2010. 03. 05.
Az It Might Get Loud nevezetű, egyedülálló dokumentumfilmnek álcázott gitárorgiát sokan legalább annyira várták már, mint amekkorát sóhajtottak a végén az elégedettségtől: végre könnybe lábadt szemmel tanúi lehetünk, ahogy Jimmy Page, The Edge és Jack White egymásnak tanítanak háromakkordos dalokat. No de mi teszi valóban érdekessé hármuk találkozását?
Led Zeppelin, U2, The White Stripes. Három zenekar, akik bezony a mai napig hihetetlen méretű rajongótábort mozgatnak meg, nem is beszélve az olyan jellegű hatásukról, amit nem az eszeveszett fanatikusok számában mérünk: ezek a zenekarok meghatározó jelentőségűek, tagadhatatlanul hatottak, és hatni fognak az utánuk következő zenészgenerációkra akár közvetve, avagy közvetlenül.
No, ez az a szarság, ez a nyilvánvaló, érdektelen szócséplés és modoroskodás, amit - azonnali jó pontként - az It Might Get Loud nagyon ügyesen hagy a picsába; viszonylag kevés esély van rá ugyanis, hogy ezen alapok ismerete nélkül bukkanjon valaki a filmre; ez nem egy vasárnap délutáni Disney-förmedvény, amit komoly mentális betegségek ellenére, sőt, bármiféle korábbi ismeret nélkül is élvezhet bárki. Aki megnézi az It Might Get Loudot, tudja, hogy kik ezek a gitáros komák, és tudja, mi fán teremnek a zenekarok.
Mindezt alapul véve rögtön egy újabb jó pont: a film ötletgazdájaként és rendezőjeként Davis Guggenheim (2006-ban ő csinálta a Kellemetlen Igazságot, egy másik jól fogadott dokumentumfilmet Al Gore-al a globális felmelegedést és társait helytelenítve) egy nagyon tiszta és egyenes céllal vezeti végig a másfél órás zenei történelemórát. Nem a zenekarok érdeklik, a lemezek, a tagcserék, kötelező sztorizgatások a zenészekkel, stb.; őt tényleg az elektromos gitár érdekli, a hangszer, a tárgy, és a temérdek filozófiai megközelítés, etika és művészetfelfogás, amihez Page, The Edge (A Szél), és White csupán a médiumok, három attitűd és kor, ha úgy tetszik, akik talán értenek annyira a dologhoz, hogy hitelesen használhassa őket a valódi cél megismertetésének érdekében.
És ez elég jól össze is jön. A három amigo zenei történetének, történelmének áttekintésén keresztül valóban érdekfeszítő bepillantást kapunk Jimmy Page diákéveibe, aztán későbbi session-zenész korszakába, mikor már nagyon hasonlított a feje a mostanihoz, de épp nagyon elégedetlen és mérges volt a sok sznob zenész miatt, akikkel stúdióznia kellett; The Edge mesél a Top of the Pops-ról, elmegy az első U2 próbák helyszínére és büszkén bemutatja az effekter egységeit, amiket targoncákkal kell vinni mindenhová; Jack White pedig - tőle abszolút megszokottan - nagyon hülye módokon mutatja meg, mit is gondol a technológiáról, főleg az effektek embertelen és elkényelmesítő hatásáról és arról, hogy miért egy olyan dal a kedvence, amiben nemhogy zenekar, de egyetlen hangszer sincsen Son House (amerikai néger blues énekes) hangját és tapsait kivéve. Az egyéni történetek mind szervesen illeszkednek a film egészébe is, de egymáshoz végképp, kirakva egy számomra nagyon-nagyon érdekes puzzle-t: mintha Page zavarná a legkisebb vizet, lévén megnyugodott, mára közel teljesen klasszicizált zenész, mindenki bólogat és áhítattal figyel minden mozdulatára, ugyanakkor - várhatóan - semmi újszerűt, érdekeset nem nagyon csinál. A film nagyon egészséges feszültsége tehát semmiképp nem belőle jön, hanem egyértelműen Edge és White között feszül, amire a vágásból ítélve Guggenheim is ráérzett: Edge tíz percet áradozik sajátos effekt-gyönyöréről, tényleg szebbnél szebb hangzásokat mutatva, órákig, napokig kísérletezve egy bizonyos beállítással - majd vágás, s a következő mondat már White története, aki azonnal kijelenti, mennyire utálja az egész elektro-mozgalmat, az effekteket, a hosszú stúdiózást, a kimért, kiszámolt és mesterséges megoldásokat, hangzásokat és túlkomplikált struktúrákat. Ezek után már meg sem lepődünk, mikor Edge gitárépítős meséjére, miszerint 14 éves korában bátyjával közösen építettek egy gitárt White sztorija azonnal reagál: "Sosem akartam gitárt. Soha. Mindenki gitározik." Ezek után külön megindító, ahogy a múltat felbolygató, nosztalgiázó Edge kezdeti U2 kazettás demókat mutat, míg Jack fogja magát, és csuklóból ír egy számot a filmhez (ezt itt), egyszerre demonstrálva ezzel a blues univerzalitását, minimalizmusát és persze életérzését. Teljesen igaz dolgok, két ilyen volumenű gitárostól viszont határozottan feszült és egymással még kontrasztosabban farkasszemet néző gondolatok. Van itt azért változatosság.
A külön kisfilmek közben persze bepillanthatunk a három gitáros-csoda találkozójába is, amit valamikor 2008 januárjában rendeztek, persze teljes felszerelésükkel a színpadon, ami nagyjából úgy néz ki így, mint egy boxring, ahol három ember gitárokkal, lemezjátszókkal és végfokokkal esik majd egymásnak. Végül persze művészi pankráció helyett meglepő kompatibilitást mutatva diskurálnak, lemezeket hallgatnak, és egymás dalait tanulgatják, ami már magában megér egy-két hideg sört és másfél órát. Page és White U2 riffekkel ügyetlenkedik, Edge kigúvadó szemekkel figyeli White G-C váltását a 'Dead Leaves and the Dirty Ground'-ban.
Érdekes figyelni ezek után, amikor a tanítgatás egyszerre csak - várható módon, valószínűleg részben a rendező erőteljes ajánlására - átfordul szabad improvizációba (vagy legalább is valami hasonlóba). A három bemutatott történet, a három teljesen elkülönülő és önálló hangzás közös erőfeszítése egy meglepően kellemes impró-körben áll össze, ahol nagyon szépen kihallhatók Page fémes, nyers és erőteljes alapja, Edge a U2-ból unásig ismert, magasan, sok delay-jel és visszhanggal csilingelő, díszített menetei és White száraz, torzított bluesgitárjának nagyon jellemző sikításai. Annak ellenére, hogy meglepőnek nem meglepő, valahogy mégis bizsergető érzés, ahogy csukott szemmel is teljesen jól hallani, ki visz éppen alapot, ki improvizál a három közül.
Mindent összevetve az It Might Get Loud egy remek, mélyreható alkotás, amit legfeljebb azért nehéz végignézni, mert az ember keze valami kontrollálhatatlan módon mászik közben folyton a húszezer forintos, béna gitárja felé a sarokban. Ám ha ezen kísértésnek ügyesen ellenállva végignézi azt a másfél órát, nem csak három gitáros legendáról tud majd sokkal többet, hanem kicsivel azt is jobban érti majd, hogy miért szeretik ennyien, ennyire, és ennyiféleképpen a rokkendroll legszentebb szerszámát és mozgatórugóját, az elektomos gitárt.
Linkek:
'Who says you need to buy a guitar?' - official trailer
Davis Guggenheim gitár Jack White Jimmy Page Led Zeppelin The Edge U2 Zeppelin
131978