2010. 09. 29.
Művészeti tanácsadónk, hf Buthu Wuthu Geyhdeyh sajnos annyira elfoglalt - legújabb regényét fejezi be éppen -, hogy ezúttal kénytelenek voltunk mi magunk leírni, mit gondolunk a Deerhunter új albumáról. Pontosan tudtuk, mennyire kilátástalan feladat lenne BWG utánozhatatlan megközelítési stratégiáit írásban reprodukálni, így olyasvalakinek adtuk a feladatot, akinek egyáltalában nincsenek ilyenek. Nekem.
Ha a Deerhunterről van szó, én általában az egyetemi éveimre gondolok, eszembe jut egy napfényes tavasz évekkel ezelőttről, állok a teraszon, cigarettázom, másnapos vagyok és a Cryptograms szól. Arról is leginkább a címadó számra emlékszem, ahogy bejön a 'My greatest fear, I fantasized...' a lüktető basszussal, igazán jól indult az a lemez, kár, hogy utána rendszeresen belealudtam; emlékszem, akkor kértem meg BWG-t, írja le, mit gondol róla, mert láttam én azért, hogy ez rettenetes külsejű Bradford Cox valamiféle zseninek van elkönyvelve, még nálunk is bekerült a Szétküldött Arcú Rocksztárok közé. Engem pont azok a részek zavartak, amiket BWG előbb kevesellt, aztán a Microcastle kapcsán már konkrétan hiányolt, ami neki alul-, nekem felülreprezentáltnak tűnt; én igénylem a dalokat, a hagyományos struktúrákkal való szertelen játszadozást, ahol a végén azért még mindig jól hallhatóan megmarad a dalszerzés, mint legfőbb hajtóerő - de ha néha mégis minden irányban szétterülő hangfátyolra vágyom, akkor meg pontosan tudom, kik csinálják százszor jobban. Az én értelmezésemben tehát a kevésbé széttartó, javarészt rendesen végigvitt szerzeményekre épülő Microcastle és a nem sokkal később hozzácsapott Weird Era Cont. lehetett volna előrelépés, mégis inkább a hiányérzetre emlékszem, a tétova útkeresésre, ami végül meglehetős érdektelenségbe fulladt. Az emlékezetesebb szerzemények - sőt, ún. "slágerek" - is csak az elitista indie-kanonizáció elvárásainak feleltek meg, ahol a körítés próbálja elvonni a figyelmet a tényről, miszerint legbelül csupa középszer, a nyolcvanas és kilencvenes évek műfaji ikonjai előtti főhajtás kétezervalahányban. Emberi számítás szerint tehát az új lemeznek egészen borzasztónak kéne lennie, hiszen az utóbbi években a hagyományos nosztalgián túl ráadásul kifejezett divat lett a lo-fi esztétikáját az ötvenes-hatvanas évek popzenéjének stílusjegyeivel ötvözni, de mostanra sokaknak sikerült ezen a kereten belül tök jó számokat, szórakoztató lemezeket írni, úgyhogy a dalszerzés végre újból diadalmaskodni látszik a mindig másokra mutogató szónikus textúrák és éteri hangképek felett.
A Halcyon Digest a nosztalgia, az emlékek kérdését járja körül, azon belül is az egyén sajátos, a tágabban értelmezett valóságtól sokszor teljesen elhatárolódó, kivonatolt múltértelmezését - innen a cím - boncolgatja, a producer pedig az a Ben H. Allen volt, aki többek közt az Animal Collective tavalyi csúcslemezét, a Merriweather Post Paviliont felügyelte. Érdekes döntés volt nyitódalnak az 'Earhquake' ötperces nyavalygását választani, itt még úgy tűnik, folytatódik tét nélküli egy helyben toporgás, ez hasonlít legjobban az Atlas Sound dolgaira, ráadásul az ember hajlamos egy kurvaanyáddal a sarokba dobni az egészet, ettől azonban óva intenék mindenkit, mert ami utána jön, az meglepően jó. BWG biztos nem örül, ha olvassa, de Cox (és régi cimborája, a gitáros-énekes Lockett Pundt) most bizonyítja először, hogy képes egy lemeznyi erős számot összehozni úgy, hogy közben megőrzi azokat a kötelező stílusjegyeket, amik a hipsztereket is megnyugtatják; hülye hangzások, visszhangok mögé bújtatott ének, szelíd töketlenkedés, és mégis - ahogy az egész merengős maszlag őszbe csavarodik, nem lehet nem észrevenni, hogy ezúttal tényleg a koncepció az, ami a dalokra épül, nem pedig fordítva. Régóta mondom, hogy a Deerhunter és Cox egész munkássága a látszólagosnál valójában sokkal kevésbé formabontó, a kezdeti ambientes elhajlások is csak szekunder, tercier forrásokból származó idézetek voltak; szó sincs itt bárminek az újraértelmezéséről, maximum értelmezésről, bemutatásról, hogy tessék, nagyjából erről szól az, amit meglehetősen nagyvonalúan indie-nek hívunk, egy nem létező műfajra rakódott rétegekről, megoldásokról, stílusjegyekről.
Eddig az volt a baj, hogy mások sokkal egyértelműbben meg tudták ezt mutatni pillanatnyi erőlködés nélkül, most viszont nagyjából az ötödik számtól, a 'Memory Boy' gyönyörűen melankolikus szösszenetétől kezdve szépen sorjáznak az indokok a lemez többszöri végighallgatására, a 'Desire Lines' egyszerre idézi az Arcade Fire-t, illetve azokat, akiket az Arcade Fire is idéz, mint például az Echo & The Bunnymen, a 'Basement Scene' és az első kislemezdal 'Helicopter' a békeidőbeli amerikai popzenét (előbbi konkrétan a "Dream a little dream..." sorral nyit), a tavaly elhunyt Jay Reatard emlékére íródott záródal, a 'He Would Have Laughed' pedig a számítógépes Mahjong-játékok zenéjét, de még ez is furcsán fülbemászó, pedig simán lehetne borzalmas is. És bár furcsán hangzik, pont ez az, ami miatt a Halcyon Digest messze a legjobb dolog, amit a Deerhunter valaha csinált: minden, ami az előző lemezeken nem jött össze, itt összejön. Talán csak idő kellett hozzá, talán tapasztalat, mindenesetre ezt az albumot már nyugodtan megmutathatjuk az ismerőseinknek anélkül, hogy magyarázkodnunk kéne, mégis mit esznek ezen a zenekaron a nyeszlett kis hülyék.
Bradford Cox Deerhunter Halcyon Digest lemez
131975