2009. 04. 06.
A lófasz és a flóver
póver koncepcióinak termékeny
összeeresztésének apropóján (és
semmiképp sem azért, mert mostanság éppen
ilyenek jártak az eszemben) gondolkodtam el azon, mi is vált
mára Janis Joplin és Yoko Ono örököseiből, akik fejüket
egy szál zongorás számok írására
adták. Sokra vitték, és néhányukra talán még ők maguk is büszkék lennének.
Bár a kérdés, hogy
Janis vagy akár Yoko 'when I met John' Ono maga kiket
tartana hallgathatónak az egyetemes hippiség és
a Hair után 30-40 évvel igencsak nehezen
megválaszolható, mi mégis nekiveselkedünk,
hogy megkeressünk néhányukat, akiknek a flóver
korszak ezen legendái (már csak kikezdhetetlen női
összetartásuk miatt is) mindenképp adnának
egy esélyt kazettás magnóikon vagy recsegős,
poros lemezjátszóik tűje alatt. És hogy miért
épp zongorás csajokra esett a választás?
A válasznál mi sem egyszerűbb: ha olyat mutatunk
nekik, amit ők maguk nem csináltak, talán kirúgnak
pár hosszú bajszos, virágos pólós
gitárost a turnébandából, hogy legújabb,
2009-es körútjukon játszhassák a 'Maybe'-t
meg a 'Woman Power'-t egyetlen hatalmas, fekete versenyzongorán.
Ez utóbbira külön kíváncsi lennék.
A tréfát némileg félretéve a zongorás csajok (a 'csajok, akik egy szál zongorára énekelnek' talán helyenként pontosabb lenne) meglepően izgalmas területről bányásznak elő újabb és újabb, komoly elismerésre számot tartó dalokat, mindazon veszélyek ellenére, amik pontosan ezekre a dalokra leselkednek; egy szimpla zongorás számot ugyanis legalább olyan nehéz jól megírni és előadni mint amennyire nehéz volt Yoko-t és John-t külön látni 1975-ben. A hibaszázalék magas volta ellenére viszont valami különös módon a huszonegyedik század zongorás csajai szép számmal termeltek nekünk olyan egy, vagy legrosszabb esetben kétszemélyes dalokat, melyek bizony nagyon komolyan megállják a helyüket még a pop ezen egész extrémen személyes, bensőséges és valahogy mindenki által kicsit 'komolyabnak' kezelt szegmensében.
Egy világban ugyanis, ahol minden túlszervezett, túlhajtott, így a zene esetében sokszor valóban túlhangszerelt, a legapróbb részletekig lecsiszolt és szétszedett, beülni egyetlen hangszer mögé (legyen az igazából bármi, mandolintól a digitális loop-ig, amivel a saját hangodból rakhatsz össze kíséretet magadnak élőben) bátran vállalva, hogy most akkor nem lesz mögötted más, nem lesz dob, basszus, ami elnyomja a hibáidat, vagy ami éppenséggel alapból sokkal hangsúlyosabb szerepben tűnne fel vitathatatlanul már önmagában nagy gesztus. Olyan ez kicsit, mint a akusztikus felvételek a No Doubt-nál vagy a Foo Fighters-nél (vagy bárkinél, csak nekik tudom, hogy van, és hogy jó), valami, amire azonnal mindenki lefagy kicsit az automatizált fejrázás után – van ezekben a minimálokban valami, amire külön figyelni kell, ami azonnal egy szándékos hangsúlyosságot sejtet, hiszen csak nem véletlenül dobják sutba a teljes rendelkezésre álló technológiai apparátust és hókuszpókuszt. A minimál már önmagával is mondani akar valamit; a minimál azt akarja mondani, hogy "figyelj, én most harmad annyit nem szarakodok ezzen, mégis nagyobbat tudok mondani, sőt, így tudok nagyobbat mondani." Nem mintha versenyről lenne itt szó, ez fontos. A csajok, akiket most Janis és egyéb hasonszőrű hippilegendák képzeletbeli magnójába ajánlunk nem igyekeznek másokat pofán röhögni, bár könnyen megtehetnék; zongoráik mellett ülve megmutatják, hogy a művészethez (és az igazán jó dalokhoz) nem kell tizenhárom sáv és bajszos gitárosok, elég egyetlen zongora, meg egyetlen hang is.
Kezdetnek a fiatalság egy igen
erős, reprezentatív képviselőjét állítanánk
példának, az Ausztrál Ájdol
kétségbeejtően fiatal döntősét, Lisa
Mitchell-t. Az elhamarkodott skatulyák és hasonlók
elkerülése végett csak annyit, hogy a mindössze
19 éves leányzó talán az első, aki úgy
komolyan gondolkodóba ejtheti azokat, akik szerint az ájdolok
semmiképp nem adhatnak kiemelkedőt, sőt, talán
valóban figyelemre méltót, amit gyönyörűen
példáz az 'Incomplete Lullaby'. Túltéve
magunkat a címben hamisan kacsintó Backstreet
Boys-hivatkozáson tanúi lehetünk mit lehet kihozni
egy alapjaiban teljesen 'mainstream', egyszerű zongoraalapból
és egy hangból, ami mintha Katie Melua-ból,
Gabriella Cilmi-ből és egy 13 éves, félős
kóristalányból raktak volna össze; az alap
nagyon kiszámítható vonulata mellett ez a kicsit
bátortalan, artikulálatlan, elnagyolt és
legfőképpen egyáltalán nem túlspilázott
ének (és a szöveg) úgy teszi érdekessé
újból az alap amúgy már nagyon sokszor
kijátszott 'szépszerelmesodabújós'
benyomásait ahogy a színpadon hippik virágait
széttépő és a pergődobra szóró
Jim Morrison tette anno a nagy flóver póver
fesztiválokkal, ami azért nem kis szó. Nincs
szívkitépő, álságos színjáték,
se térdre esés, ami nálam elér egy nagyon
szimpatikus hitelességet, egy erőlködés nélküli,
őszinte képet az egészről. A struktúra is
megbolygatott kissé, igazi refrén nincs is, a
megállások valami elbaszott bridge-témának
tűnnek elsőre, de később szerves részeivé
válnak a dalnak és a funkciójuk is letisztul;
ellensúlyozzák a versszakok nagyon nyilvánvaló
(persze egyáltalán nem kifogásolt) pop-ságát,
és nem hagyják, hogy mindezt (bevált elbaszó
szokás szerint) például vonósokkal
rontsák el a végén, hogy a klimax tényleg
mindenki számára felismerhető legyen... Mindez
ellen szól sajnos, ahogy élőben előadják
(gitárral, üstdobbal, meg ilyen szarságokkal), ami
nagyságrendekkel rosszabb a zongorás verziónál.
A fiatal reménységek után
egy huszonegyedik századi, igencsak sokat osztott és
vitatott klasszikust veszünk elő, amiről azért mi
biztosan és kétségkívül tudjuk, hogy
helye van az igazán jó zongorás csajok között:
a 'Hello' nagy előnnyel ver sok-sok egyéb Evanescence számot
ugyanis, a 2003-as Fallen egyik legjobbja volt. Nem hiába
hozzuk fel persze Amy Lee-t és társait, hiszen teljesen
jól példázzák a bevezetőben már
körüljárt jelenséget: a 'Hello' (a nagy
rádió-kedvenc 'My Immortal' mellett) egy nem kicsit
pörgős, hangos, össze-vissza torzított lemezen
ékelődik a kötelező fejrázós számok
közé, aminek szerintem a mai napig nagyban köszönhető
a zenekar komolyabb reputációja. A 'Hello', mint
minimál tehát itt is hangsúlyoz, kiemel,
felrázza kicsit a hallgatót. Mindenellett a
legsúlyosabb és sötétebb szám is a
lemezen, olyan, amit szinte gondolkodás nélkül
nyomhatnánk finn death-metál zenekarok képébe,
mondván hogy ez a sötét bazzeg, nem a duplázás,
a hangszáltépés meg a farmon olcsón
felvásárolt csirkevér. A fókusz itt
zeneileg nagyon szépen a hang és a zongora között
egyensúlyoz, együtt működnek, egymásnak
adnak jelentést. A zongora monoton, szürke, kilátástalan
kiindulópont a 'Hello'-ban, amiből Amy az utolsó
versszak hátborzongató íve után sem tud
kitörni, az utolsó két-három hajlítással
menthetetlenül visszasüpped a kezdeti melankóliába.
Bár az Evanescence azóta sokat ismételte önmagát
és kicsit el is fáradt, a 'Hello' így is nagyon
sokat mutat a maga zongorás nemében (egy kis csellóval
a közepén) és az Evanescence-en belül
egyaránt.
Az új nemzedék reform
szerelmes dalainak hatására, valamint a numetál
parádés húzásainak tükrében
Yoko és Janis arcára mostanra már valószínűleg
jobbnál-jobb zongorás ötletek csaltak mosolyt,
mikor is eléjük tesszük harmadik, ez esetben
100%-osan zongorás csajunk, Regina Spektor dalát, amit
meggyőzésükre választottunk, például
az 'On the Radio'-t. Nem hiába hagytuk őt utoljára,
hisz vitathatatlanul ő aratná hippilegendáink közt
a legnagyobb, legosztatlanabb sikert annak ellenére hogy nem
hord szivárványszínű szoknyát és
a háború ellen sem emel szót; Regina Spektor
minden eddigit képes megfejelni még kettővel ugyanis
az igazi zongorás csaj magabiztosságával. Adva
lévén két kizárólag zongorával
felvett lemez (11:11 és Songs) Regina az, aki
valóban mindent tud erről a jelenségről – a
különbség megint csak a fókuszban van. A
zongora itt játékos, legalább annyira komplex és
kaotikus (elsőre és talán még másodikra
is), mint a szöveg, ami alapjaiban jellemző Spektorra. A
játékosság a szavakkal és a
gyerekmondóka-szerű dallamokkal egyszerre csap át
metszően fájó igazságokba, a zongorán is
egyre emelkedő kitörésbe ('This is how it works/You're
young until you're not/You love until you don't/You try until you
can't')– a szöveg és a zene itt tulajdonképpen
szinkronugranak, aminek a hangsúlya, a központisága
csak akkor jön ki igazán, ha nincs más kíséret,
ha csak zongora van.
Az ilyen mód szervező erővé tett művész mindig többszörös figyelmet fog kapni, hisz a célja az, hogy mindenért ő feleljen és minden érthető, egyszerű legyen, amit kommunikálni szeretne; a művész talán legöntudatosabb és legkomolyabb döntése az, ha egy szál zongorával, vagy akármi mással áll ki a közönség elé, amiben biztosra veszem, hogy a Yoko és Janis is egyetértenek. Értsetek ti is egyet, vagy legalábbis hallgassatok mindennek utána. Ja, és persze nagyon becsüljétek a zongorás csajokat, akiket ismertek!
Evanescence Janis Joplin Lisa Mitchell Lista Regina Spektor Yoko Ono
131977