2010. 03. 10.
Akik olvasták Nick Cave első regényét, eleve félve álltak a másodikhoz. Akik nem olvasták, csak ismerik Cave-et, azok is. Akiknek fogalma sincs semmiről, azok el sem tudom képzelni, hogy kezdték olvasni a Bunny Munro halálát. Én olvastam az elsőt is, Cave-et is ismerem, és szerintem szórakoztató.
Annyira tudtam, hogy amint megjelenik Nick Cave második regénye, rögtön mindenki elkezdi majd mondani, hogy "dehiszeneznemisolyanmintazelsőezszar", valahogy úgy, ahogy Cave lemezeinél is mindig elmondja valami idióta, hogy ez nem olyan, mint a From Here to Eternity, TEHÁT ez szar. Természetesen a Bunny Munro halála egyáltalán még csak nem is hasonlít az elsőre, a csodálatos És meglátá a szamár az Úrnak angyalát-ra, de valljuk be, ha hasonlított volna, akkor ugyanezeknek az idiótáknak épp az lenne a baja. Nem is nagyon lehet arra hasonlítani egyébként: az érthetetlenségig bonyolított kaotikus bibliai nyelvű, kaotikus skizofrén hangulatú könyv sokaknak konkrétan a megőrülés fázisairól és bugyrairól látszik szólni, olyannyira, hogy maguk is úgy érzik, menten megőrülnek, ha tovább olvassák. Cave a 80-as évek elején sok-sok különböző helyre rakosgatta el ugyanazokat a motívumokat: a Birthday Party 'Deep in the Woods' és 'Swampland' c. dalaiban már ott van Euchrid története, és az 1984-ben megjelent második Bad Seeds-lemez, a The Firstborn Is Dead megint csak tele van a regénybe vezető párhuzamokkal. Mindezzel együtt a Szamár az olvasó kortárs valóságától tökéletesen idegen, kicsit érdekes, de nagyon nyomasztó világban játszódott, ahol az őrült prédikátorok meg a fanatikus városlakók egészen más módon valóságosak, mint a való világban. Ehhez képest Cave 20 évvel később megjelent második regénye tökéletesen kortárs valóság, tökéletesen, direkt és csodálatosan popkulturálisan sekély, és míg a Szamár azzal játszik, hogy a szakrálist (a várost és a közösséget) meg a mélységesen, betegesen profánt (Euchrid) hozza össze, Bunny Munro igazából csakis a könyv végére jut el oda, hogy a puncin kívül bármilyen szakralitás egyáltalán megérintse.
Aki férfi létére nem gondolja, hogy ez igenis szakralitás, és nő létére nem érti, hogy a férfiaknak az (meleg olvasóinktól most elnézést kérünk, ők vonatkoztassanak el, mutatis mutandis), annak tényleg nem való a Bunny Munro halála. A túlfűtött libidójú, teljesen beszűkült gondolkodású házaló figurája persze maga is csak metafora, mondhatnánk szakállpöndörgető értelmezgetéssel, a sztereotipikus férfilélek egy még sztereotipikusabb aspektusának kivágott és felnagyított megtestesülése, amilyen a valóságban persze nem létezik – de egyrészt a valóságban mindenféle hülyeség létezik, másrészt meg ugyan kit érdekel, mi létezik a valóságban, ez egy regény. A regényekben pont az a jó, hogy léteznek bennük olyan dolgok is, olyan környezetben, amilyenek a valóságban talán nem. A saját farkán és minden látótávolságba kerülő puncin kívül másra gondolni sem tudó Bunny Munro azért, valljuk be, nagyon ott van, mint figura; egyszerre szánalmas (ha píszík akarunk lenni), vicces (mert azért van abban valami ellenállhatatlanul, abszurdan bájos, ahogy otthagyja a gyereket a McDonald’s-ban az asztalnál, és kirohan a vécébe kiverni), és realisztikus is (igazából, megint csak valljuk be, van, hogy pontosan így érezzük magunkat). A tökéletesen magabiztos férfi, aki még azzal együtt is, hogy röhejes, sokkal többet dug, mint bármilyen nagyon okos, nagyon reflektált, nagyon felvilágosult és empatikus (szimpatikus) modernférfi (aki sír, ha kell). Aki úgy viselkedik, mint egy rocksztár, akkor is, ha szar melója van, ha hülye ruhákban jár, ha az életében gyakorlatilag minden tönkremegy, és még észre sem veszi. A halál az az, amikor az ember észreveszi. Cave csodálatos ürességgel írja meg ezt az alakot meg az ő szintén csodálatosan üres világát: minden tökéletesen mindennapi, mindent teljesen elözönlenek a márkák és instantságok, igazából semmi sem történik, vagy semmi sem történik máshogy, mint máskor – azzal az egy különbséggel, nyilván, hogy Bunny feleségének öngyilkossága után neki kell ifj. Bunnyval is foglalkoznia, tehát előjönnek dolgok, amiket nem tud elhajtani a picsába, mint idegesítő házalót.
Bizonyos szinten tehát arról szól ez az egész, hogy Bunny szereti a puncit, és szereti a fiát. Nem hiszem, hogy ezzel ne lehetne azonosulni. A kényszeres szex olyan grafikusan előtérbe tolt, ismétlődő elemeitől, mint a Kylie Minogue-ról és Avril Lavigne-ről szóló fantáziák sora, nem is olyan nehéz eljutni az újra és újra előjövő "gondoskodási kísérletekig": Bunny folyamatosan igyekszik a gyerekről gondoskodni, megmutatni neki, hogy. Nem telik bele sok idő, és felbukkan annak emléke is, ahogy nyilván róla is hasonló sikerrel próbált gondoskodni az ő apja, akivel most már képtelen bármit is kezdeni. Lehet persze arról beszélni, hogy az egész kínlódásból nem derül ki más, mint az, hogy Bunny magán kívül képtelen bárkiről is gondoskodni (sőt, még magáról sem), de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez nem csak üres fintorgáshoz és fanyalgáshoz vezet. Igen, a Bunny Munro obszcén története, Kylie és Avril puncijának folyamatos, offenzív, kihívó emlegetése talán valóban gusztustalan: de az egész történet, az egész világ, és főleg azon kevés jelentéssel bíró emberi kapcsolat viszonyában, ami egyáltalán megjelenik itt, kimondottan szépen gusztustalan. Megint csak van abban valami realisztikus, hogy a férfiak sokkal könnyebben kezdenek valamit egy puncival (akár képzelttel), mint egy gyerekkel; de ez még nem jelenti, hogy nem is akarnak, és hogy az az akarás nem nagyon is valódi. Az egész szöveg folyamatos, sodró jelen ideje, a rutin rohanása és az abban állandóan vissza-visszatérő figyelmeztető jelek megakasztása egyébként nyelvileg-stilisztikailag is felhívja rá a figyelmet, hogy van itt egy élet és annak története (igazából fényképszerűen, hiszen események nem nagyon akadnak benne), és amögött valami más, amivel küszködik szépen csendben a szereplőnk. És mivel az élet az ilyen vagy olyan, megszokott és rutinszerű, ami nem illik bele, azzal nem tud mit kezdeni: ezek a kiugró dolgok mind-mind a halált jelzik, ami aztán kellően pontosan meg is érkezik a végére. Ott aztán a látomásban Bunny egészen más lesz, máshogy is gondolkodik, máshogy is cselekszik, máshogy is érez. Még ha kurvára tudjuk is, hogy ez úgysem így van, mármint hogy ez nem valóság, nem igazság, vagy akármi. A látomás-szál egyébként végig jelen van a szövegben: Bunny vissza-visszatérő emléke a medencéről egy másik (időben) nem jelenvaló világot vetít bele a történetbe. Ez a nem jelenvaló világ aztán a végén, a halálban, ahol tényleg megszűnik az idő, betör a jelenbe: Bunny a saját múltjában hal meg, ahol ő az ifj. Bunny Munro, ő a gyerek. Az ifj. Bunny – Bunny – öreg Bunny nem három személy, hanem egy mitikus ciklus, maga az idő, maga a történet.
Bunny története (élete) egyébként, Avril ide, Kylie oda, küldetés. Ezt ő maga fogalmazza meg ifj. Bunnynak, mikor tanítani próbálja: elmondja neki, milyen a világ, hogyan rázza mindenki a szerencsétlen, vékony kis fákat, a csóró lúzereket, és ő éppen az, aki reményt árul nekik: egy álmot ad el. Ifj. Bunny kérdésére, hogy mi is ez az álom, ezt válaszolja: Hát én. Bunny egy álom, aki a halálban teljesedik ki. Bunny Munro üres anyagiságban fetrengő világa mögött igenis ott van a túlvilág és a megváltás lehetősége. Bunny Munro ugyanolyan "életlen" megváltó, mint Euchrid, ugyanúgy egy gonosz anyag uralta világba süllyedve (csak ez a gonosz anyag itt más formában jelenik meg).
Cave számtalan interjúban beszélt a Bunny Munro halálának kialakulásáról, motívumairól, egyebekről; nagy részében megemlítette, mennyire nem szeretné, ha Kylie és Avril haragudnának rá ezért (néha még azt is, hogy nagyon szívesen dolgozna együtt Avrillal, amit én meg nagyon szívesen látnék). Azt sehol nem mondta, hogy nem szeretné, ha az előző regényével való összehasonlítások miatt haragudna rá bárki, sőt, általában egyáltalán nem is emlegette a Szamarat. Ebből is látszik, mennyire nem kell azon keresztül olvasni ezt a második regényt, akárcsak Cave újabb lemezeit a régebbieken keresztül hallgatni. Bunny egészen máshogy beteg, mint Euchrid, és a regény is egészen más módon szórakoztató. Magyarul pl. Polyák Béla fordításában a Cartaphilusnál; de érdemes megpróbálkozni vele angolul is, közel sem olyan lehetetlenül nehéz, mint a Szamár volt. Távol álljon tőlem, hogy hagiografikusan Cave minden egyes megmozdulását feltétel nélkül sikeresnek lássam: de mit van mit tenni, Cave minden egyes megmozdulása sajnos tényleg, eltagadhatatlanul jó. Ez is.
Lamorak & TTU
Avril Lavigne Kylie Minogue Nick Cave
131981