Az utóbbi évek képein szereplő szakállas Lajkóra számítottam jan. 21-én az A38-on, erre most megint úgy nézett ki, mint 10 éve és pont olyan megdöbbentően jó is volt. Ha ilyen lenne a jazz, én hallgatnám.2009. 01. 26.
Az utóbbi évek képein szereplő szakállas Lajkóra számítottam jan. 21-én az A38-on, erre most megint úgy nézett ki, mint 10 éve és pont olyan megdöbbentően jó is volt. Ha ilyen lenne a jazz, én hallgatnám.
Volt egy Lajkó Félix-koncert 1996 karácsonyán Szegeden, az azóta is felújítatlan, kívülről gyönyörű, belülről meg nyers beton berendezésével ütő Kass Szállóban, nagyon alternatív. Kint zuhogott a hó, hideg volt, és másnap reggel 9-re mentem vizsgázni angol nyelvtöriből. A Kass nagyterme, ahol a századelőn bálokat tartottak kristálycsillárok alatt, poros, szürke betondíszletté változott: a világítás reflektorok botokon, fűtés semmi. Lajkó egy szál ingben tolta, egyetlen dobossal, játszott vagy két órát, és asszem, karácsonyi ajándéknak is elment az minden jelenlévőnek. Egyszer egy húsz perc-fél órás blokkra még a dobos is lejött, ez a rövid hajú szőke fiú meg csak nyomta az akkor épp kedvelt témáiból összeálló imprókat, valami olyan elképesztő folyammá építve fel őket, ami az embert egyáltalán nem tudatosságával érintette meg, hanem egészen tisztán mint művészet. Épp, ahogy BWG írja: minden hang egyenként volt művészi, és sosem lehetett tudni, egy-egy dinamikával-feszültséggel felépített téma kidolgozásába mikor húz bele hirtelen ötlettel valami egészen, de egészen mást. Máig a fejemben van a kép, ahogy a kinti hóeséssel kiegészített néma csendben egy felfelé lépegető témát játszik, három akkord, bontásban, a vonóval nagyon halkan érve csak a húrokhoz; és mellé szólószerűen fütyül egy dallamot. Kísérteties és gyönyörű, szomorú (végül is csak mollon van vége) és mégsem szomorú, elvégre karácsony van, elvégre a művészet, ahogy BWG is megerősítené, épp az örömről szól.
Ilyesmi emlékek horgadtak fel bennem szerdán a hajóra menet, mert bár tisztában voltam vele, hogy Lajkó valószínűleg az eltelt tíz-egynéhány évben sem lett rendszeresebb, kiszámíthatóbb, azért a kiszámíthatósággal együtt jár a bizonytalanság is. Egyesek szerint a Red Hot Chili Peppers is kiszámíthatatlan, van, hogy nagyon jók élőben, van, hogy egészen rettenetesek. Az tuti, gondoltam, hogy nem fogunk most sem kilépni a népzene–klasszikus–jazz fogalmai által behatárolt területről; de hogy pontosan merre ment Lajkó, amióta nem hallottam, hát azt nem tudom. Hozzá tartozik az emlékekhez az is, hogy azok mind kellemesek, sőt: sosem csalódtam még ennek a furcsa vajdasági srácnak a koncertjeiben. Hogy miért furcsa, arról később, csalódni pedig azért nem csalódtam (és itt jön a kiszámíthatatlanság ellenpontja), mert bizonyos módon meg mindig ugyanolyan, és mindig ugyanúgy játszott (még akkor is, mikor a Vörösmarty moziban egyszer majdnem leesett a színpadról, annyira berúgva lépett fel). Ugyanolyan brutálisan virtuóz témák, amelyekben fel-felbukkannak jellegzetes népzenei hajlítások, meghúzások; ugyanolyan kíméletlen, epilepsziás roham-szerűen rángatózó dinamikájú fokozások; ugyanolyan egyre türelmetlenebb, maguknak egyre több helyet követelő disszonanciák a csúcspontokhoz közeledve. Van, ahol szemrehányás, ha a művész "mindig ugyanúgy" játszik, itt nem.
Szóval nehézségeim vannak nekem elhelyezni ezt a zenét, még a már fentebb nevezett három fogalommal határolt területen is. Általában nem szeretem a népzenét, bár talán inkább a hozzá kapcsolódó autenticitás-romantikázás szirupossága miatt; általában nem szeretem a jazzt öncélúsága, belterjessége, magaskultúrává lobbizott mesterkéltsége miatt; és általában nem szeretem a klasszikus zenét sem. Az A38 valamelyest maga is hozzájárult a megfelelő felkészüléshez az előzenekar kiválasztásával: a Tűz Lángja "saját felfogásban" játszott alapvetően csángó népzenét majd' egy órán keresztül, amit én (kisebb meglepetésemre) szörnyen élveztem. Talán mégsem vagyok elveszett ember, gondoltam, ugyanakkor talán ez mégsem olyan népzene itt, ami az "autentikusságra" veri magát, mert azért hacsak nem akadt egy-két kövér néger is a csángók között, biztosan nem ilyen New Orleans-iasan lépkedő bőgők a hitelesek ide, és a két egymás mellett ritmusozó koboz (vagy kobza, ahogy ők mondták) helyenként egyenesen úgy hangzott, mintha egy középkori punkzenekar szólna, bár lehet, hogy a taréj tulajdonképpen hiteles csángó hajviselet, én nem tudom. Az biztos, hogy a cimbalom mélységesen punk hangszer, nem lehet annál csibészebb arccal zenét csinálni, mint amilyet a cimbalmosok vágnak játék közben. A "Csángó Reinhardt" c. számnál már teljesen meggyőztek, beállították a hangulatot, beindították a pörgős, szaladós, húzós dinamikát.Maga Lajkó pedig, úgy tűnik, pontosan így is éli meg. Mintha ott se lenne. Úgy ül a széken, mintha magába roskadt volna; lefelé néz, vagy egyesen becsukja a szemét. Az arcán mosolytól fájdalomig sok minden. Brasnyó, míg gyönyörűen, pontosan aláteszi a brácsát, folyamatosan nézi, figyeli, de Lajkó nem figyel, nem néz vissza, csak játszik. Nem zenészként persze fogalmam sincs, valójában milyen összeszokottság, milyen apró jelek, milyen megérzések, egymás stílusának milyen aprólékos ismerete tesz képessé két zenészt ilyen teljesítményre; mindenesetre tény, hogy Lajkó már csak azért is furcsa, mert kívülről tökéletesen elveszettnek tűnik hegedülés közben. Mikor milyen téma jön? Miből váltunk mibe? Vannak előre megbeszélt akkordmenetek, amiket a kíséret húz, vannak előre többé-kevésbé lefixált témák, amik jeleznek ezt-azt? Mikor van visszavétel, ha a fokozások már rég mennek, vagy épp ellenkezőleg, még alig indultak be? Az egésznek az a hatása, hogy ez tökéletesen spontán, közvetlen, természetes zene. A szent megszállottságban alkotó költő jut az ember eszébe Platónnál, amit egyes kutatók szerint maga Platón talált ki: a művészethez vezető ihlet az őrület egy fajtája, a költő közeg, médium – itt meg a zenész, mint a fejében egyre gyorsabban, egyre sűrűbben, egyre szétesőbben zakatoló témák médiuma. Misztifikálni egyáltalán nem akarok, de Lajkó Félixet figyelve az az érzésem, nem arról van szó, hogy még gyorsabban komponál, mint játszik: csak játszik, nem aggyal vagy összhangzattannal, kézzel, semmi mással, és egyáltalán nem "komponál". Milyen nehéz lehetett így filmzenét írni.
Húsztól öt percig terjedő egységekben folytatódik a koncert, és bár akadnak kilógó darabok (ahol a hegedű édeskésebb, kevésbé intenzív, mint inkább melodikus oldala is előkerül), leginkább a gyors, sűrű, dinamikus zenék képezik a program magját. A brácsa rendíthetetlen, néha egy-egy hosszabb, lendületesebb húzással töri meg az apró, sokszor egészen halk kontrázás ritmusait (és különben is sok az apró ritmusváltás, amitől a fokozások kiszámíthatatlanok, követhetetlenek, és még izgalmasabbak lesznek), és rájövök, hogy három-négy akkordos alapjai igazából standard rakenroll-akkordmenetek. Egyszer ki kellene próbálni, hogy valaki egy kicsit torzított gitáron játszik Lajkó alá, és akkor benne lenne ebben a rakenroll is. Félelmetesen együtt van a két zenész, a zene megdöbbentően érzékeny, virtuóz, és mégis intenzív, lehengerlően erős. Mikor valamivel 11 előtt felállnak, meghajolnak (Lajkó kissé félszegen), és lemennek, egyértelmű, hogy majd még vagy kétszer vissza kell jöjjenek a taps nyomán. Akkor jövök rá, hogy ezek az egyre durvuló, fokozódó darabok pont olyanok, mint a taps a színházban: egyre erősödik, egyre emelkedik, majd mikor már nem tartható fenn, felez és megnyugszik, és kezdődik elölről. Annyi a különbség, hogy ez a srác sokkal tovább feszíti, sokkal kijjebb tolja a határt, mint bármilyen színházi közönség.
És persze a közönség az közönség, a művészet meg odafent van a színpadon, ahogy egy színházi, vagy klasszikus, vagy jazz-hozzáállás diktálná. De pont ez az, amit ennek a magával ragadó, rohanó lineáris zenének a közvetlensége megsemmisít, mikor a hallgatót szó szerint berántja a tikkelő bepörgésbe. A közönségben láthatóan sokan valóban valami benső ritmusra mozognak, ahogy a brácsa-hegedű páros csak nyűvi, nyűvi a vonókat: elkapja őket a zene, és sehallselát csak arra figyelnek onnantól. BWG is megirigyelhetett volna minket szerdán, annyira egyértelműen, tisztán és világosan szólalt meg a művészet az A38-on. De persze lehet, hogy még ő is ott volt.
A koncerten készült fotók galériája itt található.
A38 jazz Lajkó Félix művészet Tűz Lángja
131974