2009. 07. 04.
Marilyn Mansonról úgy általában nekem nincs véleményem, az új lemezéről meg a VOLT-os koncertjéről viszont igen. Mikor valaki azt hiszi, hogy a 'poplemez' leírás pejoratív, leszögezem, hogy egyáltalán nem, ez egy szórakoztató lemez. A koncert viszont alulmúlta a várakozásaimat.
Legeslegelőször el kell mondani, hogy az ún. kemény zenék közt lehetetlen igazából megmondani, mit is jelent pontosan a 'keménység'. Vajon akkor vagy 'kemény', ha sok tetkód van, vagy hosszú hajad, vagy térdgatyád, vagy bakancsod? Ha arról énekelsz, hogy kemény a világ (apád vert, az utcán drogos lettél, a társadalom kivetett magából), vagy ha mindenféle 'beteg' fantáziáidat osztod meg (belezős-sátános dolgok)? Ha lehangolod két hanggal a gitárt, feltolod a mélyet és a torzítót, ha kizárólag kétlábdobos számokat írsz? Minden kemény zenére jut egy szubkultúra, meg még vagy öt másik, akik minden adandó alkalommal elmondják, hogy a másik igazából nem is kemény. Mindezek után léphetünk tovább arra, hogy Marilyn Manson nem feltétlenül 'kemény', hanem 'ijesztő' szeretne lenni, de az sem nagyon volt soha, legfeljebb egyes hallgatóinak túl sok szent tehenét profanizálta, amit meg a magam részéről csak támogatni tudok. Ettől persze az 'ijesztőség' mint stíluselem jól felismerhetően ott van a repertoárjában, minden jól azonosítható alkatrészével együtt. Mindig az volt az érzésem, máig a 'Sweet Dreams' a legjobb Marilyn Manson-szám, ami meg nem is Manson-szám, viszont tanítani lehet rajta, milyen a jó feldolgozás. Olyan, hogy teljesen szétszedi az eredetit, bekebelezi, megfogja, és átlöki valamilyen határon. A béna szintis alapból akadozó, torzított gitár lesz, és olyan kontrasztot állít versszak és refrén közt, énekben-zenében, hogy öröm nézni. A túlhajtásról, a kontrasztról, az elvárások direkt, színpadias, stilizált pofánbaszásáról szól ez nekem (akkor is, ha ez maga is a zeneipar egyik művészi eszköze), és ebben elég jó.
A High End of Low címmel most megjelent hetedik Marilyn Manson-lemez is kicsit ilyesmi. Az egészen egyetlen hang, egyetlen téma sincs, amit már ne hallottam volna valahol többé-kevésbé rádióbarát többé-kevésbé rockzenében. A lemez első felének dalai egytől-egyig olyanok, hogy ha Dave Gahan énekelné és Martin Gore hangszerelné őket, Depeche Mode-számok lennének ('Leave a Scar', 'Four Rusted Horses'); ha Bono meg The Edge, akkor U2-számok. Ahogy megyünk tovább, felbukkan James Blunt 'You're Beautiful'-jának akusztikus alapja ('Running to the Edge of the World'; na jó, az utolsó akkord nem, de akkor is), van még Garbage ('Unkillable Monster') és Massive Attack ('I Want to Kill You Like They Do in the Movies', 'Wight Spider') is. A nyitó 'Devour' pengetős részei még akár egy Lou Reed-lemezről is jöhetnének (nem csoda, hogy ez a lemez egyik legjobban megkomponált darabja). Akadnak karakteresebb dalok is, az 'Arma-goddam-Motherfuckin-Geddon', a 'WOW' vagy a 'We're from America' már kevésbé emlékeztetnek egyértelműen valami másra.Teljesen egyszerű popdalok és -témák ezek, kihasználva a hangzás és a produkció technikai hátterét: ahol mondjuk egy rádióban hallgatott rockzenében várná az ember a még hangosabb gitár belépését, de nincs, Manson valóban belépteti a kicsit hangosabb gitárt, megtolja egy torzított basszussal. Egyelős lefelé pengetések, középtempók, kicsit gerjedő torzítások, most mondjam azt, hogy ilyen témákat szoktam próbán játszani, hogy hülyéskedjek a torzítóval, amíg a többiek cigiznek? Ugyan már.
Ettől egyébként ezek még jó dolgok, a lemez egész első felét jó szívvel tudom hallgatni, pont ezért a kis kommersz trükkért: hogy valóban belépteti a hangost, a torzat, mögé teszi az akadozó, zajos szubbasszust, a gerjedő gitárt, és ezt a pengetős-tiszta meg a zajos-zúzós kontrasztjával önti nyakon. Nem játssza túl, nem tolja túlságosan át a befogadhatóság határán. Az 'Arma-Goddam-Motherfuckin-Geddon' az első, ahol csikorgó-csattogó felezések is vannak a témában, addig minden teljesen kiszámítható, még az enervált zombiének meg az artikulátlanná mosott üvöltözés ellenpontjai is (vagy azok épp különösen). És ezekkel sincs baj egyáltalán, a melodikus ének tónustalan, szándéka szerint valami élőhalottat felidéző dallamvezetései szerintem kimondottan viccesek, és mivel igazából halkak és 'személyesek', a definíciószerűen 'kifelé' szóló üvöltözéssel szemben nagyon is meg tudnak maguknak állapítani egyfajta jelentést, azon belül pedig tudják tekergetni a személyességet (mint pl. a 'WOW'-ban). A baj ott kezdődik, amikor a lemez második felén bejön mondjuk két power ballad is (a 'Running to the Edge of the World'), aztán kezdenek sorjázni a hosszú és unalmas számok (a már hivatkozott, különösen röhejes című 'I Want to Kill You Like They Do in the Movies'), amik az első néhány számban még jól működő megoldásokat sütik el újra. Az 'Arma stb.' után (vagy akár még előtt is) ezért a 'Pretty as a Swastika' a legerősebb ezen a lemezen: azon felül, hogy valami 'I Wanna Be Your Dog'-ra emlékeztető riffel kezd, ez egy nagyon lényegre törő szám, az önkényuralmi szimbólum használatában akad egy kis poétikus ötlet is (bár aki nem az SZDSZ, azért pusztán a horogkereszt emlegetésétől sem fog megijedni), a betorzított "Let me show you where it hurts" meg a súlyos beütések a refrénben jól feltöltik ezt a kis kompakt keretet. Felismerve a kötelező posztmodern kollázs- és határátlépés-fétiseket, az ember könnyen rájöhet, hogy ha nem úgy általában a 'rockzene' (vagy akármilyen 'komoly' vagy 'kemény' műfaj) határait feszegetőként próbálja Mansont elképzelni, hanem az ijesztgetés szokásos retorikájával-poétikájával dolgozó showmannek, akkor ez egy ideig egészen szórakoztató tud lenni: ahogy a 'Devour'-ban mondja, fogja és elnyeli az embert, mint a kicsiny hitű Jónást a cethal.
Csakhogy Jónás aztán már kurvára tudta, mi is a dolga, tehát nem lepődött meg, mikor a cethal kiköpte Ninivénél. Valahogy így nem lepődik meg a hallgató sem, amikor a VOLT fesztivál nagyszínpadán szembe találja magát a kicsit komikusan meghízott Mansonnal, és konstatálja, hogy bár nem hitte volna, nem a 'Devour'-ral kezdenek. Hanem a 'Four Rusted Horses'-zal, ahol a refrén kiszámított halottas-temetéses tematikáján kívül igazából semmi nem mutatja, hogy nem Martin Gore írta -- az akusztikusból kicsit torzítottá keményített pengetések, az egyeket bebúgó basszus mintha hangsúlyozni is akarná ezt. Komolyan, mintha a 'Personal Jesus'-t hallanám. Ettől persze még mindig lehetett volna jó, és ezt minden egyes szám után újra és újra elgondoltam magamban. De csak nem lett. Az alapvetően középtempós zenéknek van egy ilyen kurva nagy hátrányuk: nagyon jól kell kigondolni a programot, az egyes számok vonalvezetését, hogy ne váljanak kurvára unalmassá minden számban ugyanazok a kontrasztok, ugyanazok a váltások, ugyanazok a gesztusok. Én feltételeztem, hogy Mansonék alaposan kigondolták ezt, de tévedtem. Nem arról van szó, hogy nem ismerem a nagy klasszikusokat tőlük: sokkal inkább arról, hogy egy fesztiválon el kell tudni játszani úgy a programodat, hogy annak legyenek csúcspontjai, legyen dinamikája -- lehet választani hozzá különböző megközelítéseket (klasszikus nyomulósok egy-egy újabb lassú után, kimondottan különböző hangszerelésű számok egymás után pakolása, egy-egy erősebb, gyorsabb, húzósabb blokk, stb.), de csak úgy sorban nyomni a dalokat, mindegyikben ugyanazokat a bedurvulásokat, üvöltözéseket elsütni igazából unalmas. A kontrasztok, a váltások itt a fontosak, azok az elemek, amik (mint a lemeznél is) valamin túlmennek, valamihez képest normatörők. Ha egy lemezen ezt az ember minden más zenéhez hasonlítja, amit hallgatni szokott, akkor működnek sorban is. Egy koncerten csak az előzőhöz és a következőhöz tudja hasonlítani, és úgy nem működik.
Hozzá tartozik persze az igazsághoz, hogy eddigre jócskán berúgtam, és már csak ezért is le kellett üljek. De mikor sem a témák, sem a hangzás (a nagyszínpadtól addig mindhárom nap durva hangerőt, fasza gitárhangokat szoktam meg) nem hozták a várakozást, inkább azt figyeltem, hogy csajozik két fiatal Press-pass-os srác a Soproni Sörbázis előtt, és közben néha fel-felkaptam a fejem az ismerős intrókra, mondjuk a 'Sweet Dreams'-ére, amit ekkorra már kicsit félve vártam. És még az sem ütött, pontosan ugyanazért, amiért az eddigiek sem: sehol a két véglet, a kitartott, kivárt feszültség, a kontraszt. Sosem hittem benne, hogy vannak zenék, ahol feltétlenül rajongónak kell lenned, hogy élvezd őket, ha vannak olyan elemeik, amik különben tetszenek, vagy ahol minden kibaszott hangot ismerned kell az életműből az élvezethez. A popzenében igenis kurva fontos, hogy egy produkció 'kívülről nézve' is átlátható és élvezhető legyen, akármilyen bonyolult vagy egyszerű is. Marilyn Manson igazából rettentő egyszerű, de rettentő hatásos elemekre építette az életművet, csak a VOLT nagyszínpadán nem tudta ezeket a dolgokat hatásosan bemutatni. Talán elátkozta Szikora Robi, vagy a soproni püspök. Talán fáradt volt. Igazából mindegy. A lényeg, hogy míg a High End of Low hallgatható, elsőre szórakoztató lemez, a koncert inkább laposra és unalmasra sikerült. A cethal nem nyelt el, én nyeltem el a sört inkább.
(A képeket JaMaN-tól kaptuk, az ő blogján van még, és nagyobbak is, és köszönjük.)
131975