2009. 03. 06.
Hiszen mi tagadás, a harapós,
szerződésektől és koncertektől beállt zenei
menedzserek korában a 'szép zene' kifejezése és
kategóriája igencsak vesztett régi hiteléből,
amivel e helyről is egy mindenképpen értékes
ellenpéldával szeretnék vitatkozni: önnön
megingott hitemet adta vissza a Death Cab For Cutie, legfőképp
2005-ös szép zenéjük, a Plans.
Persze a legkevésbé sem
lepne meg, ha ezen tételmondatommal (a Death Cab For Cutie
elsődlegesen szép zenét csinál) nem
találnék megértő fülekre, lévén,
hogy tulajdonképpen a zenekar körüli összes
eseményt felülírja a teljesen értelmetlen
szócséplés: ez most akkor indie? Mert igazából
mi az indie, bla-bla-bla... Nem, szerintem ez sokkal inkább
lófasz. A zenei kategóriákért folytatott
harc és nyálverés olyan szintre magasztosult
(többek között) a Death Cab körül is, hogy
sajnos valóban nincs mit tenni vele; sajnálom ezért
kicsit őket, tanulságként pedig levonom, hogy az első
lépés, hogy kijelentem: szép zene ez, szép
zenék pedig igenis kellenek, szép zenéket nem
szégyen csinálni.
Ez persze kikerülhetetlenül együtt jár egy egészen hangról-hangra kódolt naivitással és egyszerűséggel a végtermékben, ami viszont ebben az egészen nyilvánvalóan vállalt 'szép zene koncepció'-ban tök jól működik és kell is hozzá. A képlet egyszerű: nincs benne irónia, ami igencsak abszurd módon emeli ki az átlagból, hisz talán észre sem vettük, de egyszerre mintha minden, a zenéket is erősen beleértve vagy intellektuálisan-gúnyossá, szarkasztikussá, vagy pedig komolyanvehetetlenül hiteltelenné vált, amely két véglet között a Death Cab véleményem szerint figyelemreméltóan őszintén és szerethetően egyensúlyoz. Olyan stílust visznek így, ami mindig is volt és nagy valószínűséggel mindig is lesz, a különbség ott van, hogy tiszta hangközöket, pontos akkordokat és fütyörészhetően fülbemászó dallamokat kiadni manapság egyszerűen nem trendi dolog.
Beszélve végre magáról a lemezről, a 2005-ös Plans-hez a 2008-as Narrow Stairs kapcsán jutottam, amely őszintén szólva az első találkozásom volt a zenekarral (na jó, nem az első; csináltak ők egyszer egy elképesztően jó feldolgozást a Björk-féle 'All Is Full of Love'-hoz, aminek hallatán azóta is elszégyenlem magam, mikor néha lopva egy dobszerkó mögé settenkedem), s rövid úton be is láttam, hogy a Plans messze felülmúlja a 2008-as kiadványt, konzisztenciában, mélységben, talán szépségben is (nem mintha a Narrow Stairs nem lenne teljesen korrekt). Adva van mindehhez egy elég ronda, viszont megdöbbentően különös hanggú és szimpatikus Ben Gibbard (XIX. századi arcszőrzettel vagy épp anélkül), mint frontember és dalszerző, aki valószínűleg teljhatalmúan uralkodik a banda felett -- a Plans tizenegy dala ugyanis teljesen egységes, nincsenek nagy kiugrások, nem a meglepetésektől esik le a hallgató álla, sokkal inkább attól, amennyi érdekes dallamot, helyenként szinte gyerekdalokhoz, mondókákhoz hasonlatos menetet lehet belecsempészni egy komplett rockzenekari fellállásba ('Crooked Teeth'), vagy az 'I Will Follow You Into the Dark' esetében egy szál gitárkíséretbe. Mások a hangszereléssel tűnnek ki, lásd a 'Soul Meets Body' egészét, vagy a szanaszéjjel szakadozott, menetelős basszust a 'Someday You Will Be Loved'-ban. A hangszerelés később is központi szervezőelvnek vehető, hisz a messze leghangsúlyosabb, legnagyobb figyelmet érdemlő 'What Sarah Said' után (amiben a lemezen egyedül hangzik el a plans szó, egyértelműen berakva ezzel a dalt az album fókuszába, nem is beszélve a klippről) vitathatatlanul kicsit chill-out-ba megy át a lemez a 'Brothers On a Hotel Bed' lassú, lebegő alapjával és a záró 'Stable Song' mosolygós beletörődésével, ellenpontozzva ezzel a 'Crooked Teeth' és a 'Someday You Will Be Loved' lendületét és bohókás, arcbamondós direktségét.
Egy dolog fog össze itt mindent végül, ami nem más, mint a fent már sokat emlegetett esztétikai gyönyörködtetés, mint uralkodó szándék szerintem a lemez egészén, amit egyszerűen jó hallani, jó hallgatni. Nem lenyűgözni akar, csak ott akar lenni a közelben, ha netán szép zenéhez támadna kedved, ha a menedzsered épp elküldött a picsába. És az ilyen is nagyon kell.
Ben Gibbard Death Cab For Cutie indie Plans
131975