2009. 02. 01.
A punk mindig is azt mondta, hogy nincs jövője semminek, a múlt meg a kiégés terméke. Hogy ötvöződhet ez valami olyan hagyományőrző és tiszteletteljes zenei stílussal, mint a világzene? Az ötven feletti skót énekessel kiegészült kanadai The Real McKenzies bemutatja, hogyan ejtik a skót köznyelvben azt, hogy "echte."
A skót duda az egy világzenei hangszer, ugye? A Hevia, az nyenyeregtetheti, senkinek nem szúrja a szemét, hiszen az autentikus, hagyományőrző, elődeik emlékét idézi és éppen ezért tiszteletre méltó. Loreena McKennitt lemezein, ott szólhat, mert régi dalokat kelt vele újra életre, a globális katyvaszban "tiszta forrásból" merít és "értéket" közvetít, na de mit keres a punkzenében? Pedig ott érdekes csak igazán. Mert a skót-kanadai The Real McKenzies fogta a Sex Pistols zenéjét, biztosítótűiket őseik kockás terítőibe mélyítették, és a hardcore-ból a folklór felé nyitottak.
1992 óta whiskygőzön és a skót birkahurkán, a haggisen élnek, hosszú turnéikon a duda pedig nem csak show-elem, hanem az "autentikus" hangzást biztosítja. A világzenét övező hagyományőrzési mániából szövegeik úgy csinálnak viccet, hogy aki addig még nem vágta volna le, egy-két meghallgatás után már azért sejtheti, hogy az egészséges hazaszeretet mögött megbújik egy nagy adag irónia is. Már csak azért is, mert ők maguk kanadaiak. Ezért kerülhet a nyilván egyébként is halálosan komoly 'I Love Scotland!' kiáltásokkal egy lemezre például Nessie, a tó szörnye, akit McKenziék dalában víz alatti állatkertbe zárnak a gaz kapitalisták. De azért akkor is van abban valami igazán vad és felemelő, amikor Robert Burns 'Scots Wha' Ha'e'-jét három gitár és kábé ugyanennyi akkord kelti életre, vagy amikor a minden karácsonyról ismert Gyertyafénykeringő, azaz az Auld Lang Syne skótduda-dallamát félúton torzított gitárok veszik át.
McKenziék sokat játszanak ezzel a kívülálló, kanadai szemszögükkel, így amikor saját magukat kell meghatározniuk, mindenféle fölösleges komolyság, vagy műbalhét kereső pózolás helyett a kanadai Monty Python-szkeccsekre utaló dalszövegekben tolják a közönségük orra alá, hogy mennyire keserű, értékeket nem tisztelő punk-rockerek, Skóciát pedig akkor is hazájukként tisztelik. Ehhez még hozzájön a szedd-magad-párold-magad skót mitológia, és rögtön kész a The Pogues-hoz, a Dropkick Murphys-hez, a Flogging Mollyhoz felnövő kelta folk-punk.
Ír és amerikai testvéreiktől annyiban különböznek, hogy Anglia ma sem ismeri el Skócia függetlenségét, így csak a legalja marad nekik. Ahogy a Trainspotting Mark Rentonja is emlegeti, még egy rendes gyarmatosító országot se találtak, ezért még ma is "rinyáló seggfejek" uralkodnak felettük. McKenziék skót-kanadaiak, és egy olyan országban nőttek fel, ahol külön minisztériuma is van a multikultinak, szóval nem csoda, ha a kormányzatilag is bátorított nemzeti érzelmekre utalva játszanak rá skót nemzetiségükre.
De még egy nagyon fontos dologban különböznek az odahaza haggist zabáló, turistáknak még kiöltöző MacÁrkijeitől. A kanadai tengerészprovinciákban letelepedett, Nova Scotia-i diaszpóra ugyanis a mai napig büszke hajósnépnek tartja magát, és McKenziék is előszeretettel énekelnek a whiskytől beállt kalózokról, a hajósok legendáiról, vagy a Bountyhoz hasonló hírű Catalpa nevű fegyencszállítón kitört lázadásról. A kalózvonal egyébként is illik hozzájuk, mert hát azok a haramiák is koruk punkjai voltak, legalább annyira szabadságszeretők és anarchisták, mint ma a The Real McKenzies.
Hogy lehet-e hiteles egy ágrólszakadt, óhazáját inkább csak hírből ismerő tengerentúli punkegyüttes hagyományőrzése? Hét persze hogy nem! És így van ez rendjén. A hitelesség feletti aggódás egyébként is csak modoros akadékoskodás a 'plug it, play it, rip it, burn it' korában. A folklór nem létezik. Nem úgy, hogy megőrizhető legyen. Amikor megőrzik, abból lesz az akváriumban fogva tartott Nessie, amikor meg "közelebb akarják hozni az emberekhez," akkor hangzik fel a veresegyházi asszonykórus által kajabált "gime, gime a hankitank vumen." McKenziék még mindig közelebb járnak az igazsághoz, amikor a punk eszközeivel éltetik azt a szedett-vedett skót imidzsüket, mert ez a zene nem is keresi a hitelesség látszatát, és nem veszi fel a szenvelgő, régen-jobb-volt pózt. Mának élő, semmi felett sem sajnálkozó, bulizós zene ez, mindenféle kimódoltság nélkül.
Azért az igazat megvallva a sokadik részegen elgajdolt 'Raise Yer Glass' és 'Scottish 'Round The World' után az agy hátsó, szét nem pogózott régióiban bűntudat ébredt bennem. Egy ideig gondot okozott, hogy most akkor mennyivel vagyok jobb, ha beleéléssel bólogatok a skót punkra, míg azért vannak idehaza magyar hagyományainkra büszke, magukat zenészeknek tartó, nyalka betyárok, akiket "hazafiúi kötelességem" volna szeretni? Sokkal. Mert ami itthon van, az tarsolylemezbe, prémsapkába és régi zászlókba bugyolálva is olyan, hogy abból tuti kiderül: a magyar nemzeti punk anyja revizionista hörcsög volt, az apja meg New Age-es fókabajszú ganajtúró. Hát még ha a szövegeket is meghallgatjuk!
Sokkal nyugodtabb lélekkel bólogatok a skót punk-rockra, mert McKenziék egyrészt még legheroikusabb pillanataikban sem veszik magukat komolyan, és annak ellenére, hogy a bogáncsvirágtól kezdve a részeg glasgow-iakon át a skót királyok koronázókövéig minden nemzeti jelkép megjelenik a dalaikban, nem ragadnak le őseik földjének visszakövetelésénél vagy jutnak el az erőszakra bujtogatásig. Számukra az élet nem megoldandó probléma, aminek igazságtalanságait néhány angol felkoncolásával helyre lehetne billenteni. Nem akarnak választást nyerni, Kanadából kitoloncolni a bevándorlókat, és köztereiket is hamarabb hánynák tele, semhogy a füvét letaposnák. A legkevésbé sem hisznek a világ, vagy akár a skótok megválthatóságában, ezért nem is ajánlkoznak mártírnak, mert nem bírnák ki röhögés nélkül. Meg egyébként is, hősi halottként sokkal kevesebb whiskyt nyakalhatnának.
Arról nem is beszélve, hogy nem küldetéstudatból zenélnek, hanem mert "it’s a total rage." Ha dalaikban énekelnek is bosszúról, történelemről, elnyomatásról (hiszen valamivel több mint háromszáz éve senyvednek az angol iga alatt, és még csak meg sem kérdezték, hogy mit adtak nekik az angolok), az angolok helyett leginkább a saját közönségüket és magát a zenekart szeretik gyalázni, amit a magyar nemzeti punk nem engedhet meg magának, mert kell a közös szenvedés mitológiája. Ahogy a McKenzies egyik gitárosa fogalmazott valamelyik punkportálnak, volt olyan dobosuk, aki miatt hat hetet töltött kórházban. Ezekből az összetűzésekből viszont olyan jóízű mosollyal, és förtelmesen erős skót akcentussal énekelhető büntetődalok kerekedtek ki, mint az 'I Hate My Band' vagy a 'Bugger Off'.
Mivel a kelta vonulaton túl nem élvezem a punkzenét, eszméit nem vallom, nekem is fejtörést jelentett, hogy mi ilyen addiktív McKenziék zenéjében. A cikk írása közben jöttem rá, hogy nem a sebesség, nem a régi dalok feldolgozása, nem is a szövegek vagy az akcentus, nem is a skót duda tetszett meg, hanem az, ahogy ez a végletekig cinikus, kiábrándult punk szemléletmód játszik a saját hiteltelenségével, újra és újra kihúzva a maga alól a szőnyeget. McKenziék tudatosan vágják maguk alatt a fát, ahogy azt Kanadából is tanulhatták: úgy képmutatók és hamis próféták, hogy evvel a punkmozgalom jó része elé is tükröt tartanak, amikor ötven fölött is turnéznak, és a "live fast, die young"-filozófia meg az ideologizálás helyett egyszerűen élvezik, amit csinálnak. És evvel mindenki sokkal jobban jár.
Linkek:
The Real McKenzies hivatalos
The Real McKenzies MySpace
politika punk The Real McKenzies
131977