2010. 03. 23.
A Ben Goldwasser és Andrew VanWyngarden alkotta MGMT debütlemeze, az Oracular Spectacular pont időben jelent meg ahhoz, hogy a brooklyni duó is felkapaszkodhasson a szaksajtó által egekig magasztalt, az általános vélekedés szerint az indie-szcénát újradefiniáló amerikai zenekarok szekerére, és persze besöpörjön mindenféle lényeges és lényegtelen díjakat. A folytatással kapcsolatban elég érdekes dolgokat ígérgettek, úgyhogy kíváncsiak voltunk, a levegőbe beszéltek-e.
Azt mondták például, hogy az új lemezen nem lesznek slágerek, ami meglehetősen furcsán hangzik, ha tekintetbe vesszük, hogy a kétségkívül remek 'Time To Pretend'-et mostanra csak az nem dolgozta fel, akinek két anyja van (legutóbb például Jónsi a Sigur Rós-ból, gyönyörűen) és hát a 'Kids' mellett a legtöbbekkel tulajdonképpen ez ismertette meg a zenekart, annak ellenére, hogy az Oracular Spectacular valóban kellemes album volt. Aki pedig jó számokat ír, amiket dúdolni lehet, annak gyorsan szembe kell néznie azzal, hogy minél többen dúdolják őket, annál hangosabb lesz az ellentábor, akik rögtön hájpot kiáltanak, mihelyst egy zenekart ötnél többen hallgatnak. Pedig az MGMT egyáltalán nem túlértékelt, meglepő módon még a kritikusok is több-kevésbé a helyén kezelik, a Flaming Lips mellől ismert Dave Fridmann producerként pont annyit adott hozzá a kicsit hippi, kicsit elszállt, nagyon trendi alapanyaghoz, hogy kiderüljön, tényleg tök jó dolgokat csinálnak. Most viszont nem volt Fridmann, helyette jött a szintén igen gazdag múlttal rendelkező Peter Kember meg egy nagy adag önállóság, felvételek egy erdei faházban, pszichoaktív szerek, csupa-csupa kúl dolog, de azért meglehetős szkepticizmussal álltunk neki ennek a lemeznek, na. Kár volt, mert vicces.
Igen, vicces. A Congratulations nem feltétlenül kiemelkedő album, nagy valószínűséggel nem is zsebel majd be annyi elismerést mint az első anyag, viszont mindenképpen izgalmas, színes és élvezetes hallgatnivaló, nem mellesleg sikeresen értelmezi újra az MGMT szerepét; a nagyközönség számára eddig minden érdemük elismerése mellett mégiscsak kétslágeres formáció voltak, most pedig a kényes ízlésű, arisztokratikusan távolságtartó műértők is megenyhülhetnek, hiszen tényleg nincsenek klasszikus értelemben vett slágerek, ráadásul csak úgy hemzsegnek a hatvanas évek popzenéjére tett pofátlan utalások - rögtön a nyitó 'It's Working' Barrett-féle korai Pink Floyd-reminiszcenciákkal indít, de a Bowie- és Beatles-hatásokat is felvonultató 'Flash Delirium' vagy a 'Siberian Breaks' tizenkét perces cirkuszi kavalkádja is inkább emlékeztet a szétütött virággyermekek fénykorára, mint akármelyik stílusosra porciózott, felső középosztálybeli amerikai banda kimért, eltartott ujjú finomkodására. Az mondjuk kérdés, hogy publicitás szempontjából mennyire éri meg egy ilyen váltás, mert a 'Song For Dan Treacy' kivételével tényleg keresve sem találni potenciális kislemezdalt, az meg a nyolcvanas évek brit újhullámának rutinszerű felidézése mellett azért mégiscsak az egyik leggyengébb dal a lemezen (akkor már inkább tessék megnézni a Specials-t az idei Szigeten).
Viszont rohadtul menő, ha valakik, akiknek kurvára nem lenne muszáj, mégis a nehezebb utat választják. Persze az establishment és a vadkapitalista, kizsákmányoló zeneipar elleni lázadás mára ugyanúgy institucionalizálódott mint a Sting-féle, vajpuha besimulás; mégis felüdítő látni, ahogy sikeres, fiatal srácok, akik mostanra tényleg addig lőhetik magukat és dughatnak modelleket, ameddig csak akarnak, úgy gondolják, hogy hátradőlni ciki. Akkor is, ha tényleg teljesen naiv és komolyan vehetetlen az egész, akkor is, ha egy pillanatra sem érezni, hogy itt valami fontos és emlékezetes dolog történik, egész egyszerűen csak mosolyog az ember. Mosolyogni pedig sosem árt.
Congratulations MGMT pina Time to pretend
131975