2010. 02. 16.
Minden megvan a hip-hopban, amitől kiráz a hideg: agresszív és buta nagyzolás, nyilvánvalóan kamu balhézás, leplezetlen nőgyűlölet és az önkritika teljes hiánya. A gettókból már kiköltözött az összes hip-hopper a nyugati parti villáiba, aki meg nem tudott kiszakadni, az még mindig a kilencmiliméteresével kompenzálja a kilenc centijét. A svéd-amerikai MC Lars viszont diplomás szintre emeli a hip-hopot.
Én gyűlölöm a hip-hopot. Vagyis azt, amit néhány évvel ezelőttig ismertem belőle. Ez a fajta zene elsősorban a feketékről és a feketéknek szól (ahogy a FUBU márka rövidítése is mondja: „For Us By Us”), egy zárt világról, ahonnan a szleng és a (fehér) bőrszín kirekeszti az embert. Azt el kell ismernem, hogy a hírnévvel együtt a hip-hop a világ más tájaira is elterjedt; latinók, svédek, indiaiak egyaránt találtak valamit a zenében, de igencsak a keresőoldalak mélyére kell nyúlni, hogy eljussunk ezekhez az előadókhoz.És noha volt egy időszak, amikor az Egyesült Államokban az Anticon/Hip Hop Infinity szárnyai alatt fehérek is csináltak markáns, csak rájuk jellemző hip-hopot, de abban a pillanatban, hogy világossá vált számukra, milyen alacsony a kereslet az ilyesmire, gitárt fogtak, és indie-elektronika irányban indultak tovább.
Ugyanakkor a szupersztárrá váló rapperek/MC-k esetében a videoklipekben újjáélesztett gettó-díszletek előtt előadott menőzés műfajává vált a hip-hop. Míg az old schoolban még érzem is a társadalmi tudatosságot, a gettómentalitáson felülemelkedni kívánó, bulizós hangnemet, a gangsta rap felfuvalkodott, színpadias figurái különösen ellenszenvesek számomra. De még ha csakis a régi iskola csillagszemű igazmondói csinálnának zenét, akkor is az egész olyan messze van az én k-európai kertvárosi lakásomtól, hogy öröm nézni, a honosítására tett hazai kísérletek meg rendre röhögőgörcsbe fulladtak.
Ahogy a műfaj egyre népszerűbb lett, és elkezdték játszani az MTV-n és a kereskedelmi rádiókon is, úgy érkeztek egyre-másra a fehér rapperek, akik közül a leghíresebb az 8 Mile-os Marshall Mathers és rap-alteregói, Eminem és Slim Shady lett. Mégis észrevehető, hogy a „gangsta rap” és a fehérek próbálkozásai csak ugyanazokat a már megszokott rap-kliséket mondták fel újra és újra. Az egymásra licitálás macsós versengése egyre felfújtabb és a valóságtól egyre elrugaszkodottabb hip-hop karaktereket szült. Mivel a hitelességüket egyedül a street cred biztosította, virtuális bűnlajstromuk egyre hosszabb és hosszabb lett – csak így értek a közönségüknek bármit is: a közhelyek közhelyek maradtak, egyedül a mögéjük szőtt legenda hihetősége tarthatta helyükön az egyébként felcserélhető Nagggyon Balhés Nigger™-eket.
A kémregényekbe illő legendagyártással párhuzamosan jelentkeztek a hip-hop világának visszásságait kifigurázó paródiák, ezek közül pedig Sacha Baron Cohen Ali G-figurája és Weird Al Yankovic Straight Outta Lynwood-ja mutattak rá legjobban a műfaj hülyeségeire. Míg ez a nyilvánosság szeme előtt zajlott, addig az internet mélyén is bekattant valami néhány fiatal fejében: hogy mi lenne, ha a mi is beszállnák a hip-hopba, és újra társadalomkritikus hangvételt ütnénk meg… no persze nem vennénk magunkat halálosan komolyan, de azért attól még keményen odamondhatunk mindenkinek. És közben még jó zenét is csinálhatunk.
A The Graduate albumot szerző MC Lars (korábban Lars Horris, szül. Andrew Nielsen) ezt a fajta zenét „posztpunk laptop-rap”-nek hívja, ami talán segíthet betájolni, hogy mire is számítson az, aki még sosem találkozott hasonlóval. Egyfelől el kell felejteni azt, hogy a zenész hangszeren játszik: bár koncertjeinek egy részén együttessel lép fel, albumainak felvételekor Lars legfontosabb hangszere a zenei alapokat tároló és mixelő laptop, ami így egyszerre lehet gitár, dob, elektronikus ütemkészlet, szintetizátor és sampler is. Másrészt pedig a posztpunk kísérletező volta nem a zenében, hanem a rap miatt a szövegekben keresendő. Nincs is olyan, hogy egységes Lars-hangzás; mindig a témájának megfelelő műfaji jegyekre építi a számait, ezért az albumon punk rock, elektronika, techno, emo és déli rap jegyek is megjelennek.
Persze amióta a netről töltök zenét (azaz: amióta az eszemet tudom), ritkán tudok erőt venni magamon, hogy komplett albumokat egyben hallgassak meg, és egy egységként kezeljem őket. Az mp3-lejátszóm válogatásokkal és mixtape-ekkel van tele, amit komplett diszkográfiákból állítok össze. Evvel egyszerre küszöbölöm ki a minden albumon kötelező négy-öt töltelékszámot, a helyenként döcögő számkapcsolásokat, és más egyéb a töltsük-ki-a-74-percnyi-helyet–hozzáállásból fakadó albumszerkesztési rákfenét. Egy gyors belehallgatás után már beleztem volna ezt is, ahogy szoktam, de aztán erőt vettem magamon, és amikor vagy negyedjére hallgattam végig három óra leforgása alatt, akkor éreztem, hogy itt valamit nagyon összerakott ez a Lars.
A The Graduate a maga negyvenegynéhány percével egy pillanatra sem ül le a kelleténél jobban, és sosem éreztem, hogy töltelékszámok kerültek volna a lemezre. Rögtön a laptop rap igazi hazájába, az egyetemi kollégiumok szobáiba vezet a „The Roommate from Hell,” ahol a héliumon élő, vékony hangú Sátán képében az Aqua Teen Hunger Force-ból esetleg ismerős mc chris teszi pokollá szobatársának életét a kulturális utalásokkal teli, súlyos ütemvezetésű számban. Az erőteljes alapritmusú „iGeneration” viszont sokkal jobban megmozgat: ugrálható ütemei mellett Lars annak a nemzedéknek írt pophimuszt akik a nyolcvanas évek egyik felét végiggőgicsélték, a másik felében Nintendón és MTV-n nevelkedtek, és az interneten lettek nagykorúvá. Lars – talán nem csak az antikapitalista hozzáállásuk miatt – a hatvanas évek johnsoni „nagyszerű társadalmával,” és a hippikorszakkal állítja szembe a saját generációját. Ugyan kihangsúlyozza, hogy a mostani Vietnámot Iraknak hívják, és ennek a generációnak nem volt Woodstockja, de Lars (ahogy azt a The Graduate kiadása is mutatja), hogy az iTunes és a torrentoldalak bőségesen kompenzálják az iGenerationt, teret adva saját korukkal szembeni csalódásaiknak.
Ezekből az ellenérzésekből táplálkozik az album negyedik száma, a „Hot Topic Is Not Punk Rock” is. Ebben a két percnél alig hosszabb hardcore punk zúzásban a szubkultúrák köré kiépülő, a menőt kilóra áruló áruházláncot állítja pellengérre a The Matches gyors és kíméletlen gitárjátékával megtámogatott Lars. A „Generic Crunk Rap” a déli, kérdés-felelet struktúrára épülő, rövid bekiabálásokból álló crunk hip-hop orra alá töri a borsot, ami gyakorlatilag a gettó-dancehall diszkódrogjai után még épp hogy befogadható egyszavas „szövegvilágot”és az ehhez járó vállalati támogatást forgatja ki. Ekkor válik láthatóvá az is, hogy a hip-hop, ez a szövegközpontú műfaj mennyire megváltozott saját sikere után, és mennyire kiüresedett, mennyire elveszítette társadalomkritikus élét,felkarolták őket a kiadók. A szám viszont épp ezért lesz nagyon elegáns, fanyar humorú, különösen az a suttogott, szinte már gyónó monológ, ahol Lars Chuck D-től, KRS One-tól, Run DMC-től és a rap hasonló nagyágyúitól kér bocsánatot a műfaj jelenlegi állapotáért.
Ezzel szemben a „Six Degrees of Kurt Cobain” új elemet emel a hip-hop világába, a kapcsolati hálózatok által szorosra szőtt társas világhálót. A két percnél is rövidebb őrült asszociációs játék a kilencvenes évek popkultúrájának teljes palettáját végigjárja, hogy újra és újra visszatérjen a Nirvana énekeséhez. Már csak a logikai lépések végigkövetéséért is érdemes meghallgatni, mert ezek mentén kirajzolódik a X generáció kulturális térképe és egyben az a zenei közeg, amiből Lars előlépett. A csetszobák és a Facebook világához köthető az „Internet Relationships,” egy New Wave-alapokból építkező pop-minimalista szám, ami három kellemetlen párkapcsolat történetét meséli el. A szavakész előadás miatt egyszerűen nem lehet nem elmosolyodni a számon, még ha a mosolyban van valami kárörvendés is.
Az egész lemez leghosszabb és egyben legkiemelkedőbb száma viszont a „Space Game.” A négy percen alig túlnyúló darab a sci-fi összes emlékezetes alakját (a Mátrixtól a Star Treken és a Csillagok háborúján át a 2001. Űrodisszeiájának HAL-jáig) bedobva bolondítja el hallgatóját. Mindehhez még hozzájárul egy őrületesen jó beat, és ráadásképp az utolsó részben az angol-amerikai poszt/modernisták legismertebbjeit is beleszövi a számba, teljesen lenyűgözve, a nemzetközi awesome-nak megtérítve mindenkit.
A lemez egyik visszatérő vesszőparipája a zeneipar elmaradottsága. A becsapós lalázással kezdő, kellemesen pop-elektronikus hangvételű „Download This Song” is élvezettel és kiszámított merészséggel esik neki a nagy kiadóknak. Lars megérdemelten űz gúnyt a lemeztársaságok elmaradott kínálatával, a rádión erős rotációban játszott számokból és az internet kínálta zeneterjesztési lehetőségeket élteti. Nem véletlen: ha valaki ehhez a lemezhez pénzért jutott hozzá, akkor azt az iTunes-on keresztül ismerte már, és ott vette meg, vagy szándékosan támogatni akarta az alkotót. Nekünk meg megmarad a torrentoldalakról töltögetés. Ugyanígy a zeneipart szapulja a „Signing Emo” is, amennyiben a kétezres években gomba módra felbukkanó, kifestett arcú fiatal fiúbandák sorozatgyártására hívja fel a figyelmet, és ezzel együtt a kétes értékű céges tehetségkutatására is. A szám refrénjét a Lars által életre hívott fiktív emozenekar, a Hearts That Hate szolgáltatja, ami annyira hitelesen elcsépelt, hogy szinte megkülönböztethetetlen a mindenkori emo-rock királyainak hangzásától: egyszerre végtelenül dallamos és fájdalmasan semmitmondó. A „Signing Emo” tökéletes lezárása a lemeznek, még egyszer utoljára eszünkbe vésve, hogy MC Larst nem lehet félvállról venni, mert az ütős szövegek mellett kiválóan váltogatja a stílusát az üzenetének megfelelően, és minden meglátása olyan józanságról árulkodik, amit kevés huszonegyedik századi zenész tudhat magáénak.
És ami a legfontosabb, a gangsta rap siker-szolipszizmusával ellentétben a Lars által képviselt posztpunk laptop-rap korunk kultúrájának egészéhez szól: olyan változásokat dokumentál a zene történetében, ami a zeneipar minden szereplőjére hatással van. A minden határon túlmenő kommercializálás és az információs technológiák metszéspontjában egy új szemléletmód alakul ki, ahol a zene nem termék már, hanem szolgáltatássá válik, és ennek a hullámnak a meglovaglásában az MC Larshoz hasonló előadók vezetik a zenészeket. Mi meg követjük őket, és örülünk a zenei forradalom minden ilyen gyümölcsének.
131975