2010. 05. 04.
Őszintén mondom, kezd komolyan idegesíteni a tempó, amit Jack White egymagában diktál a rockzene biznisznek úgy 2005 óta: a White Stripes Get Behind Me Satan-ja óta ugyanis nem múlt el év, hogy ez a nagyorrú, sápadt detroiti figura ne adott volna ki legalább egy lemezt - egész pontosan 5 év alatt 6 lemezt 3 zenekarral. A legaktuálisabbat harangozza be az új Dead Weather videó, a 'Die By the Drop'.
És mindebben mi a legeslegidegesítőbb? Persze az, hogy az igen nagyot bukott legutóbbi Bond-dalt leszámítva minden, amihez ez a képtelen figura hozzáér arannyá válik a kezében, és mindez az erőlködés, kínos akarás legapróbb jelei nélkül, szinte dühítően organikus módon történik. Viszont düh ide vagy oda, a hír, miszerint nem egészen tíz hónappal az első Dead Weather lemez (Horehound) megjelenése után május tizedike körül itt az új stúdióanyag, mely hivatalosan a Sea of Cowards névre kereszteltetett nem kicsit csigázott fel egyben.
A szigorúan fekete bőrcuccokban játszó quartett új lemezének első, beharangozó kislemeze a 'Die By the Drop' lett, amihez egy nem gyenge videó is készült Floria Sigismondi rendezésében (látszik is mellesleg; Jack különben is lekötelezettje Sigismondinak, aki a 'Blue Orchid' című White Stripes dalhoz készült, hasonlóan szürreális videót is jegyzi, melynek forgatásán White és felesége először találkoztak). A dal és klipp minden furcsaságával együtt csodás kedvcsinálónak hat, a kezdeti zavar és megszeppentség helyét a második-harmadik hallgatás után biztos kézzel veszi át a rokkendroll önkívülete és - a Dead Weather esetében - baljóssága. A Horehound-hoz teljesen hű, mégis sokkal súlyosabbnak aprólékosabbnak, kevésbé demó-szerűnek tűnő hangzás (amivel kapcsolatban anno fiktív riportunkban is faggattuk Alisont) nem akármilyen kiadvánnyal kecsegtet. A Raconteurs-ben már jól bevált két frontemberes felállás itt is hatalmasat üt; a 'Die By the Drop' izgalmas, érdekes, valóban 'vadállatias' is, adva, hogy a White és Mosshart közt sistergő férfi-női elektromosság még egyet csavar a dupla frontemberes megoldáson.
A dal maga is rögtön egy duett, ráadásul a válaszolgatós fajtából, ahol Alison mély, vészjósló sorait White magas, a végletekig sarkított vinnyogással ismétli el, hogy végül együtt törjenek ki a refrénben, ami kábé betongolyóként csapja agyon a hallgatót (jó hangosan persze, hisz mint minden rakkendrollt, ezt sem lehet halkan hallgatni). Az ének azonban nem az egyetlen erősség itt: a közel négy perces szám annak ellenére, hogy végig a 'versszak-refrén-versszak-refrén' tematikán halad, nincs nagy kiállás, nincs szóló, nincs bridge, semmi, mégis az első pillanattól a végéig lüktetően élő, nem áll le egy másodpercre sem, és telis-tele van olyan apró hangszerelési bravúrokkal (kis hülye gitártémák a háttérben, a gitárok gerjedése, elektronikus zajok néha nem is sztereóban, hanem külön a jobb és bal csatornán), amik a szó-szoros értelmében élettel töltik be a struktúra csontszáraz, nagyon minimálra vett vázát.
Mindezekben gyönyörködve, valamint éjjel az utcán hazafelé tartva lelkesen ordítva-énekelve várjuk a Sea of Cowards-t, amiről ígérjük, hogy sokat, hosszan, és kimerítően fogunk írni. Készüljetek, mert "we're gonna take you for worse or better."
Kapcsolódó cikkek:
Képzelt riport: Alison Mosshart elmagyarázza a Dead Weather-t
Alison Mosshart Dead Weather Horehound Jack White Sea of cowards White Stripes
131978