2010. 04. 20.
Bár a 'November' épp nem volt, a Braindogs szokásos all stars csapata megint tolta rendesen a Tom Waits-számokat az A38-on múlt héten. Többedszerre megnézve Kiss Tibiék (főleg) Ian Siegallal frontolt zenekara legalább ugyanolyan jó, mint először. Nem csoda, ezek kurva jó számok, és ezek a zenészek kurva jól játsszák őket.
Nem mondhatni, hogy meglepett, hogy jó volt a Braindogs, na. Lehet azon gondolkodni, hogy többedszerre vajon nem válik-e unalmassá (ahogy el is gondolkodtunk rajta, simán), hogy nagyjából ugyanazokat a számokat tolják egészen pontosan ugyanazok az emberek, sokszor pont ugyanott vannak a szólók -- ezzel az erővel azon is lehetne meditálni, hogy bazmeg, a számoknak mindig ugyanaz a szövege. A lényeg valószínűleg, hogy akármennyit is hallgat az ember Tom Waitset (pláne, hogy nemrég jött ki egy koncertlemezzel, a Glitter and Doom Live-val), élőben azért viszonylag kevésszer hallhatja a saját fülével a számokat; és az hétszentség (ahogy a Glitter and Doomból hamar ki is derül), hogy ezek a számok az öreg saját előadásában nem így néznének most ki. Meredek és veszélyes játék ez ugyanakkor, a 'nem ilyen'-ből könnyen lehet 'nem hiteles', de nekem meggyőződésem, hogy a Braindogs ezt a csapdát elkerüli, és azzal együtt, hogy láthatóan 'örömzenélésről' is van szó itt (Siegal el is mondta, hogy egyáltalán semmi mást nem élvez annyira, mint Tom Waits-számokat játszani nálunk ezzel a csapattal), a világ egyik legerősebb és 'leghitelesebb' Tom Waits-tribute-ja lakik itt nálunk évente egyszer-kétszer. (A hitelesség, mint fokmérő értelmezhetőségére most nem, de majd egyszer visszatérünk, stay tuned...)
És működik ez rendes koncertként is, mármint nem csak az eredetihez való viszonyában jön szembe a hallgatóval. (Elsodor magával, akkor is, ha életedben nem hallottad csak a 'Downtown Train'-t, azt is a ripacs Rod Steward-tól.) Idén pl. azon gondolkodtam a kezdő 'Goin' Out West' alatt, hogy milyen érdekes egy Bone Machine-számmal nyitni; később meg már külön felkaptam a fejem, hogy várjunk csak, ez egy tendencia, tényleg láthatóan sok a késői szám. 'Murder in the Red Barn' (áttéve kemény blúzba, úgy hogy sokáig meg sem ismertem), 'Dirt in the Ground', 'Down in the Hole' (Siegal még mindig alapjában a Big Time-os monológot mondja bele), 'Shore Leave' (még mindig elképesztő erővel játsszák), 'Clap Hands', 'Rain Dogs', 'Tango Til They're Sore' és 'Jockey Full of Bourbon' (a végén, és őrülten üt, mondom én, hogy a Rain Dogs a legjobb késői lemez), na és még ráadásul a 'That Feel' is (én a helyükben itt el is várnám a közönségtől a berúgott kórus vonyítását, Keith Richards-ostul)... az ember tényleg meghatódik a sok kurva szép disszonáns szólótól, zakatoló-csapkodó alaptól. Nem baj, ha nem fákon és vasakon ütik, mint a Bone Machine-on. Kontrasztnak persze vannak a standard régiek: 'Romeo Is Bleeding', 'Christmas Card' (Frenk már nagyon kigyúrta ezt, nagyon-nagyon jól csinálja), '2:19' (talán az egyetlen, amiben nekem Ripoff éneke tényleg rendben van), 'Ice Cream Man' (Líviusz, az adrenalin-bányász szexisten), és így tovább. Egy Braindogs-koncerten sok szempontból van egyszerre egyensúly: a zenészek és hangszerek között, az énekek és vokálok között, a korai és késői számok közt, a színpadi performansz elemei között.
Persze azért hiába játszottak közel három órát (vagy talán egészen hármat?), még így is marad az embernek hiányérzete. A hiányérzet a múltkor (2-3 éve?) szívszaggatóan előadott 'Blue Valentine', és a faszom tudja miért, de sosem játszott 'Hoist That Rag' (én ezt a Ripofftól nyugodtan kihagyható 'Old Shoes (& Picture Postcards)' helyére tenném, vagy ha nem, akkor az 'Old Shoes'-ban nem hagynám a dobot). Utóbbit, a mexikói stílusparódiába átcsapó 'Jockey Full of Bourbonnel' gyönyörűen össze lehetne fűzni, még modulálni sem kellene nagyon (és ugye három ilyen klasszis disszonáns szólózóval könnyedén lehetne fejet szakítani, mint Marc Ribot Amszterdamban). Hogy helyet csináljunk nekik, személy szerint bármelyik buzi country-t kihagytam volna; most komolyan, emberek - a country szar (és Johnny Cash a kivétel, aki erősíti a szabályt). Nyilván sznob kekeckedés, és garbós/zakós megmondás lenne ez, ha lenne komoly koncepció a setlistben, de szerintem nincs nagyon. Persze van felépítése, és a lassabb dolgok akkor jönnek, amikor kell nekik, és ott van a hangsúly a kései lemezeken rendesen, mégsem mondanám, hogy megbonthatatlan. Miért is lenne az, örömzene, és reflektáltan ők sem tudják mindig, hogy mi mikor jön (vicces jelenet, Kiss Tibi néz hátra az ütősök fele, bele-belepengetve, kattognak a fogaskerekek, hogy akkor ez most melyik nóta).
Bevallom töredelmesen, hogy az elején elbizonytalanodtam. Mert törvényszerű ugyan, de nagyon ugyanaz volt, mint tavaly, vagy tavalyelőtt, és nekem valahogy kevésbé energikus. Meg mintha Siegal sokkal részegebb, és emiatt sokkal manírosabb lett volna, mint eddig. A modorosság persze csak akkor bántó, hogyha öncélú, és az arcodba mászik, mint egy exhibicionista hernyó, de hálistennek alaphangon még vagy 3 frontember volt a színpadon, és szokás szerint kaptak is bőven szerepet, ellensúlyként nagyon jól működött. (Én viszont nagyon gyorsan megszoktam Siegalt, ráadásul miután tavaly interjút is csináltam vele, és tudom, hogy nagyon kedves ember, valahogy képtelen voltam haragudni rá. Stilizált hülyéskedésnek fogtam fel azt, amit tavaly először látva modoros bohóckodásnak, és így most kimondottan tetszett.) Szóval a rossz szájíz múlik egy idő után, amikor jönnek az új dolgok, a különbségek. Kiss Tibi kísérleti hangszerei (lépcsőütés egy vasalószerű készséggel), a még az eredetinél is szétbaszottabb 'Chocolate Jesus' (és igen, igen, nem megafonnal kell énekelni, hanem így!!) egy megdöbbentő konferansszal (tkp. az első verze fordítása), vagy Líviusz performansszá növő magánszámai. Lívius azért jó, mert ha a fele energiáját odaadná, akkor is pörögne. A 'Down, down, down' soha senkitől nem szólt ilyen elmebeteg tempóban.
De mit is akartam ezzel mondani... hogy egy évben egyszer nagyon kell ez, kell, hogy a 'Telephone Call From Istanbul' olyan erővel csapkodjon a végén a lalázásnál, hogy rezegnek bele a csontok, és kell hogy élőben lásd működni a tomvécces zenét. Külön fűszer, ha nem minden szóló utáni visszajövetel sikerül optimálisra, mert nekik elhiszed, hogy tényleg nem nagyon próbálnak, egyszerűen csak baráti együttzenélés, amit ők garantáltan élveznek, elég csak az arcokra pillantani. És akármennyire is meggyőződésünk, hogy az örömzenélés nem feltétlenül mindig jó produkció (van, akinek nem sikerül), ez bizony nagyon az. El tudod engedni magad rá, és ha már elengedted, a sok-sok különböző ritmus fog és megtáncoltat. Akkor is, ha nem szoktál táncolni.
Lamorak & Gorcsev
A38 Braindogs Frenk Ian Siegal Quimby rakenroll Ripoff Raskolnikov Tom Waits
131974