Pinknek ez nyilvánvalóan nem csak egy meló. Tegnap a Sportarénában ez a csaj szinte mindent bemutatott, ami jó a popzenében, sőt. Sőt, még BWG-vel is összefutottunk.2009. 03. 25.
Pinknek ez nyilvánvalóan nem csak egy meló. Tegnap a Sportarénában ez a csaj szinte mindent bemutatott, ami jó a popzenében, sőt. Sőt, még BWG-vel is összefutottunk.
A Sportaréna hétfő-keddi programja és sajtóvisszhangja tökéletesen illusztrálta, hogy a szokásos baszakodó álláspontok szerint a popzene csak egy meló, a rockzene meg (emelkedett) hivatás. Én meg már hétfőn is arról akartam írni, miért nem érdekel engem kimondottan az AC/DC, és miért érdekel kimondottan Pink, ezért is megyek az utóbbira, nem az előbbire. Mert ugye AC/DC-re menni kúl, Pinkre meg nem, az AC/DC-ről azt fogják írni előreláthatóan, mennyire király, Pinkről meg azt, hogy mennyi az átlagéletkor. Annyira kurva jó lenne leszokni már az ilyen hülyeségekről. Az AC/DC tökös rakenroll, épp csak sosem hallgattam eleget, és van egy olyan érzésem, hogy mindent, amit én szeretnék az AC/DC-ben, azt más előadókban sokkal töményebben kapom meg és szeretem; ettől persze Angus Youngék ugyanúgy tök jók, semmi baj velük. Pink viszont érdekel annyiban, hogy amit szeretek benne, azt nagyjából másban nem kapom meg így, ezért aztán őt nézem meg inkább. A hitelesség kérdése elsősorban nem azzal függ össze, keres-e az előadó sok pénzt azzal, amit csinál (az AC/DC is keres), és ez (a sok pénz) meglátszik-e a műsorán vagy a lemezén. Ez az utolsó Pink-lemez, a Funhouse, aminek a turnéján tegnap a Sportarénában láthattuk, mint megírtam, egy teljesen jó és vállalható lemez volt -- benne a vadóc-szubverzív image eltéveszthetetlen jelzéseivel, ugyanakkor Max Martin-számokkal, amik meg bizonyos körökben épp a hiteltelenség kapaszkodópontjai. Ne higgyünk senkinek, hallgassuk meg: ez jó. Aztán nézzük is meg, ha tehetjük, mert az is jó.
Mindennek fényében (megint csak) azon baszakodni, hogy az intróban a 'Highway to Hell' bejátszása ciki volt-e vagy sem, kimondottan szánalmas. Még a végén oda jutunk, hogy én fogom védeni a Raygun nevű előzenekart is, akiknek a műsorából nekem is csak a hülye csőnadrágok, a buzi Kings of Leonos lábcinezés, a kurva dög basszushang, meg az maradt meg, hogy nem értem, épeszű ember hogy gondolhatja, hogy a Raygun az egy jó zenekarnév. Vagy oda, hogy nem lehet elégszer mondani, hogy a szubkultúrájukkal-közönségükkel megpróbálni lejáratni előadókat (a norvég black metál kivételével) mennyire röhejes. Hát persze, hogy vannak gyerekek meg tinicsajok a közönségben, na és? minden valamire való zenész tudja, hogy ha a célcsoportodba nem tartoznak bele a 16-26 éves lányok, az azt jelenti, művészkedni akarsz és nem zenélni ill. azzal pénzt keresni. Ezzel semmi baj nincs, nyújtsa fel a kezét, aki olyan zenekart szeretne csinálni, amire csak nagyon kúl harmincas értelmiségiek járnak; ha most bárki felnyújtotta a kezét, azt röhögjük ki harsányan, közösen.
A 'Highway to Hell'-bejátszással kezdeni épp azért jó, mert az AC/DC volt ezen a színpadon előző este; látványos show-t csinálni ehhez a zenéhez épp azért jó, amiért a Velvet Underground is Andy Warhol látványos-vizuális Exploding Plastic Inevitable-jében kezdte. Zeneileg az ember pont azt kapta, amire számított, talán egy kicsit többet, mert arra nem gondoltam, hogy két lábdob lesz feltéve, és ezt a számvégeken erősítésben gátlástalanul fel is használják. A látvány, a show, a koreográfia, a rendezés viszont akkorát dobott az egészen, hogy (félretéve azt a nyilvánvaló marhaságot, hogy a jó zenéhez nem kell látvány, tehát ahol látvány van, ott definíciószerűen nem lehet jó zene) az ember egészen máshogy éli meg, egészen máshogy érti, egészen máshogy hat rá. Nem véletlen, nyilván, hogy mikor a csajommal kifelé jövet egyszercsak belebotlottunk a ruhatárban BWG-be, aki épp a bőrkabátját vette ki, ő is rögtön erről kezdett beszélni.
A Funhouse cirkuszi témájú dizájnjára épített színpadon már rögtön a nyitó 'Bad Influence' alatt elszabadult egy tánckar, maga Pink pedig a kifutó végéről emelkedett ki eltúlzottan teátrális tollszoknyában (rózsaszín, ha nem lenne egyértelmű). A következő 'Just Like a Pill' alatt meg már láttam, a setlist valahogy úgy fog alakulni, hogy még én (aki egyetlenegy lemezt hallottam végig) is nagyjából mindent ismerni fogok. Így is lett, összesen 2-3 szám lehetett az egész majdnem két óra alatt, amit még sosem hallottam. És pontosan úgy szólt, ahogy kell, épp arrafelé tolták a lemezverziók hangszerelését, amerre azoknak menniük kell. Több gitár, sokszor nagyon szépen, harapósan, sarkosabban, energikusabban, dinamikusabban; a basszusgitáros lány elég szilárdan hozta az alapokat, a két lábdobbal szerelt dobcucc meg olyan elindulásokat tudott adni, amik nagyon jót tettek a 'Just Like a Pill' vagy a 'So What' végének. A két fekete vokalista csaj (igen, elég sok lány ez egy zenekarban, és akkor még a Flying V-n pengető másik gitáros csajról meg a hegedűsről nem is szóltunk) meg szépen aláhúzta a fekete éneklés/műfajok vs. fehér énekesnő feszültséget, már ha ez feszültség: Pink hangja (szerintem) teljesen jól kiszólt a zenéből, és bár néha mélyen egy kicsit összemosta a hangokat ('Crystall Ball'), magasan meg időnként az árenbís az-intenzitást-üvöltéssel-jelzem megoldásához folyamodott ('Family Portrait'), azért nagyon keményen, nagyon határozottan énekelt. Mikor nem próbálja a fekete vokalistákat megverni a saját pályájukon, ez a csaj azért pont elég egyszerűen, ugyanakkor pont elég technikásan énekel ahhoz, hogy közben mégsem a kibaszott technikára, hanem elsősorban a hangra figyeljünk, meg arra, amit az mond.
Amit mondott, annak meg nagyon szépen tett alá a látvány. A 'So What'-ban a férjet jelképező táncost verték meg párnákkal más táncosok egy szív alakú ágyon; a 'Sober'-ben Pink a színpad fölötti trapézon mutatott be nagyon durva gyakorlást igénylő cirkuszi mutatványokat (ahol az 'I'm safe up high' és hasonló sorok nyilván olyan jelentéshez jutnak, amik, akármennyire is be van az énekesnő biztosítva kötelekkel, azért mégis csak a szöveg metaforáit valósítják meg, és mint ilyenek, konkrétan poétikusak, mint produkció). Sokszor emelték fel különben is, sokszor állt be a tánckarba hosszabb-rövidebb koreográfiákhoz.
Ez pedig azért is fontos, mert ez a fajta színpadi jelenlét rengeteget dobott minden számon (és a 'Sober' szövegével való összejátszás ennek csak a legegyértelműbb esete). Így még a 'One Foot Wrong', ez a lemezen szinte Jamiroquai-i mélységbe süllyedő dal is megmozdult és lüktetett, mint maga a színpad minden dimenzióját kihasználó énekesnő. Van Pinkben valami nagyon is kézzel fogható elegancia, ami ugyanakkor megőrzi és beépíti az image impulzív, vadóc elemeit. Egy-egy ugrással, vállhúzással, mosollyal vagy bólintással fel tudja idézni, meg tudja erősíteni azt a spontaneitást, ami a kezdetektől védjegyként működött nála; mégis, még csak nem is kell szigorú koreográfia ahhoz, hogy méltóságot, eleganciát is tudjon sugározni a lépések, pózok, a kivetítőkre dolgozó operatőrök képeibe beállások révén. Kézben tartja a közönséget is, nem válik fájóan külön a zenészektől sem. A végeredmény egy meglepően sokszínűre felépített kép: ez nem valami egyszerű-egysíkú hülyeség itt, sugallja a produkció, vannak persze koreografált részei, durván fárasztó-meredek részei (akkor is, ha David Copperfieldhez hasonlóan valódi életveszély nem nagyon van), vannak elegáns részei, spontán részei, sírós-nevetős részei (az 'I Don't Believe You' tragikus szentimentalizmusát nevetéssel ellensúlyozza, és a vonósok is sarkosabbak kicsit a refrénben, így már majdnem jó dal lesz). Az egészen képtelenül előnytelen fellépőruhák ellenére tud szexi lenni, tud határozott lenni, és tud ezen röhögni. Ez pedig kiegészíti a zenét, hozzárak a zenéhez, olyan módon, ahogyan maga a zene nem tudott volna.
A közvetlenség kommunikálására persze elsősorban az akusztikus blokk szolgál, a zenei kapcsolatok kommunikálására meg a feldolgozások. A zongorával-hegedűvel lassításba és spotlámpába énekelt 'Family Portrait' komolyan eszembe juttatta az első pillanatot, mikor annak idején elkezdtem egy kicsit komolyan venni ezt a csajt, és aztán még a vonósokkal támogatott 'I Don't Believe You'-ból is majdnem sikerült egészen jó dalt csinálni. A 'Trouble'-re előrementek a kifutón, akusztikus gitár, valami fémdoboz-szerű a dobosnak, meg két vokalista az ének mögé, és elég is. A 'Crystal Ball' country-s hajlításai a gitáron, a zárásban a 'Glitter in the Air' ismét akrobatikával támogatott intenzívebb zárása nagyjából teljes skálát alkottak arról, amit Pink el tud énekelni anélkül, hogy torzítás és ritmusszekció lenne mögötte. Az akusztikus blokk utáni Led Zeppelin-számban ('Babe I'm Gonna Leave You') persze láthatnánk azt, mekkora bunkó itt mindenki, mert csak áll és néz (és nem ismeri); de az az igazság, hogy különösen a fárasztóan hosszú gitárszóló nagyon jól bemutatta, miért sokkal jobb ez, mint a kibaszott nyivákoló-gitárszólós Led Zeppelin. Azért, mert nem kell ismerni, és akkor is jó. A 'Bohemian Rhapsody' olyan szám, amin eleve csak röhögni lehet, Freddie testhez simuló ruháit Pink még további szín- és mintabeli ízléstelenségekkel fokozta itt. A Gnarls Barkley-féle 'Crazy' zárta a feldolgozásokat.
Pink jó. Minden 'kompetens' és 'igényes' baszakodáson felül jó. Jó minden egyértelműen megcsinált, kitalált, megrendezett, nem-spontán húzással együtt. Jó annak ellenére, hogy nyilván tudjuk, trapézon szaltózás közben még ő sem tudja a 'Sober'-t elénekelni. Mikor a ruhatárból kifelé menve megkérdeztem BWG-t, mit gondol pl. az így felmerülő playbackelésről, azt mondta: "nézze, ahogy az egész komplexumból kiderült, pontosan az áll itt az alkotás középpontjában, amit én mindig is mondtam az énekes csajok művészetéről: hogy egy részről egyáltalán nem mindegy, ki szól, ki beszél, ki énekel, mert mindezeket csakis ettől a stramm, szőke, mosolygós lánytól tudjuk ilyennek érteni, ha az egyik fekete vokalista énekelne az egyébként hasonló orgánumával, az közel sem jelentene ennyit. Más részről viszont -- 'Ki az anya?', 'Mi a szerző?', 'nem mindegy, ki beszél?' Ez a kép a lényeg, ez a hang a lényeg, ezek a szavak, hangok, ez a zene a lényeg, ami a művészet átömlése előtt megnyitja a gátat bennünk. Tökéletesen mindegy, egy-két pillanatra, szóra, hangra-hajlításra megváltozik-e az élő előadás. A folytonosan élő éneklést követelő hitelesség-fogalom sokkal alábbra való, mint a művészetnek ez a teljessége, ahogy azt Pink is remekül látja." BWG szavaival lehetetlen vitatkozni; lezárásként csak megismételhetem, hogy ne higgyetek senkinek, a tegnapi Pink-koncert jó volt. Én meg újra eldöntöttem, hogy ha majd annyira befutok, hogy a világon bárkivel csinálhatok közös számot, Pink biztosan rajta lesz a listámon.
(Mikor ma reggel felhívtam BWG-t, hogy engedélyt kérjek a szavai idézésére, csak harmadik próbálkozásra vette fel a telefont, aztán azt állította, nem is ismer engem, tegnap este pedig nem is bőrdzseki volt rajta.)
Papp László Budapest Sportarén Pink popzene
131974