eugene Edwards egészen máshogy hiteles hitétől. Ugyanakkor több Current-lemezt többször meghallgatva megjelenik a dolog másik, szebbik vége is: a zenék mellé stílusos-stilizált ívekkel odaillesztett szavalatok, a sorok, a szavak érzelmi tölteteire való igazán elegáns rájátszás, az olyan elképesztő hangszerelések, mint mondjuk a 'Hitler as Kalki' a Thunder Perfect Mindról. Akinek kétségei lennének, hogy David Tibet művészete a 80-as évektől máig hozzátett a világhoz valamit, annak elég meghallgatnia, mit csinált a fantasztikus Antony Hegarty a Soft Black Stars címadó dalával (az eredeti itt), vagy Nick Cave-et az ’All the Pretty Little Horses’-ben (igen, az egyesek számára hátborzongató suttogás a háttérben, na az Tibet). Negyven lemezen csak akad már egy-két szikra nagyon komoly művészet, bólogatna még BWG is. És már kész az új lemez, májusban már meg is hallgathatjuk az… (és bazmeg, asszem hiába melóztam, hogy meggyőzzek bárkit is, hogy talán egy kicsit ezt mégis lehet komolyan venni…) Aleph at Hallucinatory Mountain c. (MUHAHAHAAAAAA) új Current 93-művet. Én meg fogom. (MUUUUHAAAHAAAAAA...)

Linkek:

Bónusz:

Antony Current 93 David Tibet Death In June

131975