2010. 12. 18.
Alela Diane-ben a coolnak és a hipnek még csak az írmagja sincs. Milyen lehet, lehet-e egyáltalán a kétezres években amerikai folkzenésznek lenni? Egy biztos: a folkzene él és változik, Alela Diane két kiadott albuma, a 2003-as The Pirate’s Gospel és a 2009-es To Be Still szerves része egy, műfajnak még éppen nem nevezhető új, elborult irányvonalnak, a new weird Americanak.
A hatvanas években lehetett volna akár hippi is, a hetvenes évektől elkezdve pedig New Age-es újpogány istenasszony (vö. Loreena McKennitt), a nyolcvanas évektől Gaia-mozgalmas méregzöld – mégsem lett egyik sem. De akkor mitől lesz folkzene az ami Alela Diane csinál? A témaválasztásban? A szövegvilágban? Milyen tapasztalatok formálják ezt a zenét? Ezek a kérdések érdekeltek legjobban, amikor a lemezeiről elgondolkodtam.
Amikor először betettem és végighallgattam Diane két albumát, kellemesen eszképista, borongós, önsajnálós hangulatba kerültem. A kellemesség érzete pedig mindig a felületes zenehallgatás melegágya. Egyetlen jó zene sem lehet szimplán kellemes, amit meg szándékosan annak csinálnak, mint például a hívásvárakoztató prüntyögése, vagy a liftzene, meg a rosszabb fajta ambient az muzsika, gépzsír, az emberek zaját fertőtlenítő szer – azért szól, mert senki sem kíváncsi a másikra.
Igyekeztem megtartani ezt a begyakorolt távolságot, a múzeumi hozzáállást tartani Alela Diane zenéjével szemben is: ez valami régieschkedő, nosztalgikus múltidézés, ami jó ürügy némi gitár- és bendzsójáték önfeledt hallgatására, Diane "érintetlen" (vagy "sokat tapasztalt," "éteri," "minden kimódoltság nélküli," muhaha!) hangjának piedesztálra állítására, és utána úgy továbbállni, hogy soha vissza ne nézzek. Mindenkinek vannak olyan albumjai, amit csak azért hallgat, hogy egy órát kitöltsön az életében, ami jól jön álmatlan éjszakákon, vagy ha hirtelen lemondanak egy találkozót. Alela Diane-t közel lehetetlen így hallgatni.
Röviden: akit nem érint meg ez a két album, abban valami olyan mélyen eltörött, hogy félnék a közelébe menni. A Pirate’s Gospel és a To Be Still egy végtelenül letisztult zenei környezetben, legtöbbször egy szál gitárral vagy bendzsóval és Diane hangjával képes az emberi lélek összes építő érzelmét felkelteni az emberben, a gyásztól az irónián és a csendes derűn át a vidámságig. Dalai látszólag közhelyesen folkos témák körül forognak: család (és elsősorban Diane anyja), a falu széli kis ház menedéke, a mindennapos tragédiák (mint pl. az elárvult gyerekek, vagy a semmiből előkerülő puskák, a hontalanság képe), a balladai homályba burkolózó természet, a változó világ elől emlékeibe burkolózó ember, az időtlenség iránti egyetemes vágyunk; mégis, képes arra, hogy dallamainak apró torzításaival, hangjának ügyes manipulálásával megtöltse ezeket az unalomig ismert témákat egy újfajta feszültséggel, ami helyenként már a viszolygásig furcsa. Pontosan ennek a folk angstnak a megfogalmazása és zenébe ágyazása az, amiért az új elborult Amerika ikonikus alakjává vált Alela Diane.
A To Be Still album 'The Ocean' című száma például temetői dobszóra emlékeztető indításával már alapjaiban is elbizonytalanít, amit a zenei paletta folyamatos gazdagodása ugyan valamelyest enyhít, ahogy a rítus enyhíti a halott helyén keletkezett űrt, de Diane minden játékosságtól megfosztott, tárgyilagos kesergője kényelmetlen, gótikus felhangokkal telíti meg az emlékezés egyébként szedatív gyakorlatát. Ezzel szemben a 'Dry Grass and Shadows'-ban minden megvan, hogy egy McKennittes-Enyás módra hegedűvel megtámogatott, kicsit keltás beütésű dal legyen, de az énekes részek folyamatosan ereszkedő, helyenként már fordított Shepard-hangokra emlékeztető hangvétele ellene dolgozik a folkzenéről bennem kialakult képnek. A megmaradt hagyományokat, a szülőktől kapott örökséget ügyesen elegyíti Alela Diane a benne meglevő derűs szkepticizmussal.
Ugyanígy az előző, The Pirate’s Gospel c. albumon a 'The Rifle' könnyű melankóliáját a nevadai énekesnő erősödő, keményedő hangja révén terheli meg; a sors és a masírozó csizmák kereszttüzében hontalanná váló család képét Diane gyerekszemszöge és az azóta szerzett tapasztalatai között feszülő ellentét visszafogott, de hatásos dalt szül. Szintén az első albumon, szinte már viccként kap helyet az egy percnél alig valamivel hosszabb 'Something’s Gone Awry' de ez, az album ellenpontjaként szolgáló, rendkívül vidám köntösbe bújtatott, baljós dallam az összes többinél érezhetőbben árulkodik arról, hogy miről is szól ez a fajta folkzene: a megszokott gyakorlatként végzett, amerikai búsongó idillbe épp csak annyi bizonytalanságot, szorongató elemet csempészni, hogy az albumot hallgatóknak borsóddzon a háta. És Alela Diane ezt a koktélt mindig hidegen tálalja.
131975