Itt van a bakelit, itt van újra. El is mehetnénk a jelenség mellett, de inkább megvizsgáljuk, hogy 'mi van?' és hogy miért úgy van, ahogy van, meg persze szokásunkhoz híven személyeskedünk egy kicsit.2010. 04. 29.
Itt van a bakelit, itt van újra. El is mehetnénk a jelenség mellett, de inkább megvizsgáljuk, hogy 'mi van?' és hogy miért úgy van, ahogy van, meg persze szokásunkhoz híven személyeskedünk egy kicsit.
Aki egy kicsit is figyeli a zene(ipar)i híreket vagy legalább párszor nézelődött már lemezboltok webes rendszerében, keresgélt előadók kiadványai között, az bizonyára találkozott a bakelit (vagy LP) felkapottságával – elég csak bármely zenekar vagy előadó legújabb lemezének ilyen-olyan 'deluxe'-kiadására gondolni. (A legújabb U2-album kapcsán röhögtem, hogy legközelebb már Bono szaros alsógatyáját is beleteszik a pakkba a turnénapló-kópia, a póló és a poszter mellé.) Mindenesetre a bakelitet mostanság már nem csak a dídzsék veszik, hanem a zenehallgatók egyre népesebb tábora, szóval talán nem túlzás reneszánszról beszélni.
Azt, hogy van-e rá kereslet vagy csak egy trendteremtés eredménye, nem tudom és nem is akarom eldönteni. Ellenben van három szempont, amit figyelembe kell venni a bakelit növekvő népszerűsége kapcsán. Az első az esztétikáé: a CD-tok 10x10 centis felületéhez képest az LP-é 30x30-as, amin szinte összehasonlíthatatlanul jobban érvényesül a borítókép. Márpedig pont arra való a 'cover art', hogy nézzük; és minél nagyobb, annál jobb nézni – persze a szar borító nagyban is szar marad. A második szempont a nosztalgia, ami a régi lemezek remaster kiadásainál nem kérdés, hogy mire vonatkozik, az régi eredeti esetében pedig még annyira sem. Egy új anyaggal kapcsolatban viszont nem tudjuk hova tenni a nosztalgiát – minden bizonnyal a hordozóból fakad ez az érzés. A harmadik szempont jóval összetettebb, és nagyjából a kilencvenes évekre megy vissza. Ekkorra datálható a hallgatókhoz való közeledés folyamatának első állomása, az unplugged-ügy. Csak úgy özönlöttek az intim-akusztikus-beszélgetős koncertek, legyenek azok az MTV Unplugged vagy a VH1 Storytellers keretein belül. Ezek nyilván zenei érdekességek is voltak, de szervezésükben szerepet játszott a sztárkultusz és a gigakoncertek megaszínpadai által kialakított szakadék rajongó és 'artista' között. Magyarországon is jöttek az akusztikus koncertek önállóan és különböző műsorokon keresztül, melyek közül az mtv Hangerő egy felejthetőbb eresztés volt, az mr2 Akúsztik viszont a mai napig egy fontos műsor. Aztán egyre nagyobb teret hódított az internet, ami a honlapok mellett lehetővé tette a zenészek/énekesek számára a blogolást (meg persze MySpace-, Facebook- és Twitter-profilokat), ami révén nyithatnak a rajongók felé, kevésbé hivatalos – akár magánéleti – dolgokat is megoszthatnak velük, "mint egy normális ember" . (A Fleet Foxes-nak például nincs is honlapja, csak MySpace-oldala; a blogok közül legyen mondjuk példa a Radiohead-é vagy Dawn Landesé.) A webnek köszönhető az a tendencia is, hogy a hallgatók közvetlenül az előadótól vehetik meg a lemezeket, kihagyva a terjesztőket, de az is, hogy a zenekarok/énekesek ingyenesen teszik letölthetővé egy-két dalukat vagy épp az egész albumukat. Ennek a közeledésnek a legújabb jele a bevezetőben már említett extra kiadások megjelenése. Az alapgondolat nem elsősorban az, mint a kazetta-CD kapcsán volt, hiszen ott egy 'haldokló' formátum és utódja közül lehetett választani. A bakelit esetében valószínűleg a gyűjtőknek való kedvezés vagy kedvesség mentén szerveződik az ötlet, mivel ezek mellé a vásárló megkapja az album dalainak legális MP3-as letöltéséhez szükséges adatokat.
A három formátum (LP, CD, MP3) tehát egymással párhuzamosan él együtt, ami némi összehasonlításra sarkallt. Persze hozzájárult még a Popmatters egyik témába vágó cikkének kissé túlzó sarkítása is (itt). (Az összevetésből kihagyom a CD-t, mert úgy igazán egyik oldalhoz se tartozik – talán egy kicsit a bakelithez közelít.) Sztereotip kezdésképp elmondanám, hogy az mp3-as formátum tökéletesen illeszkedik a "XXI. század emberének felgyorsult életébe": anélkül juthatunk szinte bármely előadó életművéhez, hogy egy lépést is tettünk volna számítógépünktől; ezt az életművet aztán bárhova magunkkal vihetjük, és "drag and drop"-pal egy pillanat alatt dobhatjuk a zenelejátszóba, minden szarakodás nélkül. Bármikor és bárhol meghallgathatjuk kedvenc dalunkat vagy albumunkat, mert nagy valószínűséggel felfért a kellően (olykor már felfoghatatlanul) nagy tárhellyel rendelkező mp3-as ketyerénkre. Annál is inkább tehetjük ezt, hiszen nem szükséges a 'fizikai' hely miatt sem aggódni. Az mp3-as korszak vélhetően egyik legnagyobb előnye az eszközök miniatűrizmusa, amit látva valóban nevetségesnek tűnik a CD-lejátszó és a sok lemez tárolására alkalmas puha CD-tok kombinációja, a lemezjátszókról nem is beszélve. Az mp3-as időszak matériát megvető tendenciája azt is jelenti, hogy így egyedül az előadó művészetére koncentráljunk, kihagyva az ebből pénzt generáló terjesztőket és kiadókat, valamint az ezt manifesztáló anyagi hordozót - csak az alkotó és szellemi terméke marad.
Persze felhozhatunk számos negatívumot is. Itt van mindjárt az, hogy egy mp3-fájl az pusztán adat, egyesek és nullák halmaza. Ennek következtében bármikor egy gombnyomással törölhetjük ezt az adategyüttest. (Nyilván ezt rögtön orvosolhatjuk az újbóli letöltést elindító pár másik kattintással, vagy a) Ctrl+Z-vel.) Tehát az egyszerű mozgathatóság (ami persze előny is) az mp3-as világ egyik veszélye. A másik az a gyorsaságból fakadó lehetőség, hogy zenehallgatásunk felületessé válik. Könnyedén megeshet, hogy elkezdünk mással foglalkozni a számítógépnél ülve vagy olvasni a metrón zenével a fülünkben. Ebből következik az is – és talán ez a legfontosabb –, hogy könnyebben eltűnhet a 'rituálé' a zenehallgatásból. A 'rituálé' mint figyelemszentelés teszi lehetővé leginkább egy dal vagy album jobb megértését, ami által életünk soundtrackjének részévé válhat, továbbá a tudatos zenehallgatást is segíti, ami révén könnyebben és pontosabban helyezhetünk el egy előadót, mondjuk a populáris kultúráról alkotott gondolati világunkban. Mindezekhez azonban fontos hozzáfűzni, hogy az mp3 használata általában véve nem jelenti automatikusan a figyelem eltűnését.
Az mp3-mal szemben a bakelit a 'régi' megtestesült fogalma. Ez mégse jelenti azt, hogy az LP-nek nincs létjogosultsága. Közelebb lehet hozzánk, hisz borítója van, amit nézegetni lehet, ne adj' Isten gyönyörködni benne. Régi, ezért nagy és helyhez kötött – ez a bakelittel járó lassúság hordozza magában a 'rituálé' nagyobb esélyét. Az, hogy ki kell szenvedni a tokjából, hogy vesződni kell a tűvel és annak pozíciójával, arra indít, hogy megbecsüljük a zenehallgatásra szánt időt. A bakelit több esélyt ad arra, hogy figyelmet szenteljünk a zenének és gondolkodjunk róla. Van persze ennek is rossz oldala. A lejátszó nagy és nehéz, a lemez nagy és sérülékeny. Nem lehet akárhol meghallgatni egy albumot, ha meg csak egy dalra vagyunk kíváncsiak, akkor ahhoz bizony a tű rakosgatásához nélkülözhetetlen türelemre van szükségünk. Ha valakivel szeretnénk megosztani zenei élményünket, akkor át kell hívni, nem lehet három kattintással megosztani az internet segítségével. Az is igaz, hogy a jogosnál kicsit több nosztalgia tapad hozzá, ami eredményezheti a zenehallgatás múltidézéssé válását, ami nyilván egyes lemezek esetében elkerülhetetlen, de mégiscsak eltereli a figyelmet egy album számunkra feltáruló jelentésrétegeiről.
A személyes vonatkozás kapcsán megemlítem, hogy miután végiggondoltam az álláspontomat (igazából a barátnőmmel való vitából indult ki), találtam egy másik Popmatters-cikket (itt), melyben a szerző lényegében az enyémmel azonos véleményt fogalmazott meg. Ő is írja, és én is így vagyok vele: a bakelitet nem a nosztalgia vagy a 'régiség' miatt teszem föl, hanem a 'rituálé' miatt, aminek segítségével közelebb kerülhetek bármiféle megértéshez. Beismerem, hogy nekem így könnyebb – nem mindenki ilyen. Az is nyilvánvaló, hogy a 'rituális' és a 'régi' összefonódik, de ez még mindig nem jelenti azt, hogy a bakelit utóbbi tulajdonsága vezet engem személyesen az LP-k vételéhez és hallgatásához. Másrészt a 'régi' és a nosztalgia összefonódása nyilván egyszerűbb kérdés azon lemezek esetében, amiket a CD és mp3 előtti korban adtak ki, mert akkor nem volt más választás, és mert azok jobban kötődnek ahhoz a korhoz. Most viszont mindhárom formátum párhuzamosan van jelen a zeneiparban és a hallgatók életében. Mondjuk a május végén megjelenő új Wovenhand-lemezt (The Threshingfloor) csak akkor vehetem meg bakeliten a 'régiség' miatt, ha tényleg a formátum iránt érzek nosztalgiát. De én ilyet egyáltalán nem – számomra az LP csak egy választási lehetőség, de egy olyan lehetőség, ami közelebb vihet a 'rituálé'-hoz.
A bakelit (a CD-hez hasonlóan) tehát egy klasszikus esztétikát képvisel, amiben fontos a tartalom és forma egysége: van zene és van borító. Még erősebb a formátum uralma azoknál az albumoknál, melyek a bakelites korban születtek, ugyanis akkor alapvetően meghatározta egy lemezanyag szerkesztését az 'A' és 'B' oldal megléte, a köztük lévő kötelező váltás cezúrája. Amíg a fizikai hordozó a szem részvételét is megköveteli a befogadásban, az mp3 csak a fület és az agyat mozgatja meg. Ez utóbbi jellegzetesség posztmodern vonás – elég csak a koncept vagy appropriation artra gondolni, aminél a művészi gondolat a lényeges, kevésbé az, hogy milyen az alkotó mesterségbeli tudása (virtuóz-e a látvány?). A másik fontos különbség abban nyilvánul meg, ahogy a két formátum a 'rituálé'-hoz viszonyul. A bakelit, méretével és borítójával felvértezve, könnyebben éri el, hogy figyelmet szenteljenek a zenének, de megvan az esélye a sznobizmusnak és a nosztalgiának is. Az mp3 ezzel szemben hűvösnek és felületesnek tűnhet – nem minden alap nélkül –, ám az előadó művészetének előtérbe helyezése a tartalmas zenehallgatást segíti. Még jó, hogy nem elsősorban a formátumon, hanem az emberen múlik a 'rituálé'.
bakelit formátum lemez mp3 Popmatters reneszánsz
131976