2010. 03. 12.
Megmondjuk, nem mondjuk meg, tudjátok mit, mégis megmondjuk, mi és hogyan a jó egyes zenékben egyes szerzőink szerint, előítéletek nélkül, akár jazzről is. Ha valami olyan, hogy tanítani lehetne, azt lehet, hogy érdemes megmutogatni és leírogatni. Elsőként most Harcsa Vera megint.
Ha lenne egy jazziskolám (ami önmagában is túllépi az irónia és a vicc fogalmát), a hangszerelés kurzus első óráján az első példa Harcsa Vera 'Too Early' c. szerzeménye lenne. Sőt, a vizsgán ez lenne a beugró, amit a hallgatók az előre megbeszélt alkalmi formációkban játszanának el. Persze lenne olyan feladat is, hogy minél faszábban kell átdolgozni bizonyos számokat. Mindezzel csak arra szerettem volna utalni, hogy ez a dal hangszerelési (meg persze más) szempontból egy alapmű a kortárs jazzen belül.
Egyrészt ebben a dalban minden megvan, ami számomra a jazzt jelenti: finomság, fura hangzatok, disszonancia. Ezek közül Harcsa Vera 'Too Early'-je kapcsán a finomság a legfontosabb, mégpedig a hangszerelés tekintetében: egy versszakon keresztül csak a bőgő megy az énekkel, aztán leheletszerűen úszik be a gitár, az ütősök és a zongora. Annyira fokozatos az erősítés például a bridge esetében, hogy észre sem vesszük, hogy jönnek a beütések, az erőteljes ének és már a tetőponton vagyunk – tisztára mintha a 'Not One Stone'-t hallgatnám, néhány torzgitárral arrébb. Másrészt tökéletes a dal szerkezete – a bőgő-ének kezdéstől a refrénen keresztül a disszonáns magaslatig, ahonnan visszafogott verzékkel jutunk a befejezéshez. Mindenképp érdemes szóba hozni, hogy a 'Too Early' esetében nem egy meghatározhatatlan hangfolyamból emelkedik ki az elszállós rész (távoli példa a Sigur Rós néhány dala), hanem a bőgő karakteresen pulzáló riffjére alapoz, és erre építi fel a hangszerek és az ének szólamát, hogy aztán jöhessen a fájdalmas kitörés, romba döntse az egészet; majd da capo al fine.
A régebben említett dalokban gondolkodás egyik legfőbb példája a 'Too Early'. Csinálhatná úgy is zenekarával, hogy "toljuk a jazzt, valahova imprózz már egy szólót léccike", mondván, hogy elvileg jazzegyüttes. De nem. Itt első a dal, minden egyéb ezt szolgálja, legyen az szóló, disszonancia, harmónia, keretes szerkezet; zongora, seprű vagy csettintés.
Ami a hangszerelést illeti: nyilván esztétikai szempontok is szerepet játszanak abban, hogy ilyen fokozatosan kerülünk bele a dal hangszövetének világába. Ahogy a hirtelen váltások, úgy az egyre sűrűsödő-hangosodó megoldások is gyönyörködtetnek, és e hatásmechanizmus alapján működik ez a dal is.
És hogy mindez hogyan is csapódik le a befogadóban? Ilyen oldalról közelítve viszonylag egyszerű a helyzet, mert Harcsa Vera ebben a dalban – és úgy általában – egyfajta klasszikus esztétikát követ; egyáltalán nem arról szól a dolog, mint a zajzene vagy a free jazz esetében (vagy a posztmodern képzőművészetben), hogy akkor most megkérdőjelezzük magát a dalt (képet, szobrot) mint struktúrát, mint intézményt vagy mint létmódot – nem csinál ontológiai problémát a zenéből. Inkább erős dalokat ír erős szövegekkel, amihez illő módon passzintja a hangszerelést, játszik a halk-hangos, disszonáns-konszonáns ellentétekkel és a dinamikával. Az élet dolgai metaforákká alkotva. És a katarzis sincs messze.
(Szerzőnk cikkének alapjául a dal mr2 Akúsztikban elhangzott változata szolgált, amit sajnos nem lelt meg az interneten, tehát a link csak irányadó jellegű. Aki igényli, annak elküldjük, csak írjon a clusterone@clusterone.hu e-mailcímre.)
Harcsa Vera jazz megmondjuk MR2 Akúsztik
131976