2010. 03. 07.
A múltkor kitaláltam, mi lesz a következő Dan Brown-regény, de ez jobb, és ebben is a katolikus egyház sötét titkaira derül fény. Leleplezésünkben viszont kivételesen nem a pápa világuralmi terveiről hullik le a lepel, hanem arról, mi is történt valójában II. János Pállal, és ennek mi köze a zenéhez. Áldott, békés vasárnapot mindenkinek.
Amikor az Iggy Popnak öltözött Madonnát helyettesítettem augusztusban, a Pispek (The Pishps) zenekar tagjai elárulták, honnan a név. Megdöbbenten hallgattam, amit elmondtak, hiszen mindig is tudtam, hogy II. János Pál, ellentétben a Palpatine-arcú XVI. Benedekkel, egyáltalán nem volt gonosz, hanem jó fej volt; mint már megírtam, nekem valamilyen módon örökké ő marad a pápa. Még csak világuralomra sem tört, és a Madonnával való veszekedései a 'Like a Virgin' meg a 'Papa Don't Preach' felett igazából csak figyelem-elterelések voltak: II. János Pál szenvedélyesen szerette a művészetet és a populáris kultúrát. Ez a jó a Vatikánban, mondták el a The Pishps tagjai, akikről egyébként kiderült, hogy valamikor kivétel nélkül a vatikáni személyzethez tartoztak, és épp az öreg halála után jöttek el, mikor látták, mennyire meg fog változni itt minden.
II. János Pál ugyanis Rómába költözése után (1978-ban avatták pápává) nem csak egyházi-vallási intézkedések sorozatában kezdett lázas tevékenységbe. Mikor '78 elején feloszlott a Sex Pistols, a pápa (akkor még érsek) vigasztalhatatlan volt: azt hitte, Lengyelországból pápaként kijutva végre elutazhat majd Angliába és megnézheti őket. Sid Vicious halálakor gyászmisét akart mondani a Szt. Péterben, csak az utolsó pillanatban tudták meggyőzni a bíborosok, hogy ez talán mégsem a legjobb ötlet -- egyesek szerint már I. János Pált is azért ölték meg, mert nem akarta használni a hagyományos pápai tiarát, enélkül viszont látszott volna 10 centis, piros taréja (Dan Brown szerint az ezer éve gonoszul föld alá kényszerített Finis Africae szekta tagjai voltak, az egyház ennek megtorlására indította az 'irtsuk ki Afrikát az AIDS segítségével' kampányt). II. János Pál lett tehát a második a Vatikánban is csak szájhagyományból ismert 'punk pápák' sorában. Még '79-ben maga mellé állított számos bíborost és érseket, bevezetve őket a punk világába; állítólag létezik egy hangfelvétel is, amin azt magyarázza valakinek, hogy a kereszténység felbukkanása óta a punk az emberiség történetének legfontosabb eseménye, és párhuzamokat von a középkori szerzetesrendi reformok (amelyek többnyire az elvilágiasodott, meggazdagodott, befolyásukra büszke rendek megszabályozásáról szóltak, arról, hogy vissza kell térni a Szt. Benedek által a VI. sz.-ban lefektetett szigorú regulához) és a punk 'tisztító' hatása között. Lelkesen küzdött tehát, hogy a katolikus egyház is karolja fel a punkot; miseruhájába biztosítótűket szúrt (kompromisszumként a stólával eltakarta őket), nyakában anarchia-jeles láncot hordott (és a keresztet is a Black Sabbath tiszteletére). De nem ment minden ilyen egyszerűen.
Rövidesen ugyanis komoly ellenállásba ütközött. Dan Brown és mások véleménye szerint meg is fenyegette egy a Vatikánban jól ismert, püspököktől és érsekektől védelmi pénzt szedő bíboros-banda, hogy vele is könnyen történhet valami. II. János Pál azonban nem adta fel, és megvalósította legnagyobb álmát: punkegyüttest alapított. A Vatikán ideális hely az ilyesmihez, hiszen nagyon kevesen élnek itt, akik nagyrészt nagyon tisztelik a pápát és a bíborosokat, tehát nem szólnak semmit. A pápa először csak egy-két bíborost tudott beszervezni, akik nagy titokban gitárokat és basszusgitárokat hozattak be ereklyetartóknak álcázott tokokban. A legnagyobb gondot a dobos jelentette: egy egész dobcuccot, még ha csak lábdob-pergő-alsótam-lábcin készletről is van szó, azért nehéz volt becsempészni. Végül egy kemény kezű dél-olasz püspök személyében meg is találták a dobost, és szervezni kezdték a próbákat. II. János Pál először a Szt. Péterben akart próbálni, mert hogy micsoda akusztika van már ott, de a többiek lebeszélték róla. Így alakult ki tehát a Vatikán azóta is messze földön híres éjszakai klubélete -- a föld alatt, a kazamatákban!
A kezdő punkzenekar ugyanis ide járt le végül próbálni. Hetente két-három este megnyugtatták a diakónusaikat, hogy már nincs rájuk szükség, már csak lemennek imádkozni, aztán alszanak; ehelyett magukhoz vették az ereklyetartónak álcázott tokokat, amiket nappal a katedrálisban vagy a vatikáni múzeum gyűjteményeiben rejtettek el, és titkos lépcsőkön leereszkedtek a mélybe. Itt először egy messze eső, kisebb kamrában állították fel a felszerelést: a holtakat tartalmazó kis fiókokat Sex Pistols- és Ramones-poszterekkel takarták el, tömjént égettek, hogy ne legyen büdös, és a cigi- és fűszagot is elfedje, és nekiálltak dalokat írni. II. János Pál az írásban már tapasztaltként szövegíró és énekes lett: karizmatikus egyénisége énekstílusában, szövegeiben, szuggesztív mozgásában is megnyilvánult. Pásztorbotjánál karakteresebb mikrofonállványt keresve sem találhattak volna: a korai grúpik szerint (egyesek tudni vélik, hogy Teréz anyát is azért avatták olyan gyorsan boldoggá, mert a pápa legodaadóbb rajongói közé tartozott) a pápa jellegzetes integető mozdulatai, félrehajtott feje legalább olyan trédmark színpadi jelenlétet kölcsönöztek neki, mint Johnny Rotten pofái és ugrálása, vagy Ian Curtis epilepsziás tánca. 'I Am the Pope, So What' c. első dalukban pl. a hatalom és autoritás kérdéseit boncolgatták, és arra ösztönöztek, hogy "törjük össze az egész szart" ("break this shit down", Iggy Pop is idézte a Sziget nagyszínpadán). A botrányos 'Left On the Cross'-ban arról énekeltek, mi történt volna, ha Jézust otthagyják a kereszten, és nem teszik a sírba. Gyorsan kultzenekarrá értek (a vatikáni kínálatban ez nem is volt olyan nehéz), és néhány éven belül rendszeresen léptek fel a kazamatákban kialakított egyre kiterjedtebb klub- és koncertterem-hálózatban.
A 80-as, 90-es években már mindennapinak számítottak a fenti képen látható jelenetek: a pápa és a bíborosok, arcukon a lelkesedés kifejezésével, esténként együtt indultak le a klubba. Ott a ruhatárban hagyták a miseruhát, és az alá vett szakadt, biztostűzött farmercuccban tolták a Ramones-t (a keresztes nyakláncokból jól látható, mekkora kultusza volt a Vatikánban a Black Sabbath-nek is). Sajnos azonban épp ez lett II. János Pál végzete is. 1991-ben egy este túlságosan lelkesen adta elő az 'I Wanna Be Your Dog'-ot, és leesett a színpadról; beverte a fejét, és elájult. Innentől folyamatosan épült le; a Vatikán álcázásként kezdte terjeszteni, hogy Parkinson-kórban szenved. Valójában fejsérülése komoly károsodást okozott, és a 90-es évek végére már színpadra sem tudott állni. Rossz kedélyállapotát csak tovább rontotta, hogy a 90-es években és aztán a 2000-esekben meg pláne nem tudott elmenni a Sex Pistols-ra, pedig a '96-os Filthy Lucre Tourt nagyon várta. 2005-ös halálakor vele együtt a vatikáni punkot is végleg eltemették; XVI. Benedek megválasztása óta krautrocknál jobbat senki sem játszik a híres kazamata-klubok színpadain (sokak szerint számos bíboros fel is szólalt már e hatalmas visszalépés miatt).
Azt mindig is tudtuk, hogy II. János Pál jó fej volt. Nem csak hogy nem szarozott a sok ceremóniával, utazgatott ide-oda (álruhában ilyenkor mindig meglátogatta a helyi punkélet legfontosabb klubjait), és közben zenélt is. Későn megjelent CD-jén az imádságok és egyebek után van két rejtett dal is, a 'Vatican Rock'n'Roll' és a 'Go to Heaven', melyek szívhez szóló punkritmusokban tolmácsolják a pápa spirituális üzenetét a megtisztulást még mindig erősen igénylő társadalomnak. Jelentőségét most mi is átértékelhetjük: II. János Pál nem a szaros Oasis-t meg Santanát hallgatta bizony, hanem a Sex Pistols-t és a Ramones-t, és felismerte a rakenroll szerepét a vallásban. Sosem lesz ennél jobb pápánk, Isten nyugosztalja.
Dan Brown II János Pál leleplezés pápa punk
131977