2010. 03. 10.
Így az Oscar környékén az embernek elege lesz a na'vikból és néz teljesen ismeretlen ír filmeket, amikben kiderül, hogy az ír gitáros-dalszerzők eléggé hasonló vonalakon gondolkodnak, de azért elég jók ahhoz, hogy akár Oscart is kapjanak a dalaikért. Az Egyszer nem csak egyszer nézhető, hallgatni meg pláne lehet.
Aki azt mondja nekem, hogy már hallott erről a Glen Hansardról és a The Frames nevű zenekaráról, számítson rá, hogy gyanakodni fogok. Szerintem hazudik. Vagy talán csak én nem hallgatok elég obskurus ír zenészt, nekem az írek Bob Geldofot, a Dublinerst, Enyát, Damien Rice-t jelentik, áttételesen Loreena McKennittet, IRÁ-t, stb. Mindenesetre mikor John Carney filmjét megtekintettem Jacopo ajánlására, én simán azt hittem, ezek az emberek színészek, és valaki írt nekik számokat. Konkrétan Damien Rice-ra gyanakodtam, akár megsértődnének ezen, akár nem; szerintem egyébként Damien Rice teljesen korrekt dalokat tud írni, és jobb napjain kimondottan szépen hangszerel. Akár ez is lehetett volna gyanús, hiszen az Egyszer pontosan erről szól: hogy az emberek dalokat írnak és hangszerelnek, és közben történnek velük dolgok. Hogy aztán azért írnak-e dalokat és azért hangszerelnek-e, mert történtek velük dolgok, vagy neadjisten mert pont most történnek, az megint más kérdés, és persze felmerül ez is. A kreatív processzusról szóló filmek (kapásból a Szerelmes Shakespeare jut az ember eszébe, vagy Hugh Grant Szöveg és zene c. vígjátéka) általában nem mulasztják el megjegyezni és megmutatni, hogy az artisták furcsa állatfajta, sosem lehet tudni, mitől indul be náluk az írás. Hallanak valamit az utcán, és hopp, vagy évek óta nyűglődnek az őket elhagyó csajukon, és szép lassan összeállnak a számok. Az Egyszerben is pont ugyanez történik, csak nincs benne hepiend; vagy persze, ahogy vesszük.
Mert hogy nincs nekem semmi bajom a hepienddel sem, ha két szereplő végigküzdötte magát a filmen, hogy egymáséi legyenek, akkor igazán nem sajnálom tőlük, és nem várom el, hogy az utolsó két percben jöjjön a zombi apokalipszis, csak hogy tönkretegye a boldogságot. Általában viszont itt kapcsolatokról van szó, nem pedig egyéjszakás kalandokról: az Egyszerben az a szép, hogy a kapcsolati-érzelmi-személyes vonalakat csakis a zenén keresztülszűrve mutatja, és nem a zenét és a zenealkotást (vagy annak képességét, lehetőségét) kapcsolja a kapcsolatok bizonyos szakaszaihoz-feltételeihez. Minden szinten és minden módon dalok nyitják meg a csatornákat az emberek, különösen pedig a Guy-nak és Girlnek nevezett főhősök között. Guy akkor tud Girlhöz beszélni, mikor már a hangszerboltban eljátszották előbb a 'Falling Slowly' c. dalt (amiért egyébként Oscart is kaptak 2007-ben). Nincsen itt egymásranézős-felperzselős romantika, Guy-t már hamarabb is láttuk otthon a lyukas gitáron cé- és gédúrokat fogni; itt is témákat mutat, akkordmenetet és szöveget ír le gyorsan, előjátszik, visszamegy, struktúrát magyaráz. Girl pedig nem ellágyulva néz rá, hanem a kezét figyeli, úgy játssza hozzá az akkordokat a zongorán, nézi a szöveget, miután meghallgatta az első versszakot, úgy énekel rá magas szólamot. Kibaszott megindító ám, a spontán alakuló zene a szemünk előtt lesz a spontán alakuló érzelmek metaforájává, Guy és Girl háttértörténetével együtt valami olyasmi hatást kelt, hogy a zene konkrétan maga az érzelem, azon felül nincs más.
Legalábbis nem tudnak mást csinálni, csak zenét. Akárhogy próbálkoznak, Girl hiába mondja ki csehül, Guy meg hiába jut el oda, hogy tényleg akarja; ahogy az egyéjszakás kalandban csak dugni tud az ember, mást nem, ebben a kalandban Guy és Girl csak egy lemezt tudnak felvenni, mást nem. De az a lemez, na, az tele van mindennel, sugallja a film. Az összehozza nem csak őket, hanem még a többi zenészt (akik különben elvből csakis Thin Lizzy-t játszanak, ez mekkora poén) meg a szkeptikus hangmérnököt is, és a végén közösen mennek ki a tengerpartra, miközben a kocsiban direkt szar hangszórókon is végighallgatják a cuccot. Feszültségek épülnek a figurákban, az néző már vetíti előre a történetet magában, és akkor nem az lesz; nem olyan 'csakazértsem' módon nem az lesz, és nem is csalódás, hogy nem az lesz, hiszen látjuk, hogy mind Guy, mind Girl tulajdonképpen jól van, jó felé megy, jól érzi magát. Volt ott egy lehetőség, amit nem tudtak megfogni. Csak a zenét tudták. Akár az érzelmileg korlátolt zenészek pszichológiáját is beleláthatnánk ebbe, de azért ne túlozzuk el a dolgokat: a két figurából egyáltalán nem az jön le, hogy képtelenek érezni és kezelni az érzelmeiket, vagy akár kommunikálni. Jól érzik magukat, elmennek motorozni, sétálni, zenét hallgatnak, beszélgetnek, közel kerülnek egymáshoz: de paradox módon csak akkor tudnak igazán, ha éppen zenélnek, kötött szerepekkel, kötött helyekkel. Guy-nak is kell mind a két keze a gitárhoz, a szája a mikrofonhoz; Girlnek is mindkét keze a zongorán, és még vokáljai is vannak. Hatékonyabb, mint egy kolostor.
A hirtelen avagy fokozatosan (és persze zenében) kirobbanó feszültség felmutatása talán a lemezkészítés-rész legelső stúdiójelenetében van benne a legszebben. Guy, akárcsak Zámbó Jimmy, csak dalban tudja elmondani: csakhogy én már nem vagyok benne biztos, mit is. Az őt elhagyó csaja után maradt fájdalmat (végül is 'genetikusan', eredetét tekintve innen jön a dal), vagy a Girl iránti vonzalmat (mert a dalnak mégiscsak ez ad formát ott a stúdióban)? Mikor kész, még a szkeptikus hangmérnök is mosolyog, és mindenki kurvára boldog, akármi is van abban a dalban, akármilyen elbaszott nyomorúság is bugyog fel az intenzív középben, meg kiabálás és vonyítás, a sírás zenei megfelelői.
A dalban elmondás viszont mindenki szerint, közmegállapodással rohadtul romantikus dolog. Még akkor is, ha senki sem tudná megmondani, pontosan mi minden is 'lett elmondva' a dalban. A film végén vége az egylemezes kalandnak, megvolt a metaforikus kielégülés, és nincs tovább. Valami más van, aminek csak az elejét látjuk, nem egyértelműen rossz és nem egyértelműen hiány, sőt. Van zongora ajándékba. Van csaj, aki mégiscsak várja Guy-t. Vannak életek, tovább. Visszafelé nézve meg ott van a hiperromantikus embléma, a közös zene. Kurva sokan érzik úgy szerintem, bárcsak lenne az ő életükben is valami ilyen. Nézzétek meg.
Glen Hansard John Carney Marketa Irglova Once Oscar The Frames
131978