2010. 05. 03.
A Zipkomm Exporton találkoztunk össze Steve Swindelli angol dalszerző-producerrel, akinek workshopjait a szervezés példaszerűen baszta el. Helyette berúgtunk együtt, és hosszú interjút készítettünk a popzene szintaxisáról, a popdal elemeiről, és persze Lennonról meg McCartney-ról, kedvenc büdös hippijeinkről.
Steve Swindelli botrányosan szerkesztett biográfiája megtalálható a Zipkomm Export oldalán (komolyan, nem volt valaki, aki ezt formába öntötte volna, mielőtt kimegy?), de azért összefoglaljuk: Steve hangmérnökként kezdte egy liverpooli stúdióban, aztán a The 25th of May-ben, később a Manbreakben zenélt, jelentetett meg lemezeket, többek közt a Copasetic nevű angol indie-kiadónál, meg Björk kiadójánál, a One Little Indiannél is, és turnézott Európában és Amerikában is. Hívták már meg rendezvényre Jon Bon Jovival együtt, írt dalt K.D. Langnek, lemezt Georgia Hardinge-nak, és volt zenéje a Mortal Kombat 2-ben. Közben a liverpooli Institute of Popular Music-ban dolgozik a doktoriján, és tanít is BA-s hallgatókat Adornóra és posztstukturalizmusra, többek közt. Bármilyen illusztris is ez, természetesen én sem hallottam Steve-ről ezelőtt egyetlen szót se sehol; de ettől még kurva jó dolgokat mondott, és remekül szórakoztunk a Zipkommon, ezért gondoltuk azt, hogy nézeteiből a Cluster One olvasóinak is részesülniük kellene egy interjú keretében. Hát most itt van, érdemes végigolvasni, bármilyen hosszú is.
Steve, mivel foglalkozol most? Tanítás, zenélés, producerkedés, mi megy most?
Volt most egy megbízásom egy 45 perces nagyzenekari műre, egy multimédiás performanszhoz. Júliusban mutatja be a Nis Art Foundation, aztán Belgrádban is lesz előadás. William Orbit Luxor című projektjéhez is írtam két dalt; Orbit élő technómixet csinál másfél órán át, közben egy balerina táncol és egy festő a tánctér körül elhelyezett vásznakon nagyméretű festményeket készít. Aztán elkészültem egy Vote Richmon c. egyszereplős zenedarabbal is, ahol egy politikai nagygyűlés a zene kerete: a főszereplő, Richmon egy pulpituson áll, ott adja elő a dalokat; egy sikeres West End-i társulat már jelezte, hogy színpadra is állítaná a londoni Barbican Centerben, de még valami történetet kellene hozzá írnom, és ez elég nehéznek bizonyul, mert nem vagyok drámaíró.
Ezt meg is lehet hallgatni valamilyen formában, vagy csak megnézni? Nem kapcsolódik ez valahogy mondjuk Bob Geldof figurájához a The Wall-filmben?
Hallani is lehet, nemrég megkértem egy Trafik nevű Chemical Brothers-szerű formációt, hogy csináljanak egy remixet. Pink figurájához meg lehet valami köze -- csak épp Richmon nem olyan önző, mániás-depressziós kripto-fasiszta, hanem inkább egyszerű mainstream-populista álláspontot képvisel.
Vannak fenntartásaid a politika és a politizálás popzenébe importálásáról?
Ha jól csinálják, nincs vele bajom, de a legtöbb 'politikus' dalszerző általában jóval több hangsúlyt fektet a szövegre, mint a dallamra. Bob Marley pl. mindig meg tudta őrizni az egyensúlyt az 'üzenetdalok' és a 'szerelmes dalok' közt, és nem állt neki prédikálni a közönségének.
Egyéb projektek?
Dolgozunk egy X Factor Song Doctor nevű szoftveren: ez részletes elemzést ad a felhasználónak a feltöltött dal dallam- és összhangzattani jellemzőiről, de több, mint mondjuk a Uplaya, ami azt megmondja, a feltöltött dalban megvannak-e a sláger jellemzői, de arról semmit nem mond, miért vagy miért nem. A Song Doctor konkrét problémákra tud majd rámutatni: dallamvezetésben, a dal egyes részei közti modalitáskülönbségekben, összhangzattani kérdésekben, abban, hogy túl sok vagy túl kevés részre tagolódik, és így tovább. És persze a doktori disszertációmhoz is végzek kutatásokat, mégpedig arról, hogy bizonyos zenekarok második lemezei, amik egymilliós darabszám fölötti eladásokat produkálnak, mégis miért nem tudnak olyan sikeresek lenni, mint az első lemezek.
Mi számodra a legizgalmasabb része ma a zenélésnek?
Nekem most is ugyanaz benne az izgalmas, ami mindig is volt: hogy az ember dalokat ír, és hogy nem kell különbséget tegyen a 'munkája' és a 'szociális élete' közt. Sokaknak nincs lehetősége, hogy a munkájában legyen kreatív, ezért a munka/szociális élet élesen elválik egymástól; a zene révén viszont én össze tudtam kötni ezt a kettőt, és ennek nagyon örülök. Még akkor is, ha elég szarul lehet csak keresni vele.
Hogy kerültél a Zipkommra, és mit terveztél itt csinálni?
Az egyik szervező keresett meg, nem akarnék-e tanácsokat adni magyar zenekaroknak, vagy egyenesen 'műhely-jelleggel' dolgozni velük a konferencián.
Milyen módszerrel képzelted el ezeket a workshopokat?
A Liverpooli Egyetemen is csinálunk ilyeneket. Először is mindegyik résztvevő zenekar eljátssza a legjobb saját dalát; aztán meghallgatunk néhány jól ismert, régóta sikeres dalt, és szétszedjük a kompozíció különböző rétegeit. Eztán feladatokat osztunk ki erre az elemzésre meg az elemzett dalra alapozva, és legközelebb a hallgatók már a saját munkájukat vizsgálják meg ezekkel a módszerekkel. Cornelius Cardew könyvéből, a Stockhausen az imperializmus szolgálatábanból [Stockhausen Serves Imperialism] vettem az alapelvet: "egység/kritika/egység", így nem tévesztjük szem elől, hogy a kritikának az elemzésen kell alapulnia és nem az egón, hogy kedvező környezetet akarunk teremteni a fejlődéshez, nem pedig negatív, kompetitív hangulatot.
Amennyit hallottál tőlük, abból mit gondolsz a magyar zenekarok dalszerzői potenciáljáról? Van specifikusan magyar sajátosság, erősség, gyengeség?
Nekem úgy tűnik, a legalapvetőbb probléma, hogy a zenészek igyekeznek a lehető legtöbb műfajt játékba hozni, ezt súlyosbítja, hogy nincsenek igazán fülbemászó, megjegyezhető refrének. Amint egyetlen, jól körülírható piacra és az annak megfelelő műfajra koncentrálnak, és kigyúrják egy kicsit, hogy írjanak hangzatos, fogós sorokat-refréneket, én nem látom, miért ne törhetnének be akár az európai, akár a világpiacra. A svédeket, belgákat, íreket se akadályozta, hogy kisebb országok és nem angolul beszélnek.
Az a bizonyos popzenei 'szintaxis', amiről a konferenciaoldalon olvasható bióban írsz, honnan származik és hogy jött létre?
Zenei és nem-zenei oldalai is vannak ennek a szabályrendszernek. A dallamra épülő kompozícióknál az egyensúly, a koherencia számít, a megszokott és az azt ellensúlyozó szokatlan elemek, a zenei modalitás, a szöveg hatása. A kontextus és annak esztétikája (akár az imidzs, akár mindenféle posztmodern póz) alkotják a nem-zenei oldalt. Pont jó dalok, pont jó hangzás, pont jó imidzs, jó időben, jó helyen: ha ezek így együtt vannak, máris több az esély a sikerre, márpedig ebben az iparágban a szereplők 95%-ának ez nem jön össze.
A zenészek egyáltalán értik, mit jelentenek mindezek? Dallamvezetés, összhangzattan, modalitás...
Valószínűleg a legtöbben intuitíve állnak hozzá. De én mondjuk örültem volna, ha az első lemezszerződésemnél tudtam volna mindazt, amit most tudok ezekről.
Na és a profi dalszerzők, Max Martin, Desmond Child, Stuart Price, stb., róluk mi a véleményed?
Ők a szakma igazi mesterei. Szerintem oda kell rájuk figyelni és eltanulni tőlük mindenfélét, legfeljebb aztán kidobja az ember, ha nem kell. Nekik valószínűleg több esélyük van Beatles-hez mérhető szintű lemezeket írni, mint az őket kommersz szarként elutasító indie-szerzőknek. Picasso előbb kitanulta a realizmust, aztán jött a kubizmus meg az absztrakció. A 'Love Me Do', az 'I Want to Hold Your Hand', meg a 'She Loves You' végül elvitt a 'Tomorrow Never Knows'-hoz.
Mi a helyzet a lemezformátum saját esztétikai-kompozicionális elveivel, különösen most, mikor mindenki a 'lemez halálán' nyafog?
Azt bizonyosan mondhatjuk, hogy nagy kihívás most zenét csinálni, a kulturális meg a politikai-gazdasági kontextus miatt is. Szerintem a mainstream popzene nem mond igazán semmit erről a poszt-9/11 világról, de a legtöbb rock és indie sem. Nincsenek már olyasfajta 'sztárok', akiket régen imádtunk. A technológia, az internet, a tévés tehetségkutatók se nagyon indítottak be olyan dalszerzési robbanást, mint mondjuk a 60-as évek, mind Európában, mind az USÁ-ban. És ez nyilván mind hozzájárul az albumformátum gyengüléséhez. Nemrég megvettem öt új lemezet: a Plan B-t, a JLS-t, Katie Meluát, a Vampire Weekendet, és Pixie Lottot. És szerintem egyiken sincs ötnél több emlékezetes dal. Nem érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy újra és újra meghallgassam őket. A legutóbbi Amy Winehouse-lemez viszont azt is bemutatta, hogyan adható el az egész cucc, ha a lemezen konzisztensen jól megírt, jól elénekelt, jó produceri munkát mutató dalok vannak.
És a szövegek mennyire fontosan neked?
Nekem nagyon, bár nem mindig feltétlenül járnak együtt a jó dalokkal. Az Oasis pl. szerintem írt remek dalokat, amiknek nem mindig olyan remekek a szövegei.
Mit gondolsz a hangszeres szóló intézményéről, ami mostanában végre kezd eltűnni a popzenéből?
Engem nem zavar egy kis virtuóz szóló, mint mondjuk a 'Sweet Child O'Mine'-ban vagy a 'Light My Fire'-ban; de a hangminták érdekesebb használatai, az effektek gyakorlatilag már felváltották a hangszeres virgázást.
Ha bárkivel dolgozhatnál dalszerzőként, zenészként, producerként, ki lenne az?
Könnyű kérdés -- Elvis Presley.
Na jó, de olyan, aki él is, baszki.
Akkor Paul McCartney. Elképesztő mértékben hatott minden popzenére, és olyan repertoárja van, ami senki másnak. Ha valaki rá tudná venni, hogy magyarázza el mindazt, amit a dallamvezetésről, a harmóniákról tud, nem állnék ellen. Ha kell, majd úgy teszek, mintha én lennék Ron Nasty a Rutles-ből. Vagy akkor már dolgoznék a The Problems-szel, ez a magyar banda a legjobb posztapokaliptikus-grimehouse-hip-punk-ska zene, amit valaha hallottam! Nem láttam még ilyen radikális, gondolatébresztő underground zenekart sehol a világon.
Végül trédmárk kérdésünk: mit jelent neked a művészet?
Hogy megint Cardew-hoz nyúljak vissza, választást két kritériumrendszer közt: a művészi és a politikai között. A művész el kell döntse, melyiket részesíti előnyben, a művészit vagy a politikait, és a közönség meg a történelem majd eszerint ítéli meg. Lennon a jobb vagy McCartney?
Interjú popzene Steve Swindelli Zipkomm Export
131980