Kétkedő királylányok, avagy hova tart a Kate Bush-reneszánsz?

2010. 02. 22.

azazello413078

Most már tényleg elkerülhetetlen, hogy beszéljünk azokról a fiatal nőkről, akik első blikkre roppant unalmas zenét játszanak rettentően komolyan, miközben az úri közönség se nem táncol, se nem tűnik élvezni, amit néz. És mégis megy a szekér. Azért nem ilyen egyszerű a dolog, úgyhogy megint oknyomozunk.

Most már tényleg elkerülhetetlen, hogy beszéljünk azokról a fiatal nőkről, akik első blikkre roppant unalmas zenét játszanak rettentően komolyan, miközben az úri közönség se nem táncol, se nem tűnik élvezni, amit néz. És mégis megy a szekér. Azért nem ilyen egyszerű a dolog, úgyhogy megint oknyomozunk.

Kate Bush minden szempontból azok közé az előadók közé tartozik, akiket én a magam részéről inkább tartok fontosnak mint jónak, már ha a fontosság fokmérője az egy főre eső megihletések száma. Kétségtelenül fontos zenekar például a Pixies és a Sonic Youth is, mert hát nélkülük igencsak máshogy nézett volna ki a kilencvenes évek, közvetve pedig az elmúlt évtized; ettől függetlenül sosem szerettem őket, sőt, utóbbiról bátran ki merem jelenteni, hogy bőven csináltak kifejezetten szar dolgokat is. Elvitathatatlan viszont, hogy munkásságukra egész szcénák épültek később, ezeken belül pedig már rohadt sok olyan zenekar talált magának helyet, amiket nagyon is szeretek. A fontosság tehát a világ csekély számú, hozzávetőlegesen objektíve, ágrajzosan eldönthető kérdése közé tartozik, de az "If you liked this, sure to love that"-típusú relációk ettől még nem fognak működni. Maradva a fenti példánál, a Pixies mondjuk az önmagukon és saját művészetükön túlmutató előadók eklatáns példája, hiszen számtalan dolog, amihez kikerülhetetlen előfeltételként szolgáltak, sokkal érdekesebb és izgalmasabb lett, mint a saját antológiájuk - az ilyen utódok nagy részét persze nem  kanonizálják, vagy ha mégis (lásd a Nirvana példáját), egészen máshogyan; de egyrészt a kánon mibenlétéről sosem a képviselt érték milyensége, hanem annak időbelisége dönt igazán, másrészt az ilyenekből alakul ki később egy teljesen új kánon, ami persze ugyanolyan értelmetlen baromság lesz, mint az előzőek.

Szóval Kate Bush-ról mostanra vált igazán biztossá, hogy fontos, sokak szerint jó is, semmi baj nincs azzal sem, ha az ember nem szereti és nem hallgatja, semmit sem muszáj hallgatni, szeretni meg aztán végképp nem. A Kate Bush-reneszánsz (courtesy of Déri Zsolt, ne felejtsük el megjegyezni, ha már a vele készült interjút azóta is dögök voltunk megszerkeszteni) valahol a freak-folk színtérből bukkant elő, amiről ugye már írtunk itt és itt például, és meglehetősen hamar el is vált a szütyős-szakállas neohippik által revitalizált Americana-életérzéstől, hogy autonóm, saját viszonyrendszerrel rendelkező színteret alakítson magának meglehetősen rövid idő alatt. Rettenetesen pozitív hozadéka, hogy végre újra beszélhetünk egy feltörekvő, megkérdőjelezhetetlenül tehetséges és céltudatos női dalszerző-generációról, akik a posztfeminista határozottságot általában igen hatásosan keverik a bájosan hebehurgya new age-stílusjegyekkel, miközben sokuknak tényleg jól definiálható és szerethető karaktere van. Az egyetlen probléma, hogy sokszor mintha túlságosan is erre támaszkodnának, miközben zeneileg - bár hangzás terén sokat kísérleteznek - még mindig a nagy előkép jól bevált megoldásait másolják, mintha kételkednének saját képességeikben. Persze a Bush-életműből bőven lehet válogatni, de a bevezetőben említettekkel ellentétben pont az innováció az, ami még általában hiányzik a színtérről. Fontos a még, mert legtöbbjükben abszolút megvan a potenciál, hogy a későbbiekben a biztonságos manírokat elhagyva valami igazán izgalmasat teremtsenek - a Knife-énekesnő Karin Dreijer egyből sikerrel is járt a tavalyi év egyik legjobbjának számító Fever Ray-lemezzel, Joanna Newsom pedig új albumával (amiről nemsokára írunk majd) végleg befejezte saját kis mikrokozmoszának építgetését és igazi különlegességet tett le az asztalra.

Persze egyikünknek sincs szüksége arra, hogy mi magyarázzuk helyettük a bizonyítványt, meg hát ha túlságosan elkanyarodnánk, gyorsan észhez térít az empirikus pofon, hogy végső soron ez az egész kurva unalmas... nem? A szó klasszikus értelmében mindenképpen, ezt eszem ágában sincs tagadni; elvégre elenyészően kevés az igazán jó, emlékezetes dal, sokszor bántóan (és direkt!) hatástalan, langyos megoldásokkal operálnak, rengeteg a modoroskodás és a "de élőben zseniális" hallatán néha ökölbe szorul az ember keze, mert nehogy már a koncert vigye el a hátán a dalokat, hanem esetleg kéz a kézben vagy pont fordítva. A Florence and the Machnine például kifejezetten álmosító első albummal jelentkezett, a Joan as Police Woman pedig még élőben sem tűnt sokkal többnek tét nélküli térzenénél. És mégis lehetett szeretni. Egyszerűen el kell fogadni, hogy ez a dolog itt és most erről szól: nem a szívbemarkolóan grandiózus dalkölteményekről, de nem is a dekódolásra váró szépségről a mélyben, hanem mérnöki precizitással finomra hangszerelt, önmagukban ártalmatlan, kontextusban mégis működő művészet-darabkákról (és a nemsokára Pestre látogató Anja Plaschg nevét szándékosan nem említettem, mert ő egy egészen más liga), amiket igenis lehet szeretni, de ha úgy tetszik, elegánsan ignorálni is. Akár Bush annak idején, a mostaniak is egyfajta elefántcsonttoronyban alkotnak, nem kell tehát félniük, hogy a zenéjük kimegy a divatból - mert sosem volt divatos, most sem, ők maguk divatosak, de nem ez a kérdés.

A kérdés annyi, hogy mit kezdenek a lehetőséggel. Előfordulhat, hogy 2 év múlva az NME és a hasonló, mértékadóként öndefiniált kultmédiumok őket is szépen berámolják a lefutott stílusok poros polcára a garázsrock-revival és a twee pop mellé, hogy aztán szép különszámot szentelhessenek nekik "mit szerettünk 2010-ben" jelszóval. Kötelezően pozitív végkicsengés gyanánt viszont tételezzük fel, hogy saját művészi integritásukat (már ha létezik egyáltalán ilyesmi) megőrizve, reflektorfényből való elkerülhetetlen kitessékelésüket kellő rezignáltsággal tudomásul véve csinálják tovább, amit elkezdtek és egy valóban hiteles, értékgazdag szubkultúrát teremtenek. Ehhez viszont előbb definiálniuk kell (együtt), mit is képviselnek, hová is tartoznak. Mert ki szeretné önmagát, saját művészetét valaki más nevével meghatározni? Na ugye, hogy senki.

Bat for Lashes farsang funny cats Joanna Newsom Kate Bush reneszánsz

131976