2010. 03. 04.
Szenzáció: Kicsit sokáig tartott, de teljesen rendhagyó fiktív Leonard Cohen-koncertbeszámolónkat végül sikerült kivernünk L. Cohenből, aki zen gyúrás közben szerzett sérüléseiből gyógyul éppen, s nem fukarkodik az érzelmekre is ható nagy szavakkal. Végül is fiktív költő.
Kedves obszcén barátaim,
mindig szomorú leszek egy koncert végére, s így vén koromra már egészen máshogy, mint annak idején kilencszázhatvanhétben a Felix Show-ban, mikor egzisztencialistának felöltözött, félénk zsidógyerekként elsírtam magam a 'Stranger Song' végére. Milyen szomorú is ez, az egész írás-éneklés-koncertezés; hányan vannak itt, de hányan nincsenek itt, akik itt szeretnének lenni, akiket, ha csak órákra is, boldoggá tenne, ha itt lehetnének! Akik kilencszázhatvanhétben, vagy legalábbis egy évtizeddel utána már ebben az országban is hallgatták, mit írok és éneklek én a szerelemről és az Istenről, eszükbe jutott az ő Ady Endréjük itt, ebben az országban, aki szintén az Istenről és a szerelemről írt verseket. Akik aztán felnőttek, partizánként vagy csak szótlanul ellenállva végigküzdötték a maradék évtizedeket egészen mostanáig, felnevelték a saját gyerekeiket, akik most elhozzák őket meghallgatni engem; akik Ady mellett ezzel a Cseh Tamással hasonlítottak össze mindig is; akik most úgy érzik, ha most nem jönnek el, soha többé nem fognak hallani. Hányan fordulnak az Istenhez, hogy ne haljak már meg még mielőtt hallhatnának; hányan szerelmesek most, és hányan nem; hányan vannak ma mégis valaki olyannal, akit még nálam is jobban szeretnek, s akivel lévén elfeledik még azt is, mennyire szerettek volna itt lenni.
De képzeljék el azt, milyen érzés nekem: nekem a dalok, Istenről, szerelemről, már mind sokkal-sokkal ismerősebbek, mint bárkinek maguk közül; viszont maguk közül szinte mindenkit most látok utoljára. A zen megtanított, hogy a világ minden szépséges-fájdalmas valóságát valóban pusztán ennek kezeljem, puszta szépségnek-fájdalomnak, ami a világhoz s nem hozzám tartozik, de ettől mégsem kezelem le magukat, s így hetvenen felül már valóban minden koncert végén csak elköszönök. Hát ezért volt olyan nagy élmény nekem, mikor Buthu Wuthu barátomtól megtudtam, mennyire különleges is a budapesti koncertem: hiszen ott lesz Lamorak is, ez a kivételes ember, akinek munkásságát a magam zen módján mélységesen tisztelem, bár személyesen sosem volt alkalmunk találkozni. Bevallom, gyorsabban dobogott a szívem, míg a menedzseremmel vitatkoztam a backstage-ben, akkor most engedjük be vagy ne engedjük be az elektronikus médiát is. Ki-kinéztem a közönségre, vénülő szememmel hátha felfedezem valahol; az operatőröknek is megmondtam, ha elkapják, tegyék ki gyorsan a kivetítőre, hadd lássam én is, hadd ízlelgessem egy kicsit a pillanatot, mielőtt befejezzük, hazamegyünk, és meghalunk. A zenészeim is össze-összesúgtak, idegesen babráltak, mielőtt a színpadra léptünk. Az ember nem minden nap játssza el régi, ismerős, megöregedett életének megkopott dalait valaki olyan előtt, akit tisztel s akit mégis sosem lát többet.
A dalaim olyanok nekem, mint a lélegzet. Amióta az eszemet tudom, itt vannak velem és csakis utolsó leheletemmel fognak távozni. Ezért is éneklem őket alig valamilyen halvány vokalizálással, szinte csak lélegzetként; ezért is lehelhettek életet annyi más művésznek annyi más előadásába. Különösen mióta a zen kolostorból kijöttem, minden egyes alkalom olyan nekem, mint egy koan, megoldásra váró, meghökkentő tanmese. Ugyan miért tetszik ez a dal (mert tetszik, még nekem is, még most is), mikor mindig ugyanolyan, mindig ugyanúgy adjuk elő; sosem akartak ilyenek lenni, de hát a zen mester sem "akar" zen mester lenni, s mégis az lesz. Feltettem hát a kalapomat, a szemembe sütő fényszórók pászmájában kiléptem a színpadra, s belekezdtem. Énekeltem a szerelem végéről, a jövőről, de a saját egyszerű, finom, klasszikus gitáros múltamról ugyanúgy. S nem tudtam elkerülni, hogy az a fajta mélységes, egyszerű, menetrendszerű nyugalom öntsön el, ami bizonyos módon méltó is már hozzám: a hosszú dalok kényelmes hullámzása, lengése, az akkordok megerőltetés nélküli, kiszámítható egymásba folyása, a hangszerek apró részletekben gazdagító drágakő-szólamai -- mind-mind hetvenen felüli önmagam, dacára annak, hogy ezt a ragyogó, lassan fodrozódó felszínt itt-ott cápauszonyként töri meg az irónia, a cinizmus, az a bánat, ami mindig is benne volt ebben nekem valahogy. Kimérten, lassan lépek, így veszem le a kalapom, így simítom végig a zakómat, miközben körülnézek, és keresem, hol is van hát, aki ezt a mai estét különlegessé teszi nekem. De nem látom a kivetítőn, elillant az operatőrök elől; és pusztán annak tudása marad, hogy ott van.
Mi mindent jelent ez nekem, töprengtem el, szinte meditáltam éneklés közben. Kilencszázhatvanhéttől mostanáig mindig mást, ahogy nekik is, akik hallgatták: tudom, hogy a 'Partisan' felemelő 16 Horsepower-verziója, John Cale vagy Jeff Buckley előadásában a 'Hallelujah', vagy Suzanne Vega 'Song of Isaac'-ja legalább annyit adott hozzá minden egyes hallgatóm élményéhez ma este, mint maguk az eredeti dalok. Maga Lamorak is énekelte a 'Lover Lover Lover'-t valaha, igaz, nem az én zenémmel. Még magyarul is elénekelte a 'Take This Waltz'-ot itt valami zenész. Magában, a zuhany alatt, csendesen ülve, megdöbbenve, megtörve, a szerelemről egyedül az Istennek panaszkodni tudva, az Istent már csakis a szerelemben meglátni tudva minden egyes hallgatóm, aki itt ül ma, énekelte már ezeket a dalokat. Én csak annyit teszek, hogy eléneklem helyettük is hangosan. Nem mondanám, hogy beleadtam mindent; öreg vagyok én már ahhoz. Túl öreg és túl zen is. Inkább azt mondanám, a szívemet fordítottam oda a dalokba, ahogy minden este, mindenhol, egész életemben. De mégis, mégis: ma este Lamorak is itt volt. Minden este különleges, és nem miattam vagy a zeném miatt, hanem mert mindig csak engem akarnak látni, mindig én vagyok a szenzáció. Ezen az estén én éreztem magam kivételezettnek, s én figyeltem és kerestem valaki mást. Három ráadásra is visszajöttünk, én pedig egyre kétségbeesettebben tekintgettem ide-oda, hátha meglátom valahol, próbáltam nyújtani az időt szólókkal, bemutatásokkal, tartson még egy kicsit ez a borzongó izgalom -- de nem, végül csak be kellett fejezni.
Az öltözőben ott várt jó barátom, Buthu Wuthu. Szokásos viszkijét itta, s egy könnyet törölt ki a szeméből, mikor beléptem. Fantasztikus volt, mondta, egészen pontosan amilyet elképzeltem. Itt volt? Kérdeztem tőle. Mit szólt? Le van nyűgözve, felelte Buthu Wuthu, de erre számított. Én pedig nagy sóhajjal huppantam le karosszékembe barátom mellé, elégedetten, annak tudatában, hogy életem megismételhetetlen három órás pillanatán vagyok túl. És hajnalig beszélgettünk a művészetről. Akkor javasolta, hogy megírhatnám ezt az élményt obszcén médiumuk számára, én pedig sok-sok elmélkedés után most végre dűlőre is jutottam ebben. Remélem, nyáron Zágrábban vagy Pozsonyban talán még láthatom újra Lamorakot; de ha nem, ez úton üzenem neki: felejthetetlen élmény volt.
Üdvözlettel,
L. Cohen (fiktív)
fiktív lamorak Leonard Cohen Sportaréna
131974