2010. 03. 18.
Nem, nem én énekeltem a Rammstein-koncerten, nem jól gondoljátok; én gitároztam, és egy olyan barátom énekelt, aki legalább tud németül. Fiktív koncertbeszámolónkból megtudhatjátok, miért, és azt is, hogy milyen volt, és hogy mire számíthattok a jövőben.
Mikor néhány hónapja felhívott a Rammstein, éneklő szakmunkásként már rég számítottam erre. Arra nem számítottam, amivel kezdtek: hogy kellene egy egész zenekar márc. 16-ára. Kérdésemre, miszerint úristenminek?, a banda nevében tárgyaló Till Lindemann azt felelte, nagyméretű üzleti terveik vannak, és ezekhez. Mikor aztán még januárban az öltönyös-nyakkendős Lindemann ideutazott és leült velünk, elő is adta ezeket a terveket: a Rammstein ugyanis számot vetett azzal, hogy nem csak a lemezeladásból nem lehet megélni, de kényelmesen a koncertezésből sem, és úgy döntött, franchise-zá alakul. Minden nagyobb európai városban lesz egy fully licenced helyi Rammstein, így a Rammstein alkalomadtán akár egyszerre több városban is felléphet. Befektetni persze kell, elvégre a franchise adja a teljes díszletet, jelmezt, hangot, hangszert, még a hangolásokat is, de még a nekünk járó nagyobb összeggel együtt is jobban jönnek ki, mint ha mindenhová maguknak kéne elmenniük, foglalta össze végül. De hát nem is tudunk németül, vetettük ellen, legfeljebb annyit, hogy Raucherzone meg Literaturwissenschaft; nem baj, felelte, a rajongók nagy része sem, nyomjatok halandzsát sok kemény h-val és ronda mássalhangzó-csoportokkal. Nem tudjuk még a számokat sem, szólamlottunk fel; nem baj, felelte, tanuljátok meg a 'Pussy'-t, a 'Benzin'-t, meg az 'Ich Will'-t, különben meg nyomjatok lassú, monoton, kásás témákat, egyáltalán bármit, minden számunk ugyanolyan. Végül basszusgitáros barátom, aki tényleg tud németül, ráadásul az Einstürzende Neubautent is szereti, elvállalta, hogy majd ő énekel, én pedig úgyis játszottam már olyan zenekarban, amiben volt indusztriál beütés, meg most is legszívesebben csikorgást játszom a gitáron, jó lesz az. Hozhatom a fúrót is, kérdeztem, de Lindemann azt mondta erre, ez a produkció most a láng- és fasz-tematikára van kihegyezve, de majd legközelebb elgondolkodnak rajta.
Végül meg is egyeztünk, és bár márc. 16-án Richard Z. Kruspe iderepült, hogy interjúkat adjon (ezzel át is vert mindenkit a Quarttól az Indexig), mi közben már gyúrtunk a három megtanulandó számra és ismerkedtünk a jelmezekkel-díszlettel. A pedálokba égetett torzításokat is kipróbáltam (nagyon durva, le voltak szedve a potik és le volt pecsételve, nehogy el lehessen tekerni), és kicsit sajnáltam, hogy az én jelmezem nem ujjatlan, kiemelte volna a karomat, arra gyúrtam az utóbbi időben. Csakhogy azt nem mondta el senki, hogyan is kezdünk akkor: a felejthető előzenekar után (ez is a produkció része egyébként, jegyezte meg Lindemann, egy direkt szar előzenekar után jobban üt minden) üldögéltünk békésen a backstage-ben, mikor uruk-hai orknak öltözött baltás emberek bukkantak elő, és ránk vetették magukat. Én és a másik gitáros kénytelenek voltunk áttörni egy-egy falon, hogy elmenekülhessünk; az énekes szerepét játszó barátom később mesélte, hogy felkapott egy körfűrészt, ledúrt vele két-három orkot, majd kivágta a falat, és így jutott a színpadra, ahová a maradék már nem merte követni. Lelkesen állapítottuk meg, hogy nyilván ez már a show része volt, így lett hiteles a megjelenésünk: bele is kezdtünk valamibe, ami mély volt, monoton, vastag, mert a beépített hangzásokkal csak ilyet lehetett csinálni; és megdöbbenve vettük észre, hogy a közönség reagál és kiabálja a szöveget. A szöveget, amit énekes barátom a helyszínen talált ki! Dobognak ritmusra azokra a témákra, amiket mi ott imprózunk! Néhány szám alatt felmerült bennünk a szörnyű felismerés: amiket mi játszunk csak úgy, Lindemann vázlatos útmutatásai alapján, azok tényleg Rammstein-számok -- csodával határos módon véletlenül eltaláltuk őket, minden hangot és szót, sorban egymás után!
Felszabadítóan hatott, mikor erre rájöttünk. Innentől örömmel vetettük bele magunkat a vegytiszta pózolásba és a díszlet felfedezésébe; jó néhányszor alig kerültük csak el, hogy James Hetfield klasszikus performanszát ismételve belelépjünk egy-egy lángoszlopba. Szigorúan néztünk, gonosz gesztusokat villantottunk, és egyre jobban belejöttünk az aljasul zúgó témák helyben kitalálásába. Nekem az ment végig a fejemben, hogy ezek a popkulturális műgonosz dolgok egy csomószor tök jók lehetnek, az oké, hogy Marilyn Mansont már nem bírjuk, vagy a norvég black metálon mindig is csak röhögtünk, na de ott volt a 90-es években mondjuk a Misfits ex-frontembere, a csodálatos Glenn Danzig, aki az évezred végének legjobb Jim Morrison-imitátoraként ontotta a sötét és gonosz lemezeket mindaddig, amíg meg nem untam és már nem hallgattam többet. Ha nagyon akarjuk, mondjuk a Slayer tökéletesen komolyan vehetetlen erőszakoskodásai is pontosan erre mennek, az erőszak, a gonosz, a súlyosbazmeg legalább tök egyértelműen stilizáltként jelenik meg bennük, és nem olyan erőltetett, szánalmas komolykodással, mint mondjuk Henry Rollins könyveiben. Igenis kurva jó néha minimális, zúgással és zsére hangolással összerakott témákat játszani csak úgy, és közben hülye jelmezben bohóckodni. Az ember nem mehet ki az utcára minden nap ilyen cuccban, az ember próbán legfeljebb addig játszhat ilyeneket, amíg a többiek cigiznek, aztán úgyis visszajönnek, hogy na csináljunk valamit. És ha valamihez, az ipari vagy iparinak gondolt zenéhez egyértelműen illik a német nyelv, az Einstürzende Neubauten csodálatos Halber Mensch c. koncertvideóját nézve valóban elképzelhetetlen bármilyen más nyelven, ahogy F. M. Einheit teljes elragadtatással játszik a bevásárlókocsin.
Szóval kurva jól éreztük magunkat, lenyomtuk persze közben a három megtanult számot is; a 'Benzin'-nél beszaladt a színpadra még egy uruk-hai orknak öltözött ember, és bár tudtuk, hogy valószínűleg ez is így van kitalálva, annyira meggyőzően hadonászott énekes barátom torka felé, hogy muszáj volt felgyújtani a biztonság kedvéért. Ekkor azbesztruhás kaszkadőrré változott, mások lefújták poroltóval, és high five-val kiment, mi meg üvöltöttük tovább, hogy "Benciiiiiiiiiiiiiii!" A díszletben és a kellékekben is tulajdonképp minden az égésre lett kihegyezve: mekkora már, hogy ez az egész mégsem égő valahogy, még így se! A 'Pussy' végén aztán előkerült egy fasz alakú ágyú is, énekes barátom babrált vele egy kicsit (a leírásban biztos átfutotta a user's manual-jét, de hát ki emlékszik arra), mire gyönyörű habot lőtt rá a közönségre, mi pedig félig lelkesen, félig homoerotikus fenntartásokkal jöttünk rá: egyedül a művészet teszi lehetővé, hogy az ember egy egész sportcsarnoknyi másik emberre élvezzen, tehát ennek már csak azért is művészetnek kell lennie.
Komolyan, mire lejöttünk és a backstage-ben a röhögő Kruspe a kezünkbe nyomta a sört, megveregette a hátunkat, és elismerő német szavakat szólt, már ott tartottunk, hogy ezt ingyen is megérte megcsinálni. Kruspe egy sor monitorra mutatott, amelyeken a Rammstein többi öt tagja nézett velünk farkasszemet; Kruspe csettintett, erre mindannyian feltartottak egy-egy pontszámot. 9.5, 9.7, 9.4, 9.9, 9.9, olvasta a gitáros, és hozzátette a saját 9.8-át. Merkwürdig, ja, ja, összegezte, és elárulta: ez az egész még csak a casting volt, de mi sokkal jobban teljesítettünk, mint bármely eddigi európai városban megkeresett zenészek. A zenekar természetesen megtárgyalja majd még minden kipróbált fellépő produkcióját a turné végén; de azért mi ne féljünk, szerinte mi biztos befutók vagyunk. Mindenesetre az előre kialkudott nagyobb összeget egy héten belül utalják. A jelmezt viszont kérik vissza, sőt, az égvilágon semmit sem vihetünk ki magunkkal, ez mind a franchise tulajdona. Szuvenírként egy-egy vibrátort nyomott a kezünkbe a legutóbbi lemez díszdobozos kiadásából megmaradtak közül, és persze a backstage-ben maradhattunk és alaposan berúghattunk, amíg szét nem széledt a katarzist megélt közönség. Mi magunk is fáradtak voltunk, de teljesen elégedettek. Szép jövő áll előttünk, ha a Rammstein franchise tényleg beindul.
(A képeket szokás szerint innen-onnan loptuk.)
fiktív franchise popkultúra popzene Rammstein Sportaréna
131974