Hiába na, nekem Lajkó Félix mindig és minden körülmények közt tetszik. Tegnap az A38-on ismét a jól megszokott virtuozitással ostromolta meg a hallgatókat, Brasnyó Antal pedig ismét bemutatta, hogy a brácsa igenis rakenroll.2010. 03. 25.
Hiába na, nekem Lajkó Félix mindig és minden körülmények közt tetszik. Tegnap az A38-on ismét a jól megszokott virtuozitással ostromolta meg a hallgatókat, Brasnyó Antal pedig ismét bemutatta, hogy a brácsa igenis rakenroll.
Akár akarom, akár nem, Lajkó Félix nekem már örök életemre kicsit a 'sajátom' marad, és ezt nem olyan nosztalgikus érzésekből vezetem le, hogy "de én már akkor hallgattam, mikor ti még azt sem tudtátok, ki az". Sőt, sok-sok más érzésem és meggyőződésem ellenére a sajátom, az ízlésem és egyéni hülyeségeim, előítéleteim ellenére a sajátom: mert nem szeretem én általában az olyan zenét, ami nem jön sehonnan és nem megy sehová, amiben nincsenek számok vagy ének, ami a népzenével jön nekem és hajlítgat sírvavígadósan, amiben szólók vannak, sok, és általában véve csakis 'zeneileg' lehet megközelíteni. Mindennek ellenére amióta csak járok Lajkó koncertjeire, ez pedig már legalább 15 évet jelent, minden egyes alkalommal megfog és mint őrült bábos, össze-vissza rángat egy kicsit. Kikapcsolja bennem a szerkezeteket kereső strukturalistát, a szólóhangszereket megvető ritmusgitárost, az éneket hiányoló szövegírót meg mindeféléket, de a helyére nem táncházas-parasztinges figurává változtat, hanem egyfajta érzelmi dinamikával átmos és akár azt is mondhatnám, megtisztít, de akkor már veszélyesen közel járnánk a katarzis fogalmához.
A tegnapi A38-as koncert előtt hosszan álldogáltunk a hajó dohányzó teraszán, ittam sorban a viszkijéggeleket, míg a Kerekes Band nyomta lent az ilyen-olyan népzenékből és popzenékből építkező eklektikát; és azon gondolkodtam, ez most miért nem tetszik nekem, mikor a Lajkó meg igen. Vagy fordítva, ugyan miért tetszik a Lajkó, hát itt is az van, hogy van egy dörgedelmes basszus-dob alapozás, tánczenei egyekkel a lábdobon helyenként, a népzenét jelző 'autentikus' hangszereken meg effektek, delay a fúvóson, torzító a kobzon, hát mennyire kéne már punk legyen ez -- de mégsem az. Sajnos akármit csinálok, ez nekem unalmas. Egy torzított koboz ugyanolyan, mint egy torzított gitár; miért nem valami olyasmi történik rajta, amit csak kobozzal lehet? A brácsa meg alig szól ki, pedig a brácsával annyi mindent lehet. A fúvós szólókról meg óhatatlanul mindig az aluljárós indiánok jutnak eszembe. Minden tiszteletem azoké, akik nem csak hogy megtanulják a különböző népzenei hagyományokat-hangszereket, hanem még kreatívan is állnak hozzá, és ezt mai emberek számára fogyaszthatóvá teszik, a hiba feltehetőleg bennem van, én nem tudom fogyasztani. Nagyon sokan viszont szörnyen jól tudják, már a Kerekes alatt tele volt a hajó nagyterme, alig lehetett beférni. Szóval mások fogyasztják helyettem is, én pedig ebben megnyugszom, remélem, ők is.
Lajkó ismét szakáll nélkül és rövid hajjal, de ezúttal zakóban jelent meg a spanyol nemes-arcú Brasnyó Antal kíséretében. Ahogy szokták, most is 5-10-15 perces egységekben játszottak, a brácsa alapokat húz, Lajkó pedig vezet valamerre szólókkal, sűrítésekkel, melodikus vagy ritmikus játékokkal. Semmi újat nem tettek hozzá ahhoz, amit már úgyis ismertünk és hallottunk: és mégis olyan erővel indult meg a zene, hogy megint teljesen lesöpört a lábamról. Brasnyó szépen, pontosan, érzékenyen odatett alapjaira rögtön az első számban felépült a szokásos epilepsziás felezés-negyedelés-tizenhatodolás, a három-négy-öt akkordos alapokat ismét csak rakenrollban is el lehetett volna játszani; Lajkó hol csak a sebességet, dinamikát fokozó fűrészeléssel, hol meg az ezeket valamilyen ponton megakasztó hirtelen dallamokkal vágta keresztbe a dolgokat, mielőtt túlságosan kiszámítható, túlságosan egyértelműen folyamatszerű lett volna. Mindez nagyon szép és jó, rendkívül élvezetes, feszített, intenzív, de akkor is, miért szeretem én ezt ennyire?
Lehet, hogy az öt viszkijéggel tette, de ahogy figyeltem a hol keményen megnyomott, hol épp csak finoman meghúzott vagy pengetett alapokat, a sírós hajlításokat, a reszelő, kegyetlenül gyorsuló-aprózódó akkordbontásokat és a sorok végébe kanyarított felfutó dallamokat, a leheletnyi pengetésekre fütyült szólókat, én tényleg teljesen el tudtam veszni ebben. Egyszerre ritmus és dallam, a brácsára ráépített, rohanó, át- meg áthangsúlyozott ritmikus alapok és az azokból kiemelkedő, lelassuló, harmonizáló vagy disszonánsan kikiabáló variációk úgy működtettek, mint egy szeizmográf tűjét, ami lerajzolja az intenzitást: Lajkó zenéje felgyorsítja-lelassítja az embert, a gondolkodását, az érzéseit, míg aztán már nem is gondol és nem is érez semmit, csak hallgatja és rántja magával a hegedű. Kevésbé misztikus beleolvadás-élmény, mint inkább a zene érzelmi tükörszerűsége, nem te reagálsz arra, amit a zenében hallasz, hanem a zenét hallod úgy alakulni, oda idomulni, amerre az érzéseid haladnak. Ezért rakenroll, ezért popzene is akár: egy érzelmi erősítő, ami a dallam-ritmus, finomság-intenzitás potikat tekergetve hangzást hoz ki belőled. Nem is hallgató vagyok, nem is értelmező: egy görbe vagyok, egy felfelé-lefelé mászkáló görbe, ami minden csúcsot elérve ott hagyja a szetiszfeksönt, és minden visszavételnél könnyedén, puhán fog meg, és már robban is vissza felfelé. I can get a whole bloody lot of satisfaction.
Lajkó Félix már csak azért is jó, mert megkérdőjelezteti egy csomó előítéletemet és ízlésbeli hülyeségemet, és ez fontos. Azért jó, mert akkor is tetszhet, ha értesz hozzá, és akkor is, ha nem. Meg tudja mutatni, hogy a hegedűn nem csak csokornyakkendős arcok játszanak hangversenytermekben, hogy a brácsa-hegedű páros kurvára rakenroll. És ahol van rakenroll, ott van szetiszfeksön, csak Mick Jagger nem találta.
A38 hegedű Kerekes Band Lajkó Félix népzene
131974