Ki tudja, a május, általában a tavasz, vagy valami ezektől független művészi felhorgadás az oka, de egészen hihetetlen módon a Cluster One művészeti főtanácsadója, maga hf Buthu Wuthu Geyhdeyh is hozzájárul szerény programunkhoz, nem is akárhogyan.2009. 05. 16.
Ki tudja, a május, általában a tavasz, vagy valami ezektől független művészi felhorgadás az oka, de egészen hihetetlen módon a Cluster One művészeti főtanácsadója, maga hf Buthu Wuthu Geyhdeyh is hozzájárul szerény programunkhoz, nem is akárhogyan.
Titokzatos művészeti főtanácsadónk (aki miatt máig csúszik a Portishead-lemez kritikája, csak itt említem meg) szokatlan aktivitást mutat most tavasszal: nem elég, hogy hirtelen megjelent a Twitteren (ahol sokan találgatják, valóban ő küldi-e művészi rendszertelenséggel a meglepően egyszerű, koanokra emlékeztető üzeneteket), rég frissítetlen saját oldalán hirtelen közzétette rég várt negyedik előadását a művészetről. Ennek részeképp hangzik el BWG utánozhatatlan Radiohead-feldolgozása is, a 'How to Disappear Completely', melynek hosztolására minket kért meg, mi pedig lecsaptunk rá, hogy akkor már belevesszük szerény májusi otthonzenélős programunkba. Még akkor is, ha se nem otthon, se nem próbán készült, hanem előadás közben hangzott el BWG és (néven nem nevezett) őszülő hajú, kordzakós barátja előadásában. Mindenki, aki valaha találkozott vele, rögtön tudni fogja, címünk milyen sekélyesen szenzációhajhász, hiszen BWG röhejesen elváltoztatja a hangját éneklés közben; negyedik előadásában viszont röviden kommentálja is mindezt, amit lentebb idézünk is, de ajánlott hozzá áttanulmányozni az egész szöveget.
A lehető legtávolabb álljon tőlem, hogy elkezdjek vitatkozni BWG-vel arról, mi is művészi a Radioheadben vagy kimondottan ebben a számban; azt mindenesetre ő maga is elismerné, hogy a 'How to Disappear Completely' egy a nagyon művészi Kid A lemez nagyon kevés valóban hallgatható száma közül (és itt meg kell jegyezzem, mennyivel jobban jártunk így, mint ha BWG mondjuk az 'Idioteque'-et dolgozta volna fel). Nagyon meg kell gondolja az ember, mielőtt egyáltalán bármit mond a Radioheadről (ezt pl. most nem gondoltam meg, és rögtön lehet is rá felelni, hogy ugyan már, ilyen hülyeséget, hát ugyan ki a fasz ez az öt ronda angol, hogy csak nagyonmeggondolva lehessen róluk bármit mondani), úgyhogy nem is mondok mást, mint azt, hogy én szeretem, a Radiohead zenéje minden nyomasztása ellenére helyenként földöntúlian szép, más helyenként földalattian rettenetes zene, és az ember sokszor van úgy az életében, hogy mindkettőt nagyon jól tudja használni. További szócséplés helyett következzék tehát BWG negyedik előadásának vonatkozó része:
"Nevetésük sajnos egyáltalán nem azt jelenti, hogy megértettek engem – egyedül annak szól ez a nevetés, hogy hangom tudatos eltorzításával nagyon kis mezei, kiszámítható komikumot idéztem elő. De gondolkodjanak csak el! Ez nem az én hangom – hiszen ismerik a hangomat, most is hallják, még akkor is hallják a fejükben visszhangozni, mikor hazamentek ma este. Ugyanakkor a szemük előtt, a fülük hallatára énekeltem: amit hallottak, kétségkívül az én hangom volt. Az én hangom, és mégsem az enyém, megint elmulasztották azt a pontot, ahol a jelen nem lévő kezdeti pillanat művészetté avatta azt, amin utána már ilyen-olyan okból tudtak nevetni. BWG, ezt a négy akkordot én is meg tudom fogni, hallottam valamelyiküktől. Őszes barátja még csak nem is tud a mandolinon játszani! Valóban így van, de mit számít ez, kérdem maguktól. Persze, hogy meg tudják csinálni. De mikor látták, hogy itt a gitár, itt a mandolin, hányan vették ki a kezünkből, és csinálták meg valóban? Senki sem. Ez nem azt jelenti, hogy nem "tudnák", csak azt, hogy nem tették. Nem azt jelenti, hogy nem művészet, hanem azt, hogy maguk nem ismerik meg a művészetet, épp, mert mindig máshol keresik, nem saját magukban, a saját testükben, mint az egyszeri onkológus, aki mindenki más betegségét megtalálta, csak a sajátját nem. És ugyan mit énekeltem komikusan eltorzított hangomon? "Itt sem vagyok, mindez nem is történik velem" – a Radiohead nevű, igen művészinek tartott zenekar egy egyszerű, kínzott vonyításában is megkapó dalát dolgoztam fel, reprodukáltam őszes hajú, kordzakós barátom segítségével. Mehetnénk tehát még visszább, s mondhatnánk, az én dalom művészi volta az eredeti művészi voltában leledzik; de ekkor tévednénk legnagyobb történeti-genetikus tévedésünket. Nem azért volt művészet, amit hallottak, mert már az eredeti dal is az volt. Ha az volt, annak saját oka van, mégpedig ugyanaz, ami e Radiohead nevű zenekar művészetének oka általában: ez pedig épp annak tudatos meglepetése, hogy maguk az életben nem tudnák ezt megcsinálni. A meglepő, megmagyarázhatatlan kiindulópont a Radioheadnél a Thom Yorke nevű művész éneklése: hiszen ki tudná elképzelni, hogy bárki énekelhet így a világon, és azt komolyan gondolja! Pedig nem is az a lényeg, Thom Yorke komolyan gondolja-e, hanem hogy maguk egyáltalán elgondolkoznak ezen, s míg ezen gondolkoznak, már eljutottak legalább a refrénig, ott pedig az, amit Yorke énekel, pókerarccal letagadja, hogy mindez egyáltalán valóság: "itt sem vagyok, mindez nem történik velem", mondja, intonálja, énekli-kornyikálja fájó, leheletnyit elkapkodott magasakkal, önrágódó erősítéssel, a dinamika technikailag is mesteri akusztikus gitárjával a háttérben. Mikor helyette én mondom ezt, komikusan eltorzított hangomon, immár nem azért válik ez művészetté, amiért az ő hangja azzá vált. Saját magra tett szert bennem – banális, egyszerű, krákogott dalom azért művészi, mert én magam művész vagyok, ahogy azt már elmondtam maguknak, s maguk nem vonták kétségbe; azért művészi, amiért a legkiválóbb zene művészi, azért, mert hangosan azt mondja. Utána lehet bármilyen halk, mint Thom York egy akusztikus gitárral."
Szó megszakad, hang fennakad, már itt sem vagyunk, mindez nem is történik velünk.
hf Buthu Wuthu Geyhdeyh -- 'How to Disappear Completely' (Radiohead)
BWG művészet otthon zenélés Radiohead
131976