2010. 02. 20.
A Cluster One szünetelése alatt is történtek dolgok és hallgattunk zenét, azt hisszük, nem omlott össze a világ. Ezekről mind egyébként gondolkodtunk is, múlt héten már elkezdtük legalább röviden elmondani, mit is, hogy még a kihagyásokból is erényt kovácsolhassunk. Most folytatjuk.
Ahogy ment a mocskos idő ősszel, úgy estünk egyre inkább kétségbe, hogy mégis mi lesz már a Cluster One-nal. Időnként felhorgadás-szerűen baszogattuk egymást és a freeblog supportot, aztán hosszú időkre a dolog mindkét oldala letargiába (és a mi részünkön) alkoholizmusba süllyedt, annyira megviselte mindez. A dolgok meg csak történtek, a lemezek meg csak jelentek meg, a koncertek meg folytak, és még a hó is esett egy csomót. Megdöbbentettek dolgok, megjelent Nick Cave második regénye (amiről viszont írunk majd bővebben is), és még Iggy Pop is megereszkedett kicsit és pocakot növesztett. Ősszel egy időre olyan is volt, hogy egyáltalán nem hallgattam zenét, utána elkezdtem teljesen új zenéket hallgatni, amiket még sosem (szörnyen érdekes tapasztalat egyébként, érdemes kipróbálni), vagy amikről nem is gondoltam, hogy tetszeni fog (mint pl. az Unbending Trees; de tetszett). Karácsonykor az új Editors-ra takarítottam, de arról inkább tényleg nem írunk. Másokról meg még most egy kicsit igen. Úgy mint:
Bizonyos szempontból a nyár nem is zárulhatott volna szebben: feloszlott az Oasis. Nos, őszinték leszünk, kurvára ideje volt már. Az utolsó lemezükről is megírtuk, milyen volt, szar. Sose szerettem az Oasist, és ez persze nem jelenti, hogy nem írtak legalább néhány jó számot, végül is vak tyúk és manchesteri paraszt is talál szemet, és ne feledjük, az a zenekar, amit Gallagherék nyúltak egész életükben, csak betorzították egy kicsit, ugyanígy liverpooli parasztokból állt. Egy pillanatra sem okoz nekem kognitív disszonanciát bevallani, hogy ugyanekkor a 'Wonderwall' pl. csodálatos egy szám (bár Cat Powerrel szerintem még sokkal jobb: itt egy Valentin-napra való videóval), és hogy akadt néhány vicces videójuk; de a munkásosztály ártatlan bája nekem még mindig sokkal jobban benne van az első Arctic Monkeys-lemezben (és azt se szeretem olyan nagyon) vagy pláne az első Black Sabbath-ben, mint a hülye hajú Gallagherekben, és megdöbbent, bazmeg, megdöbbent, hogy még a Vatikán is ajánlja a kibaszott Morning Glory-t. Ez még egy olyan dolog, amiben sem a pápával, sem Hitlerrel nem értek egyet: nyugodjék békében az Oasis, és nehogy visszajöjjön zombiként.
Hasonló dolgok történtek az Aerosmith-el is, én már nem is tudom, végül akkor kivált Steven Tyler vagy nem vált ki, de nem mintha olyan sokat változtatna bármin is, csak ha már feloszlások és ilyenek, megemlítjük.
Szintén karácsony előtt borzolta a kedélyeket a lassan tényleg hagyománnyá váló Cool List. Valljuk be, decemberben néhány napig valamennyien azon izgultunk, Veszéjes Áron vajon bent marad-e legalább a top3-ban (nem, de azért ha valami bulin egyszer összeverekedne velünk is, biztosan mi jönnénk ki belőle jobban, sok szempontból is) és hogy ki lesz az első. Pándi Balázs első helye engem már csak azért is meglepett, mert végignézve az arcokat ezen a listán, nekem ugyan nem az az első reakcióm, mint sok kommentelőnek, hogy "ki ez a sok kis pöcs", de az igen, hogy "úristen, kik ezek az emberek?" Ez biztosan rólam mond valamit, én egy pillanatra nem vonom kétségbe, hogy ezek az arcok szörnyen fontosak a pesti éjszakában; sőt, még azt sem vonom kétségbe, hogy van értelme kúlság alapján valakinek rangsorolni valaki másokat -- a kúlság szörnyű fontos dolog, mi magunk is rettentő kúlok vagyunk, csak nem nagyon járunk a pesti éjszakában, ezért még nem ismernek minket. Szóval a Cool Lista tökéletes volt mind felháborodásra (különösen azoknak, akik erre használják az internetet), mind pedig tájékozódásra, most már tudjuk, kikre kell figyelni (és hogy bebizonyítsuk, hogy tényleg figyelünk is, néhány héten belül interjút készítünk a 2009-es 15. legkúlabb magyarral, Szarvas Árpival az EZ Basic-ből).
Még decemberben történt az is, hogy elindult az E Sávok MySpace-oldala. Ez világviszonylatban minden eddig említett eseménynél kisebb visszhangot váltott ki, számunkra viszont mégis fontos, hiszen az E Sávok a Cluster One két alapítójának, Jacopónak és Lamoraknak a kétszemélyes, nagyon hülye zenekara. Több, mint két hónap alatt mintegy 328-an nézték meg (de ebből lehet, hogy néhány mi magunk voltunk), tehát még bőven van hely, menjetek E Sávokat hallgatni a MySpace-re. Január végén egyébként megint volt E Sávok recording session is, amiből most egy viszonylag nyers outtake-kel, a rég várt 'Sk8erboi'-feldolgozással jutalmazzuk mindazokat, akik meghallgatják:
E Sávok: 'Sk8erboi' (Avril Lavigne)
A 2009-es év még egy nagyon szomorú dologgal zárult: meghalt Rowland S. Howard, a világ máig kétségtelenül legesleggonoszabb zenekarának, a Birthday Party-nak a gitárosa. Aki azt gondolja, a norvég black metál vagy Marilyn Manson gonosz zene, annak van még tanulnivalója, a Birthday Party a mai napig minden mű- és megélhetési gonosz zenét kenterbe ver, mert a fantasztikus Tracy Pew (az első, aki meghalt az eredeti tagok közül) basszusait, a fiatal Nick Cave teljesen őrült énekét és szövegeit, na meg Howard egészen elképesztően agyament gitárjait nem lehet túlszárnyalni. Soha nem tudom megmondani, pontosan miért is szeretem a Birthday Party-t, mert az egész, úgy, ahogy van, csöpögősen rossz, elbaszott és gonosz, és sehová sem megy, semmit nem épít, semmit sem mond, és mégis, mégis ellenállhatatlanul kurva jó. It's a wild world, Rowland, biztos mindig lesz valaki, aki így hallgatja ezt a zenét.
Egyébként pedig csúsztattam, nem csak az új Editors-t hallgattam karácsonykor takarítás közben, hanem az Ultrát is, mégpedig nyilván azért, mert gondolhatjátok, készülnöm kellett a január 11-i koncertre. Mivel Dave Gahan (isten nyugosztalja) még mindig halott, Martin és Andy ismét engem kértek meg, énekelnék én ezen a januári koncerten is. Nem volt egy nagy szám, valahogy úgy lenyomtuk, mint a júniusit, csak most hidegebb volt, és a karácsonyi tréningezéssel már sokkal jobban mentek a dolgok. Meg egyébként gyúrtam is egy csomót június óta, sokkal jobb az állóképességem és teherbírásom, Andy csodálkozott is, és azt mondta, ha legközelebb jönnek, előtte a sminkben felrajzolják rám Dave (isten nyugosztalja) tetkóit, és akkor nyomhatom félmeztelenül is, már elég jól nézek ki. Nagyon örültem Andy elismerésének, Dave (isten nyugosztalja) még szerintem is kurva jól tudott kinézni, annak ellenére, hogy milyen elképesztően csúnya feje volt; Martin is bólogatott, és hozzátette: azért jó, hogy levágtam a szakállamat, júniusban néhány riporter szerinte azért gyanakodott.
Tisztában vagyunk vele, hogy akárcsak az Oscar vagy az olimpiai arany, a Grammy sem jelent az égvilágon semmit, de azért nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy a Kings of Leon az egész egyszerűen szánalmas Only by the Nightról szedett 'Use Somebody'-val két Grammy-t is kapott -- a Kings of Leonról azért is nem írtunk eddig, mert véleményünk szerint 3 szóban össze lehet foglalni: kibaszott, idegesítő, ének. Lagymatag, töketlen, U2-gitárokkal telenyomott lemez ez, amiben semmi déli dög nincs, és aki képes a lemez egyetlen valamirevaló dalát, a 'Closer'-t nyitónak betenni, ahonnan csak lefelé van tovább, az szerintünk reménytelen. Lady Gaga viszont szarrá nyerte magát itt is, meg a BRIT Awards-on is: ennek örülünk, Lady Gaga jó. A B-oldalon már szerepelt egyszer az a videó, ahol egy zongorával nyomja a 'Paparazzi'-t, na az még bíróságon is bizonyító erejű lenne.
Aki nem tudná, a Cluster One-on senki se bírja igazán Tom Waitset, mit ez, ez és ez a cikk remekül bizonyít. Éppen ezért nem szégyen, hogy a Glitter and Doom kétcédéséről egy sort se írtunk. Most is csak vonakodva dobtuk ide ezt a bekezdést, hogy leírjuk a leírandót: Mr. Waits mit se változott, hörög, dörmög és egy helyben jár idiótán, csak most kicsit dzsesszesebben teszi mindezt. Ez a jelleg, amennyire domináns volt a koncerten, pár fokkal enyhébben jelenik meg az élő anyagon -- hála a remek szerkesztésnek, mert én személy szerint ki nem állhatom a túl hosszú koncertfelvételeket. Itt mellesleg van dög is bőven, meg persze hosszú balladázás, ahogy megszokhattuk. Mint ahogy azt is, hogy Tom Waits mindig üt. Valószínűleg ezért nem szeretjük annyira: mert akárhogy védekezünk hatása ellen, mindig kénytelenek vagyunk beismerni győzelmét. [Paszkal]
És persze ha már a Grammy-ről volt szó, nem hagyhatjuk ki a Fonogram gálát sem, klasszikus pop-rock lemez és a Back II Black, SP (amilyen típusú zenét mi is csináltunk már a haverokkal 2001 körül, POÉNBÓL), volt itt mindenféle csemege, és még a gyerek-kategóriát sem a zseniális Alma együttes nyerte, kibaszott szégyen. A magyar zenei életről és annak kimondottan erről a vonulatáról egyáltalán semmit sem mondunk, az már majdnem olyan, mint a politika; viszont legalább azon lehet röhögni.
Nos, rövid két részben összefoglalva tehát ezeket hagytuk ki, míg szünetelt a Cluster One. Persze biztosan történt sok más dolog is; ha úgy gondolod, valamit nagyon de nagyon kihagytunk még innen is, írd meg a clusteronehu@gmail.com címre, és ha elég összegyűlik, lesz harmadik rész is.
Addig is olvassátok el újra (és újra) az elsőt is, itt.
Aerosmith Cool List 2009 Depeche Mode E Sávok Fonogram 2010 Iggy Pop Kings of Leon Lady Gaga Oasis Steven Tyler Tom Waits
131976