2010. 04. 01.
A Subways-t először látni élőben, na az egy elég elsöprő élmény. Ráadásul nem nagyszínpadon meg fesztiválon, hanem egy viszonylag kicsi klubban, ahová az ilyen zene definíciószerűen való: a Subways az tényleg rakenroll, ezek a gyerekek nem szaroznak.
A koszos rakenroll-punk-stb. elemekből építkező garázsrock-dolgok furcsa egy műfaj volt nekem mindig, volt, amit kész örömmel be tudtam fogadni (mondjuk a White Stripes-t, de igazán csak a Jack White megőrülése utánit, tehát az Elephanttól kezdve), másokat kisebb fenntartásokkal (a Strokes-t pl., engem mindig idegesített benne az ének), megint másokat (a nagy részét) nem különösebben -- túl ugyanolyannak tűntek, és persze tudom, hogy nincs a világon műfaj, amiről valaki ne mondaná el ugyanezt. Mindettől függetlenül futottam rá a Subways-re, és elég volt néhányszor meghallgatnom az All or Nothing c. második lemezt, hogy el tudjam dönteni, erre én kíváncsi vagyok.
Jól is tettem, mert kurva nagy bulit csaptak az A38-on kedden. Még azzal együtt is, hogy épp csak odaértem a Nemjuci végére (a másik előzenekart, a Nonverse-t így egyáltalán nem hallottam, Németh Juciékból is csak két számot, pedig rájuk is kíváncsi lettem volna) kapásból teljesen kúl volt minden: sehol egy mondjuk Einstürzende Neubauten-i tömeg, az ember simán tudott mozogni a közönségben, a pultnál sose kellett 2 percnél többet várnom, ilyenek. Egyedül a hajó nonsmoking policy-jével van bajom, de hát ez nem ide tartozik igazából. Mikor aztán a Subways feljött a 'Kaliforniá'-val (kicsit meglepett, hogy nem valami expliciten nyomulósabbal indítottak), már behoztam a hátrányt és a második dupla viszkimet iszogatva azon töprengtem, miért is nem hangosabb ez. Aztán megoldottam azzal, hogy előrementem úgy a tizedik sorig. Na ott már elég hangos volt. Billy Lunn már a lemezen se nagyon bonyolította se a témákat, se a hangzásokat (időnként egy-egy szép effektet azért kapunk az arcunkba, de leginkább végig ugyanaz a harapósra torzított, dögös gitár szól), viszont a haját levágatta, és továbbra is csak félmeztelenül játszik. A basszusgitáros csaj meg, ó istenem -- egy kis szőke csaj hatalmas basszusgitárral, aki frontembereket megszégyenítő energiával rohangál és ugrándozik, és mégis visszaér a mikrofonhoz a belépésre... Biztosan jól kigyakorolt-kigyúrt só ez, a sok-sok egyszerű dallal, egyértelmű megoldással, őrjöngéssel, de kurvára működik. Vagy csak én nem vagyok elég cinikus. De nagyon csodálkoznék, ha ez lenne a helyzet.
Én külön jó pontként éltem meg azt is, hogy a Subways anyagainak pont a felét ismerem, ezért az elég kiegyensúlyozott műsorban mindig előjött valami, amit ismerek, aztán valami más, amit nem. És amit nem, az is ugyanolyan volt, és húzott és harapott, és tetszett. A dobok dübörögtek, a pergő kalapált, és milyen szívmelengető már, amikor nemhogy nincs húszmillió cin, de még felsőtam sincs a szerkón! Trió, és a lehető legegyszerűbb, ilyennel lehet megmutatni igazán, milyen kevés dolog elég a jó zenéhez. Meg még azt is, hogy a jó bulihoz is elég viszonylag kevés alkalommal és tartalommal megszólítani a közönséget (Billy sokkal többet sosem mondott, mint hogy "are you fucking crazy?" vagy "let's go fucking crazy!"), viszont egy kicsit azért lehet hízelegni (mondjuk azzal, hogy a Sziget a legjobb fesztivál a világon), eljátszani a helyiség két oldalát külön kiabáltató koreográfiát, meg beugrani a tömegbe, elúszni a bárpultig meg vissza. Akármennyire is kitalált-begyakorolt dolgok ezek, mégis tök jók, mert a színpadi mozgással, a dalok sodrásával együtt pontosan azt kommunikálják, amit mondanak is: hogy "we're fucking crazy too!" És ez jó. A közönség is végigmozogja-végigkiabálja az egészet, megsüketül, elfárad, vagy csak áll és berúg, mint én, de nem marad senki benne, akit valamivel ne fognának meg. A záró 'Rock'n'Roll Queen' olyan döngölés lett, hogy öröm volt nézni, és az ember tökéletesen elégedetten távozott utána.
Szóval ha legközelebb Subways lesz valahol, én akkor is megyek. Sőt, viszek magammal még egy embert.
131974