Cluster One

Animal Collective: Merriweather Post Pavilion

Mert lehet arról beszélni, hogy engem nem érdekelnek mindenféle szarrá hájpolt, amcsi hülyegyerekek, meg egyébként is, ha egy zenekart a Pitchfork ennyire fényez, ott valami nagyon bűzlik, de az az igazság, hogy az Animal Collective most már tényleg megkerülhetetlen.

Ettől persze még nem lesz feltétlenül jó. Vagy fontos. Sőt, ki merem jelenteni, hogy az Animal Collective egyáltalán nem fontos, amennyiben a fontosság megállapításakor azt mérjük, mekkora hatással van egy adott előadó pályatársaira és az elkövetkező évek zenei történéseire (erről egyébként a Beatles kapcsán írok még). Ez önmagában nem gond, a fontos zenekarok sokszor tök szarok, csak ugye a fontosságot még mindig könnyebb többé-kevésbé objektív módon megítélni, mint mondjuk azt, hogy egy zenekar jó-e vagy sem. Mondjuk az AC esetében ez utóbbit még szubjektíve sem sikerült tisztáznom magamban, ugyanis nem tudom, jó-e, pedig ennek egyetlen valamirevaló értékmérője az lenne, hogy vajon tetszik-e, amit az esetek nagy többségében azért elég egyértelműen el tudok dönteni. Mégis, annak ellenére, hogy baromi sokszor hallgattam végig a Merriweather Post Pavilion-t, még most is az a helyzet, hogy egyik pillanatban úgy érzem, ez maga a színtiszta zsenialitás, a másikban pedig egy különösen pofátlan, parasztvakító blöffnek tűnik az egész; ilyenkor általában el is képedek, hogy miért hallgatok én ilyen szemetet.

Szóval úgy vagyok vele, hogy fogalmam sincs, jó-e az AC vagy sem -- azt biztosan tudom, hogy nem fontos -- viszont tuti, hogy nagyon érdekes. Több szempontból is nagyon érdekes, legfőképp azért, mert igazából a vak is látja, hogy nem csinálnak semmi különöset, mégis úgy tesznek mintha, ami kurvára fontos és legalább hatvan százalékban ennek köszönhetik azt, ami most körülveszi őket. Ott vannak rögtön a koncertjeik, amik lényegében nem térnek el más hasonszőrű, hangminta-alapú, megtekert elektronikával operáló zenekarok fellépéseitől (a Hot Chip például még jobbnak is tűnik élőben), viszont a maguk félszegségével együtt is úgy állnak ki és úgy buzerálják a potikat, mintha pont nem lenne fontosabb dolog a világon, ugyanakkor éppen annyira nyegle és kúl tud maradni az egész társaság, hogy elhisszük: bár ez a poti-buzerálás tényleg nagyon fontos, őket azért mégsem érdekli annyira. Hiszen az is nyilvánvaló, hogy Avey Tare és Panda Bear szövegei nagyon szarok -- magukban nyilván ők is jókat röhögnek a sok hülyén, akik persze mindenféléket belemagyaráznak -- de olyan nyeglén, annyira szemtelenül adják elő a baromságaikat (Panda Bear még egy kis fennkölt elszállást is belevisz, csak a hecc kedvéért), hogy végig ott motoszkál a gyanú: ezek voltaképpen hülyére vesznek minket, ráadásul mindezt végtelenül könnyedén, erőfeszítés nélkül.

Pontosan emiatt óriási tévedés, hogy az Animal Collective komoly zenekar, ami egész egyszerűen hülyeség, mert ennyire vicces lemezzel (rögtön ott van például a szemcseszegetős borító) rég nem találkoztam; alapból milyen már, hogy egyik pillanatban még valami pszichedelikus elszállás szól, majd hirtelen beindul a kőkemény, faludiszkós négynegyed, csak azért, hogy aztán egy huszárvágással az egész átmenjen egy döbbenetesen hülye énektémába, és aztán így együtt mégis az album egyik legjobb száma legyen. Afrikai hangszerek, hatvanas évekbeli popzene, csöpögős zongoratémák, gyomorforgató loop-ok, fülbemászó dallamok -- az Animal Collective akkor jó, amikor felelőtlen, könnyed és színes. És pont akkor unalmas és jellegtelen, amikor -- ritkán -- komolyra fordul, illetve csak próbál fordulni, mert akkor rögtön eltűnik minden könnyedség és marad az öncélú ömlengés a mostmegmutatjuk jegyében. Az Animal Collective akkor a legjobb, amikor nem akar megmutatni semmit és nem akar meggyőzni senkit.

És csak ezek után beszélhetünk a zenéről, ami szintén nagyon érdekes, de önmagában nem vinné el a balhét -- a fentebb leírtak viszont nagyon szépen, tanítani valóan aktiválják a zenei anyagot. A legfontosabb -- a Radiohead ezredforduló utáni munkássága által is jól szemléltethető -- eszköz, hogy a dallamok nagy része egyáltalán nem egyértelmű: a monoton, kitekert ritmusú, sokszor disszonáns alapok nem hagyják, hogy egy az egyben, minden erőfeszítés nélkül megkapjuk a pofonegyszerű, dúdolható popzenét. Nem, a pofonegyszerű, dúdolható popzenét nekünk kell dekódolnunk, nekünk kell kicsipegetnünk a kevésbé fontos, ám korántsem funkció nélküli hangok halójából, amitől az egész rettentően izgalmassá és interaktívvá válik, mert ugye az értelmezés -- mint tudjuk -- csak rajtunk áll; Avey, Panda, de még a félelmetes Geologist sem szólhat bele, hogyan rakjuk össze a darabkákat. Ez talán a Merriweather Post Pavilion legnagyobb erénye, és ennek köszönhető, hogy újra és újra végighallgatom, pedig mindig azt hiszem, hogy nem is tetszik. Rohadtul nem számít a Pitchfork 9.6-os osztályzata, a hype és ellen-hype: az Animal Collective nem stílusteremtő zenekar, tagjai nem forradalmárok, különösebb hatással soha nem lesznek senkire, viszont gyönyörűen behozták a zenébe az interaktivitást, ami csak a legnagyobbaknak megy. Ebből a szempontból pedig az Animal Collective ott van a legnagyobbak között, és igenis nagyon szórakoztató. Csak minimális humorérzék kell hozzá, viszont az a baj, hogy tessék elolvasni akármelyik hipster külföldi zenei blog kommentjeit, és máris nyilvánvalóvá válik, hogy az AC hallgatóinak jelentős hányadából (és úgy általában az egész...khmmm...'indie' szcénából) pontosan ez az, ami fájdalmasan hiányzik.

Ránk van bízva (Animal Collective: Merriweather Post Pavilion)