Nem hisszük, hogy pont a mi feladatunk lenne 2010-ben elektronikus zene hallgatására kapacitálni az olvasókat, sőt, nem is gondoljuk, hogy muszáj. A prekoncepciókat viszont nem szeretjük, úgyhogy megpróbálunk eloszlatni pár közkeletű félreértést.2010. 05. 07.
Nem hisszük, hogy pont a mi feladatunk lenne 2010-ben elektronikus zene hallgatására kapacitálni az olvasókat, sőt, nem is gondoljuk, hogy muszáj. A prekoncepciókat viszont nem szeretjük, úgyhogy megpróbálunk eloszlatni pár közkeletű félreértést.
Rendszeres olvasóink nyilván észrevették már, hogy vannak kérdések, melyekben a Cluster One stábja sosem fog konszenzusra jutni - sőt, igazából kurva sok dologban nem értünk egyet - amivel az égadta világon semmi baj nincsen, tekintve, hogy indulásunktól fogva irtózunk az izzadtságszagú kompromisszumoktól, az ún. közös állásfoglalásokról nem is beszélve. Impresszumunk mission statementjében feketén, fehéren le van írva, hogy szerzőink "is emberek, szabadidejükben szívesen isznak, dugnak és egyéb módokon vezetik le felgyülemlett kreatív energiáikat" - ebből pedig nyilvánvalóan következik, hogy mindannyian másfélét isznak, sőt - remélhetőleg - másokkal is dugnak. És van, aki hallgat elektronikus zenét, van, aki meg nem. Amit két évvel ezelőtt írtam a tárgy problematikájáról, mai szemmel afféle védőbeszédként hat, erre pedig igazán nincs szüksége a szcénának, hiszen "tudomásul kell venni, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben csendben, sunnyogva kialakult egy zeneorientált partikultúra, ami mára a többi hasonló mellett (és nem azok részeként) létezik". Írni viszont akkor is kell róla, mert úgy tűnik, sokan a mai napig nem heverték ki, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhetett.
Márpedig az elektronikus zene létjogosultságát megkérdőjelezni butaság. Soha nem publikált Hangmás-interjúnkban Endre egyenesen a színtér kilencvenes évekbeli kicombosodását nevezte meg a rockzene kényszerű önkritikájának fő okaként - a zenetörténet pedig olyan, mint a globalizáció, ellenkezhetsz, de ha nem fogadod el, hogy ez van, lemaradsz. És láss csodát: az ezredforduló környékére már szépen körvonalazódott, hogy az addigra utolsó vésztartalékait is elfogyasztó élőzene revitalizációjához pont a sokáig arisztokratikus távolságtartással kezelt mostohatestvér nyújthat segítő kezet. Érdemes még szót ejteni arról az érdekes esztétikai fonákságról - én például rettenetesen jókat szoktam röhögni rajta -, hogy míg a zenehallgatók egy jól behatárolható - nyilván életkor-specifikus - csoportja összeszoruló szívvel szorítja magához féltve őrzött Pink Floyd-bakelitjeit, mondván, ilyet bezzeg csak akkor lehetett, gyerekek, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a formátum megőrzésében, modern kontextuson belüli sikeres pozicionálásában éppen az általuk mélyen megvetett dídzsék játszották a legnagyobb szerepet, miközben a zenekarok nagy része zokszó nélkül hajtotta végre a digitális átállást.
Az egyik leggyakoribb érv az elektronikus zenei előadók ellen, hogy nem tudnak zenélni, sőt, nem is zenészek. Ez úgy, ahogy van, faszság, kivéve, ha 2010-ben még mindig ott tartunk, hogy csak az zenész, aki a két kezével meg tud szólaltatni valamilyen fából faragott/vasból öntött/műanyagból fröccsöntött hangszert - egy olyan világban, ahol teljesen természetes, hogy a Led Zeppelin-diszkográfiát is torrentről szedi le az apuka, nehogy már ne ismerjük el a digitális hangképző eszközök, szoftverek létjogosultságát. Melegen ajánlom mindenkinek, akiben valaha megfordultak efféle gondolatok, hogy töltsön el pár órácskát egy komolyabb zeneszerkesztő program társaságában, és próbáljon meg értékelhető produktumot létrehozni. Ezek az emberek ugyanúgy megtanultak játszani a saját hangszereiken, ahogy a gitárosok vért izzadva gyűrték a skálákat, ugyanúgy éveket töltöttek gyakorlással, írással, alkotással. És mivel az elektronikus zene - és ebből nem engedek - teljesen autonóm műfaj, evolúciója során a hangsúlyok egészen máshová helyeződtek, egyes elemek nagyobb- mások kevesebb figyelmet kaptak, funkciójuk megváltozott, hatásmechanizmusuk az interpretációs stratégiákkal szimbiózisban formálódott, így mostanra teljesen értelmetlenné - és értelmezhetetlenné - vált a klasszikus hangszeres zenével való összehasonlítás. Sőt, ugyanúgy, ahogy a fúziók során ők is tanultak a másik oldaltól, tőlük sem szégyen tanulni.
Hogy mit? Struktúrát, például, meg ritmust. Központozást, fokozást, atmoszférát. Mert ezekhez sokszor jobban értenek, nem azért, mert jobb zenészek, hanem mert a kezdettől fogva erre koncentrálnak, ezt tanulják - ugyanúgy, ahogy a dallamvezetési trükköket ők lesték el annak idején. Elektronikus zenét nem kell hallgatni, szeretni meg főleg nem, de nem az ördögtől való, ha néha azok is megpróbálják, akik mereven elutasítják az egész buffogást - nem elektronikával megbolondított élőzenét, amit eltartott kisujjal akár még a községi lelkészek is elismernek, hanem konkrétan elektronikus zenét. Maximum önigazolást nyernek, hogy ez tényleg szar, monoton, unalmas és sivár. Ettől még nem dől össze a világ, de ahhoz, hogy - főleg zenészként - viszonyulni tudjanak ahhoz a globális művészi környezethez, amiben mindenki mással együtt ők is alkotnak, nem árt, ha tudják, mi van a kapukon kívül.
bakelit Cluster One elektronika nagyfarkú négerek
131976