2009. 02. 20.
Az ismert zenészekből álló Braindogs ismét bebizonyította, két
helyszínen is, hogy Tom Waits mekkora: akkora, hogy szét kell darabolni, ha a
dalait valaki más akarja játszani. Azt meg aztán lehet igazi művészetként
kezelni, mint Dexter, és lehet pontosan olyan jó szándékkal. Tom Waits továbbra
sem jön Magyarországra, a dalai viszont bebetonozva itt vannak addig is.
Hétfőn a színesen-világítósan felújított szegedi Ifjúsági Házban, kedden pedig az A38-on pótoltam azt az elmaradásomat, hogy míg a valódi Tom Waits-et már két turnén is láttam, legjobb magyar hangjait meg még egyszer sem. A Podlovics Péter szervező-erőfeszítéseinek köszönhető Braindogs csapat mindkét alkalommal nagyon megmondta-megmutatta, mit tud, mindkét koncerten remekül éreztem magam, és egy pillanatra nem jutott eszembe, hogy nadehátazigazi, az mennyivel jobb. Nem ez volt a kérdés; a Braindogs zenészei egyáltalán nem azért mentek fel a színpadra, hogy átvágják a vak koncertlátogatókat, higgyék csak azt, hallották a mindennapokban valahol Kaliforniában rejtőzködő öreg rokkert. Ahogy Kiss Tibi konferanszaiban elhangzott, sokkal inkább azért mentek fel, mert szeretik ezeket a dalokat. A Braindogs azért jó, mert mindannyiunk álmát testesítik meg – nem feltétlenül pont ehhez a zenéhez, de általában az általunk rajongásig szeretett zenéhez való viszonyt. Mert igazán jó zenét hallva az ember nem arra vágyik, bár hallgathatná ezt örökké; hanem arra, bár játszhatná ezt ő. Aztán mikor otthon leül, és elpötyögi a gitárjával-zongorájával, már az is milyen jó. Képzeljük el akkor, milyen jó a Braindogs-nak.
Van egy Ian Siegal nevű angol blues-énekes(-gitáros), van egy Ripoff Raskolnikov (if that is your real name) nevű osztrák gitáros-énekes, van Kiss Tibi és Varga Livius a Quimby-ből, van Frenk a szép emlékű Hiperkarmából – ennyi darabra fűrészelte Tom Waits énekét a Braindogs. Nézhetjük ezt onnan is, hogy van ennyi zenész, és ők csak azok, akik feltétlenül énekelni akartak. Rajtuk kívül Varga Laca (szintén a Hiperkarma volt soraiból) és Nagy Szabolcs tolták a basszust és a zongorát, csak ők nem énekeltek. Az A38-on csatlakozott még Kárpáti Dódi és Gazda Bence is (trombitán és hegedűn). A legjobb ebben a produkcióban épp az, hogy (eltekintve Siegal vége felé kicsit túlpörgő színpadi megjelenésétől) egyáltalán nem is történik kísérlet az utánzásra. Az Elvis-imitátorok közül is mindig az a legjobb, aki igazából egyáltalán nem hasonlít Elvisre, de még így is élvezzük, amit csinál. A két koncert programjában úgy váltották egymást a régi és újabb számok, hogy azt lehetetlen is lett volna bármilyen koherens egységgé imitálni. Elhangzott az 'Old Shoes (& Picture Postcards)', ami Waits legkorábbi felvételei közé tartozik: és ugyanaz a Ripoff énekelte el, aki később az Orphans-ról a '2.19'-t (amihez még táncolt is). Kiss Tibi megafonba torzította a 'Chocolate Jesus'-t és a 'Temptation'-t; viszont tisztán (és csodálatosan nyugodtan-kúlan) énekelte az 'All the World Is Green'-t. Frenk egy szál zongorával nyomta el a 'Christmas Card from a Hooker in Minneapolis'-t (korai) és a 'Georgia Lee'-t (az 1999-es Mule Variationnel kezdődő késői visszatérős stúdiókorszakból). Varga Livius egyetlen számra jött előre énekelni, az 'Ice Cream Man' gyorsabbik (Closing Time-os) verziójának kevésbé kifinomult, viszont annál energikusabb előadására. És persze Siegal, aki gyakorlatilag frontban vitte az egész műsort: énekelt, gitározott, marimbázott, kapaszkodott a mikrofonba, cigizett, és bemutatta a nagy öreg színpadi mozgásának hülyébb részleteit (kézmozgás, görnyedések).
Ő vágta egyébként a legnagyobb darabot az énekesből: a legtöbb szám Waits védjegyszerű mély, gurgulázó-hörgő énekét használta (és az ehhez kapcsolódó szárazabb, kevésbé vokalizált hangot, amik gyakran váltanak így egymásba-ból lemezeken is), míg Raskolnikov eleve egy magasabb, tisztább, kevésbé rekedt-reszelősített énekhanggal játszott (az 'Old Shoes' remek példa, hogy ebben valóban ott rejlik a korai Waits sajátos kicsit orrból jövő, kicsit már whiskey-vel ízesített, de még teljesen tiszta hangja). Frenk meg sem próbált imitálni; kezdetben arra emlékeztetett, mikor David Bowie elkezd Tom Waits-et énekelni, és konzekvensen végigvitte a tiszta, viszonylag magas, stílusos-stilizált vonalvezetést. Kiss Tibi megafonos 'Chocolate Jesus'-a azért volt remek, mert a torzításon át kiszóló dallam talán az egyik "leghitelesebb" lett az egész programban (Siegal 'On the Nickel'-je túl sokszor idézte szinte hangról hangra nem csak magát a számot, hanem Waits saját modorosságait Siegal saját modorosságai helyett). Livius úthengerként ment át az 'Ice Cream Man'-en. És így tovább – nem annyi ének, ahány énekes és ahány szám, de sok. Ennyi darabra kell vágni Tom Waits-et, ha nincs ott, és az ő dalaiból akarunk nagy-nagy bulit csinálni. Vagy ennyi ember jön elő, hogy "énisénis", ha arról van szó, hogy Waits-et kell énekelni.
Kétségtelenül mindig akkor a legjobb a Braindogs, amikor nem is próbálják utánozni-követni az eredetit. Amikor nem Waits sajátos fordulataival énekelnek, hanem a sajátjukkal. Kiss Tibi a hiperkúl 'All the World Is Green'-nél, Raskolnikov a nagyon súlyosra megdolgozott 'Dirt in the Ground'-nál, Frenk a 'Christmas Card'-nál. Amikor nem követik az eredeti számot, a ritmust-hangszerelést, talán csak az akkordmenetet: rögtön az elején az a hátborzongató 'Shore Leave' (sosem hallottam még így ütni ezt a számot), később a 'Clap Hands', a 'Downtown Train', a 'Blind Love'. Ezeken illusztrációt nyer egyébként az is, mit jelent az, hogy "ez a zenekar sosem próbál": az alapok sokszor kisarkítottak, kiegyenlítettebbek (sem a 'Shore Leave', sem a 'Clap Hands' nem hozta az eredetik sajátos furcsa csilingelő lüktetését), viszont dinamikailag egészen agybaszólóan felpörgetett befejezésekkel-refrénekkel kompenzálják. Mikor pedig Siegallal elszalad a ló, akkor jön a komplett Big Time-os közbevetett monológ (sőt) belemondása a 'Way Down in the Hole'-ba, amiben még a hangszínek-hangsúlyok is pontosan olyanok. A "can I get an Amen? Can I get a Halleluya?" még megy, mert interaktív (Waits azóta is minden koncerten legalább egy alkalommal megszólaltatja a közönséget), de a hosszas diskurzus rakenrollról és annak forrásáról (lent vagy fent, mennyben vagy pokolban) kétségtelenül inkább idegesítő sokaknak, mint vicces – pláne, hogy nem igazán fedezhető fel benne irónia, ami pedig Waits minden hülye mozdulatát azonnal önparódiába fordítja.
Végtelen számú műsor állítható össze Tom Waits-számokból, a Braindogs meg ezen a téren is megmutatta, nem ma kezdték a szórakoztatást. Láthatóan erős, lendületes, nyomulós dalokat válogattak, és remek érzékkel szúrták be közéjük a 'Dirt in the Ground'- vagy 'Christmas Card'-féle lassulást. Az egyetlen kifejezett hiba a 'Road to Peace' beválogatása volt: ez a Waits-től szokatlanul erősen politizáló, lassú, monoton dal határozottan rossz választás, hiszen Waits a zseniális 'Hoist That Rag'-ről is azt nyilatkozta, hogy "politikus szám", viszont kétségkívül kevésbé demagóg, leülős, unalmas darab. A színpadon lévő három klasszis gitáros igazából sokkal izgalmasabban játszhatta volna a 'Hoist That Rag' szenzációs paródiaalapját-szólóját, és megmaradt volna minden lendület, minden politikai düh ("all is fair in love and war", mondja metsző éllel, ugyanakkor a 'Road to Peace' fejükreolvasós narratívájánál jóval árnyaltabban ebben az énekes). De a hangszerelések és hangszeres játék terén semmilyen kivetnivalót nem találhatunk: a három gitáros még azt is el tudta érni, hogy úgy se legyen unalmas és öncélú a dolog, hogy gyakorlatilag minden dalban volt szóló. Siegal egészen radikális elemekkel ellensúlyozta blues-osabb-Claptonosabb megoldásait, Raskolnikov különben is főleg díszítéseket-pengetéseket játszott a Rain Dogs-osan disszonáns szólók mellé, Kiss Tibi pedig (aki a legtöbbször maga volt a gitáralap) ülve mutatta be, mennyire szépeket lehet csinálni egy-két nagyon falsul szóló nyújtásból. Kárpáti Dódi és Gazda Bence rézfúvós- és vonóshangokkal dúsították a szólamokat és szúrtak be egy-egy szólót. De a '$29.00'-ba beépített dübörgő fokozás látható igazán az egész produkció emblemájának: így tud földrengéshez hasonló hatással járni a jól megjátszott jazz-blues-rakenroll.
Mert akármennyi dzsezzes szólózgatás-improvizálás is volt itt, a végső konklúzió (ahogy Siegal mondta a monológjában) mégiscsak az, hogy ez élő, energikus, lendületes-dinamikus, elsöprő, de ugyanakkor néha egy-egy ponton csendes szívfacsarásba forduló, nagyon komoly rakenroll. És ezzel arra is választ ad a Braindogs, hogy lehet a rakenroll bármi módon is komoly: úgy, hogy odateszi magát, de komolyan nem veszi, mert az egész bárhogy vétele már a közönség dolga. Waits dalai azért halálosan komolyak, mert mindig akad bennük valami, amin az ember elröhögi magát. Akárcsak a megjelenésében, a mozdulataiban, a nyilatkozataiban. Ennek a baráti formációnak a zenészei sem csúsztak bele a komolykodásba: rengeteg mosoly, összenézés, összeröhögés jött le a színpadról. Egyúttal bizonyítást nyert, hogy a jó szórakoztatás egyben jó szórakozás is. Tom Waits nem perel és nem sértődik meg: sőt, minden bizonnyal még neki is tetszene, amit a Braindogs csinál a dalaival. Decemberben a csapat Waits 60. születésnapját készül nem is akárhogyan megünnepelni: két estés programban összesen 60 dalt adnak majd elő. Úgyhogy a legjobb konklúzió az, hogy addig is hallgasson mindenki Tom Waits-et, decemberben pedig ismét találkozunk a texasi láncfűrészessel, aki darabokra vágja az énekest.
Linkek:
A38 Frenk Ian Siegal Quimby Ripoff Raskolnikov Tom Waits
131974