2010. 07. 08.
Hú, bazmeg, na végre visszaértem a Kiss-turnéról, az európai ág lezárultával egyszerűen már muszáj volt megszöknm. Hát akkor most elmondom, hogy is volt az, mi történt Gene Simmonsszal igazából Pesten, és miért kellett nekem mennem velük őt helyettesíteni egész Európában. De kurva meleg van.
Régi pszeudoalternatív gitáros barátom, aki sosem hazudik, csak téved, mesélte egyszer ezt az állítólag vele megtörtént sztorit: még gimis korunkban stoppolt egyszer haza Szegedre, már sötétedett, kurvaélet, mi lesz ha nem vesz fel senki, gondolta. Egyszer csak megállt mellette egy bazi nagy fekete Audi. Egy fiatal srác vezette, és mikor barátom beült, az odahajolt hozzá, és a következőt kérdezte: 'kiss mehet?' Ajaj, lehet, hogy akkor én mégis a következővel mennék, szabadkozott ő, aki már akkor is a lányokat szerette, de a srác értetlenül nézett rá. 'Kiss. A zene. Mehet?' 'Ja, az persze, persze!' És Szegedig ment a Kiss.
Még ha tévedés is, ez kurva jó sztori, gondoltam én mindig, és továbbmeséltem mindenkinek. Eszembe sem jutott, hogy egyszer visszahallom; márpedig a pesti Kiss-koncert reggelén majdnem ez történt. Az igazgató hívott telefonon, míg a reggeli kávémat iszogattam, és kétségbeesetten előadta, mi történt Gene Simmonsszal tegnap este. A Kiss köztudottan magyar származású, magyarul is tudó basszusgitárosa ugyanis már előző este Pesten bulizott; jól berúgott persze, és szerette volna mind a zenekart promózni, mind pedig magyartudásával szimpatikussá válni. 'Ez az idióta, képzelje el,' hadarta az igazgató, 'végigment az egész pubban, a pultnál, aztán minden asztalhoz odahajolt, és mindenkinek a fülébe súgta, hogy "na, Kiss mehet?" Hát csoda, hogy ez történt?' Gene ugyanis sajnos nem vetett számot azzal, hogy magyarnak lenni lehet, hogy jó pont Magyarországon, de azért vannak helyek, ahol ha há-ó-emm-ó-szekszuálisnak néznek, az még azt is felülírja, ha magyar vagy. Mivel Gene ezt pont egy ilyen helyen csinálta meg, természetesen há-ó-emm-ó-szekszuálisnak nézték és alaposan megverték. Most az intenzíven fekszik, folytatta az igazgató, a Kiss meg őrülten próbál valakit találni a helyére, és valószínűleg menni kell velük tovább, hiszen Gene nyilván nem két nap alatt fog felépülni. Meg hát tudni kell magyarul is a melóhoz, pont az az egyik lényeg. Szóval akkor, mennyi? kérdezte végül, már jól ismerve, milyen a priori elképzelhetetlenül nagy összegeket szoktam megnevezni. Nem alkudozott, mert előre elmondtam, hogy a kibaszott nevetséges jelmezért mindenképp felárat kell kérjek.
Úgyhogy már ebédelni is a többi Kiss-taggal ebédeltem; itt teljesen normális ötvenes fasziknak néztek ki, kivéve Paul Stanley-t, aki már itt is ki volt sminkelve. A többiek később a háta mögött elárulták, hogy ő tényleg így született, és az egész sminkes hülyeséget azért találták ki, hogy Paul ne érezze olyan zavarban magát. Megbeszéltük a setlistet, kicsit tesztelgettek, hogy tényleg tudok-e magyarul, mekkora a nyelvem, és tudok-e járni a hülye csizmában (ez volt a legproblematikusabb pont, azt elmondhatom). Figyelmeztettem őket, hogy egy pillanatig nem fogom komolyan venni ezt: világéletemben mérhetetlenül röhejesnek találtam a Kiss-t, és nem úgy, ahogy mondjuk Alice Coopert, aki azzal együtt még teljesen jó, hanem menthetetlenül és véglegesen röhejesnek, valahogy úgy, ahogy mondjuk a Manowart. A glam rock az nekem a korai Lou Reed, David Bowie, Alice Cooper. A Kiss zenéje soha, soha nem érintett meg a legkevésbé sem. Megértik, bólogattak, ők is így vannak vele egy ideje, de egyrészt profik vagyunk, nem, másrészt meg hülyeség lenne abbahagyni, ha ezzel ennyi pénzt lehet keresni, nem? Ezzel teljesen egyet tudtam érteni, és lassan menni kellett felvenni az idióta jelmezt (komolyan, a Rammstein-bulin határozottan viccesek voltak a jelmezek, de ez itt azért tényleg a baromság csúcsa, gondoltam) meg ültünk be a sminkbe, kivéve Paul Stanley-t, ő elment megdugni az egyik grúpit, aki állította, hogy ő akkora rajongó, hogy ilyen arccal született (nyilván Starchild-dizájn volt rajta), Paul ezt mindig beveszi, röhögtek a többiek.
De legalább a basszusgitár rendes négyhúros, gondoltam magamban, amíg beálltunk a színpad felemelkedő részére, hogy majd úgy kezdünk. Egy öthúros az már tényleg coming out lenne, akkor magam is há-ó-emm-ó-szekszuálisnak nézném Gene Simmons-t, és láttam, ahogy néha a többiek egymásra néznek egy kicsit, szomorúan megrázzák a fejüket, mikor megbotlom a kibaszott csizmában -- nem lesz ez jó, Gene-nek ez már hihetetlen rutinnal megy. Azért én igyekeztem, és megtettem mindent azért is, hogy mikor elkezdtük, a pózoláson kívül figyeljek a zenére is, végülis van jobb alkalom rájönni, hogy a Kiss mégis jó zene, mint a Kiss-koncerten a színpadon? Olyan jó lenne azt érezni, hogy a keresztbeálló bajuszú hétszentségit (azért mégiscsak magyarok vagyunk), azért csak jó számok ezek, húznak, meg pörögnek, meg minden -- de egyetlen pillanatra sem éreztem ezt. Ez a zene a színpadon pont olyan gyenge, rakenrollnak sminkelt szar, mint lemezen. Komolyan, vissza kellett fognom magam, hogy ne a Hobo-fordításokat énekeljem néha (kevesen tudják, de Hobo fordított ám Kiss-t is), "én téged szeretni szü-lettem, (rettenetesen hadarva) babám, te meg engem sze-retni..." (ezeket később elmondtam Gene-nek, mikor bementünk meglátogatni a kórházba, ő röhögött egyedül, mert csak ő tudott magyarul). A legnagyobb kockázat az egész buli alatt a hülye csizma volt, még a denevérszárnyas köpenyt is hamarabb szoktam meg. Remélem, a húsz centis szögekkel kirakott csuklószorítós norvég black metál-zenekarok közül soha senki nem fog hívni, ez egyrészt annyira kényelmetlen, másrészt annyira ciki. De itt eszembe jutott Feyerabend, és hogy semmi sem ciki, na ez a nagy dolog a posztmodernben, bazmeg, gondoltam, hogy még az ilyen cirkuszi bohóckodással nyakon öntött híg fosra se mondjuk azt, hogy ciki, hanem van egy csomó ember, aki elmegy és meghallgatja, mi meg keressük vele a pénzt, mint Feyerabend.
Te ne szólj egy szót se, felelte erre Paul már a backstage-ben a buli után, te meg egy kurva vagy, ha olyan kurva ciki, faszér jössz. Hát a pénzért, miért, nektek nem csak a pénz miatt nem ciki? A többiek a háta mögött pisszegtek, persze, Paul meg megsértődött. Ne csináld ezt, jöttek oda, mikor már elment, most menni kell tovább a turnén, nehogy már itt összevesszetek, ki kell bírjuk egymást. Különben a többi európai helyszínen ki beszél magyarul valamennyit? Mi lenne, ha Ericnek holnap nem a szája lenne piros, hanem az orra? kérdeztem vissza dacosan. Elég az hozzá, hogy ugyan mentem a Kiss-szel a turné többi állomásaira, de Paul nem beszélt velem (csak valami olyan nyelven, amiről azt hitte, hogy magyar, de valójában a Dirty Hungarian Phrasebookhoz hasonlított), és a többiek is egyre kevésbé akartak elviselni. Minden este jól berúgtam és dugtam a válogatott grúpikat (meg is lepődtek, milyen fiatalos vagyok, volt egy, aki azt mondta, az előző turnén is lefeküdt Gene-nel, de az akkor csak fél óráig bírta, és nagyobb volt a nyelve, mint a farka), és tettem a megjegyzéseket. Mire Dániába meg Hollandiába értünk, teljesen kész voltam, és mikor megtudtam, hogy a Kiss minden helyszínen kötelező érvénnyel kifüggesztet egy miniumum 3-szor 5 méteres nyilatkozatot, hogy a világ legjobb zenekara a Kiss, legszívesebben leszopnánk benne mindenkit mindannyian, tisztelettel a szervezők és a közönség, na akkor fogalmazódott meg bennem, hogy ez nem ér annyit. Gondos előkészületekkel elhatároztam, hogy madridi buli után megszököm.
Valamivel elárulhattam azonban magam, mert mikor a só után az öltözőben lemostam az idióta sminket, és szerettem volna pólóba-farmerbe átöltözni, és csendben kisurranni, nem jött le a lábamról a csizma. Az öltöztetők minden este valami síkosítóval kenték be a lábam, mielőtt felvettem volna; ezúttal azonban pillanatragasztót használtak, nyilván a szökést megelőzendő: mert azt jól tudták, hogy normális ember ilyen csizmában semmiképp sem megy sehová. Innentől folyamatosan rajtam volt a csizma, és a többiek kaján vigyorral, lekezelően poénkodtak; a lábam viszketett, mint az állat, és csak nyomtuk, nyomtuk a rettenetes bulikat Spanyolországban. Egy idő után már nem is tettek úgy, mintha nem tudnák, mire készülök, és a koncert után bezártak a lépcső alá egy kis szekrénybe, míg ők ittak és dugták a csajokat. Ilyen még nem történt velem hosszú praxisomban, gondoltam, mindenképp ki kell szabadulnom, amíg még Európában vagyunk, mert ha átvisznek Amerikába is, akkor végem, szeptember végéig én megőrülök. Végül aztán a belga fesztiválfellépés után szántam el magam a végső megoldásra: nem volt más hátra, le kellett vágjam a lábamat csizmástul, mindenestül, hogy el tudjak menekülni a rettenetes zene elől. A koncert végén előrelátóan eltéptem a g-húrt a basszuson (mégiscsak az a legvékonyabb), és zsebre tettem a hosszabbik felét: azzal álltam neki a lábamnak a lépcső alatti szekrényben. Nem forgatom fel senkinek a gyomrát a véres orvosi részletekkel, mindenesetre alig jutottam el egy kórházig, mielőtt elvéreztem volna, és alig tudtam elmesélni a belga rendőröknek, mi is történt valójában, mielőtt a vérnyomokat követve rám nem talált a Kiss többi tagja. A rendőrök annyira felháborodtak a történetemen, hogy alaposan megverték a többieket is; jól jön az az egy hónap szünet, mi, viccelődtek, hát az amerikai turné kezdetére talán rendbe jöttök. Engem szakszerűen elláttak a kórházban, aztán az első géppel hazaküldtek. Az zakatolt a fejemben közben, hogy na ez aztán nem érte meg -- most az ezért kapott elmondhatatlanul sok pénzt sem élvezhetem, mert el fog menni arra, hogy vegyek két új lábat. Meghallgatva a rögzítőmön az üzeneteket, újabb dührohamot kaptam: sem Elton Johnt, sem Rod Stewartot nem tudtam így helyettesíteni, és ez üzletileg és professzionálisan is rettenetesen lelombozott. Csak remélni tudom, hogy a Lady Gagára végleg rendbe jövök.
(Régebbi fiktív beszámolóinkat és egyéb hülyeségeinket itt találjátok, igazán érdemes elolvasni őket, mert kurva jók.)
fiktív Gene Simmons kiss Paul Stanley rakenroll Sportaréna
131974