Shakirát szeretjük, sok popkultúráról szóló elméletünket bizonyítja (és BWG is mindig kiáll mellette), de az tény, hogy még soha életében nem csinált olyan nagylemezt, amire nyugodt szívvel lehetne mondani, hogy jó. Most sem.2010. 03. 06.
Shakirát szeretjük, sok popkultúráról szóló elméletünket bizonyítja (és BWG is mindig kiáll mellette), de az tény, hogy még soha életében nem csinált olyan nagylemezt, amire nyugodt szívvel lehetne mondani, hogy jó. Most sem.
Shakira karrierje bizonyítja, hogy a popzene nyelve vagy angol, vagy a befogadó anyanyelve. Amíg spanyolul énekelt, a kutyát nem érdekelte azokon kívül, akik maguk is spanyolul beszélnek; amint csinált egy angol lemezt, valamint befestette szőkére a haját, rögtön befutott mindenhol a világon. De még ez a bizonyos első angol lemez, a Laundry Service is mutatott egy csomó tök jellegzetes hibát: amellett, hogy 3-4 nagyon jó számot is tartalmazott (köztük a megismételhetetlen, csodálatos, zseniális 'Objection'-t), a többi mind el volt baszva valamivel. Vagy spanyolul volt, vagy nagyon amatőr dalszerzési-hangszerelési húzásokba futott bele (és itt nem az 'aranyos amatőrről', hanem az 'ügyetlen amatőrről' van szó). Aztán nem volt rossz az a 'Hips Don't Lie' sem, csak Wyclef Jean nem kellett volna bele (de ezzel persze egyáltalán nem egyedülálló, hiszen a világon nincs olyan zene, amibe Wyclef Jean kimondottan kellene); sőt, a 'La Tortura' még a spanyol vernyogással együtt is hatott (van valami abban az olajos videóban, amitől az ember úgy érzi, még az Exxon Valdezt is megbocsátja, csak legyen olaj). Szóval vagy ügyes, vagy ügyetlen popzene ez, nagyon jól felismerhető hanggal és énekléssel (ami jó esetben kimondottan kiemelkedőre tud egy dalt fényezni, de rossz esetben is kihallatszik belőle), és persze trédmark mozgással. Ettől viszont nem lesznek jobbak a dalok, csak ha nézzük.
A She Wolf c. új album meg megmutatja, hogy ez bizony már minden valószínűség szerint így is marad. Megint ugyanaz történik: van egy lemez, amin található 3 használható szám, a többit lehet kidobni. Wyclef Jean megint megjelenik egyszer, és megint nem kéne; a többi dal nagy részét viszont nem ő, hanem egy másik néger, Pharrell Williams rakta össze Shakirával. Denszes és klubbos lett az anyag, mondták (tekintsünk csak vissza, Madonna is akkor kezdett ótrány szar lemezeket csinálni megint, mikor kimondottan 'denszes és klubbos' akart lenni), és ez legfőképpen Pharrell keze nyomán látszik: a beatek legtöbbször fáradtan hiphop- és latin-közeliek (érződik, mennyire szeretnének egyszerre lenni mindkettő, és úgy lesznek, hogy még az a kicsi sincs bennük, ami ebben a kettőben külön-külön jó), az alapok billentyűhangjai egyszerűen szörnyűek ('Why Wait', 'Good Stuff') -- talán ezeket ellensúlyozandó történik (sokszor pont ugyanezekben a számokban), hogy az elég standard ritmusok lüktetésébe kerül mégis egy kis dög ('Long Time', 'Good Stuff'), és a díszítgető gitárbeütések, a refrénekben előjövő plusz billentyűk meg egészen tisztességesen szólnak, ugyan miért nem lehet ilyenre az egészet. A 'Long Time' refrénjében a csilingelő dallam, meg az a klezmeres klarinétszóló, az pl. nagyon oké, a 'Good Stuff' refrénjében megint csak ilyen extra csengés jön be (mondjuk a béna latinos 'birregés' meg a béna versszakalap így is sikerül elérje, hogy a refrénbe váltás maga is bénán szóljon), egyszer csak meg valami harmonikaszerű billentyűhang, ez jó. A nyitó és címadó 'She Wolf' meg szinte érthetetlen: a legszarabb 80-as évek alapokat idéző basszus meg effektes ének meg belepengetett gitárok meghökkentő keverékétől ez komolyan olyan lesz, mint a legszarabb Madonna-számok.
Ami mégis megmenti nem csak a lemezt (már rögtön akkor, ha sorban hallgatjuk a számokat), hanem Pharrell Williams-t is, az a következő szám, a 'Did It Again'. Ebben ugyan megint kellett volna egy nagy pofon Pharrellnek, hogy azt a kurva idegesítő és fantáziátlan programozott cint törölje a szekvenszerből nagyon gyorsan, és a versszaknak ugyan válasszon már valami rendes billentyűhangot. Lehet, hogy kapott is egyébként, ezért lehet, hogy a refrénben rögtön előjön a harmonikaszerű hang, és Shakira jellegzetes elcsukló-felcsúszó éles-homályos-stb. éneklésével a refrén meg az utána jövő bridge (ahol még a ritmusba is belekerül egy kicsit utána ütő, szertelenebbnek hangzó és ezzel tök jól színező beat is) szépen megindul ez. Nem minta nem tudná az ember, hogy egy kicsit határozottabb basszussal, keményebb lábdob-hanggal, egy közbeiktatott pergővel vagy ilyesmivel még sokkal jobban be lehetne indítani, de jó, ne várjunk hiphop-producerektől keménységet.
Ráadásul csináltak neki videót is, ettől pedig még sokkal jobb lett. Shakira ugyanis szinte mindegy, mit énekel, ha látszik, a 'Hips Don't Lie'-ban is az ő mozgása egyenlítette ki Wyclef Jean jelenlétét: mondjuk nem teljesen értem, a fehér ruhás nők között ülő képek miért is kellenek, de ez az ágyas-hálószobás koreográfia rengeteget ad hozzá a számhoz, és hirtelen az ember megérti, hogy a tánc szerencsére nem csak az alternatív táncszínházak meg a balett privilégiuma, azt lehet normálisan is csinálni. Shakira megint szőke és megint király. Hiába van videója a 'Gypsy'-nek is: azt, gondolom, nem kell elkezdeni magyarázni, ebben az országban miért lehetetlen sikerre vinni egy olyan dalt, aminek az a refrénje, hogy 'I'm a gipsy'.
Van még itt közben néhány említésre méltó pillanat: a 'Men in This Town' eleje, pl., amit hallhatóan nem Pharrell csinált. Kár, hogy a kellemesen szóló Em-C-G-D (vagy ugyanez máshol) pengetésekből gyorsan átmegy a 'She Wolf'-ból ismert elbaszott 80-as évek klisékbe, komolyan, refrénre olyan, mint egy Bonnie Tyler-szám. A 'Mon Amour' viszont erős, témákra, hangszerelésre, mindenre. Egyetlen hibája, hogy az ember teljesen egyértelműen tudja, sőt hallani is véli, ugyanezekből az elemekből-eszközökből Max Martin mennyivel többet hozott volna ki, ahogy (mondjuk) Pinknek a Funhouse-on (egyébként egy-két bepengetett gitármotívumban mintha még a 'Please Don't Leave Me'-t is kihallanám). Szóval jó, jó, ezek a váltások és akkordmenetek mindig érvényesek, ezek a hangszerelések, beütések, kis tapsolások a ritmusban kompetens megoldások; és nem is a világösszedöntő újdonságot várom én. De akkor is. Mindezzel együtt a 'Mon Amour' az egyik legtökösebb, lendületesebb szám ezen az alapvetően leülős lemezen.
A leüléshez az is hozzájárul egyébként, hogy a lemez itt gyakorlatilag véget is ér, 10 szám volt: a maradék 3 a már hallottak spanyol verziója ('Lo Hecho Esta Hecho' = 'Did It Again'; 'Anos Luz' = 'Why Wait'; 'Loba' = 'She Wolf'), és az ilyet nagyon utálom, tessék ezeket a spanyol kiadásra tenni. Ha valamit már hallottam angolul, annak a magyar, német, orosz, spanyol, stb. nyelvű változatait nem tudom komolyan venni, és a megjelenésük csak elbizonytalanítja az egész keretet: akkor most pontosan mit képzelünk el, egy rendes angol poplemezt, vagy vannak itt neadjisten világzene-stb. betüremkedések? Ezt egzotikumnak gondoljuk? (De akkor miért két Pharrell-szám spanyol verziója?) Ugyan már.
Shakira tipikusan egy olyan énekes csaj, mint mondjuk Madonna vagy Christina Aguilera, aki kurva jó tud lenni, ha jó zenéket írnak neki. Ha nem, akkor is ott marad a hangjuk, meg mondjuk Shakiránál az, hogy szőke, és tud mozogni, és akkor elvonja a figyelmet a béna hiphop-cinekről. Szóval a legjobb tanács, amit Shakiráról lehet adni, az az, hogy nézzük a videókat, és várjunk még két lemezt: akkor már a használható számokból össze lehet majd állítani egy egész tisztességes listát. Vagy adjunk nekem sok pénzt, hogy én is befussak, és megkörnyékezzem, hogy majd írunk neki mi számokat Jacopóval.
Pharrell Williams Shakira Videó Wyclef Jean
131975