A kortárs rockzene két üdvöskéje egy 2009-es lemez zárásaként egy iskolás, hatnyolcados blues-alapra azt énekli, hogy lesz-e elég víz, et cetera. Itt sokak számára biztos véget is ér a történet, de mi azért szeretünk tovább menni.2010. 12. 19.
A kortárs rockzene két üdvöskéje egy 2009-es lemez zárásaként egy iskolás, hatnyolcados blues-alapra azt énekli, hogy lesz-e elég víz, et cetera. Itt sokak számára biztos véget is ér a történet, de mi azért szeretünk tovább menni.
Persze, hogy Jack White úrról és Alison Mosshart kisasszonyról van szó, és a Horehound című lemez záródaláról, de még inkább annak koncertvideójáról, ami megmutatja, hogy mi is rejlik a hagyományos blues-alap és az egyszerű szöveg mögött. Továbbá jelzi, hogy az élő zene esetében mennyire nem elég, nem ad teljes képet, ha csak a zenével foglalkozunk; hogy a látvány, a zenészek jelenléte, színpadi mozgása, gesztikulációja és arckifejezései teljesítik ki a jelentést nemcsak azoknak, akik valamilyen szinten fontosnak tartják a tudatos zenehallgatást, hanem az egyszerű zenehallgatónak is, tudat alatt, annak ellenére, hogy ők csak kikapcsolódni, szórakozni akarnak.
Az első dolog, amit mindenképp illik megjegyezni a 'Will There Be Enough Water'-rel kapcsolatban, hogy a Dead Weather legtöbb számához képest ebben Jack White nem dobol, hanem gitározik, a doboknál Jack Lawrence ül, Dean Fertita meg orgonán pötyög. Így létrejön egy Doorshoz hasonló felállás, már ami a hangszereket illeti (dob, gitár, orgona — basszusgitár nélkül). De ennél is fontosabb következmény, hogy White Alison Mossharttal énekel duettet, ami önmagában még semmit nem jelent, mert van pár ilyen dal a zenekar eddigi két albumán. Most viszont egymás közvetlen közelében, egy mikrofonba énekelnek-kiabálnak, ami a többi Dead Weather-ös dob mögül énekelt duetthez képest egy lényegében más dolog. Az utóbbi a White Stripes felállását idézi, a 'Will There Be…' pedig a Killsét, ha csak a zenekari tagok egyéb produkcióit nézzük. Közvetlenül White-hoz kötődik az Alicia Keys-zel előadott Bond-betétdal, de távolabbi példák is vannak a férfi-nő párosokra. Biztos végtelen sok, de legyen elég az a pár, ami eszembe jut, azok is igen különböző karakterűek: kezdve a Mary J. Blige-féle 'One'-nal, folytatva Hajós Kristóf és Bocskor Bíborka ('Overture') vagy Harcsa Vera és Jamie Winchester párosával ('Give Me One Reason') egészen Damien Rice 'Volcano' című daláig. Ezek azért érdekesek, mert férfi és nő viszonyának egyes árnyalatait mutatják meg, akár ennek színpadi (látható) vagy épp szövegbeli vonatkozásairól van szó, és mindkét esetben észre lehet venni a harmonikus és a disszonáns elemeket.
Mindezek igazak a White-Mosshart-duettre is. Amit mégis el kell mondani, hogy ez a dal kicsit kilóg a klasszikus duettek közül, mert nincs benne váltott éneklés, és a sokszor erre jellemző hangbeli kvalitások fitogtatása, már csak a műfaj miatt sem. White és Mosshart végig együtt énekelnek—kivéve, amikor Alison későn vergődik oda a mikrofonhoz—olyan ez, mintha egy párhuzamos párbeszéd lenne: (majdnem) egyszerre és ugyanazt éneklik, de máshogy, más intenzitással—az egyik férfi, a másik nő; az egyik gitározik közben, a másik dohányzik—: ebből adódik az az érzés, hogy mást énekelnek, és egy dialógussá alakul a látszólag egyszerre kiadott hangsor. Ez különbözik a Harcsa Vera-féle 'Give Me One Reason'-feldolgozástól, amiben a férfi és a nő egymásra felelő szövege és a zene fokozódó heve teremt feszültséget. De különbözik a kórusénekléstől is, ahol szintén többen éneklik egyszerre és ugyanazt, de nem adatik az egyes énekesnek akkora szabadság, hogy a többiektől nagyon eltérő intenzitással énekeljen (kivétel, ha valamiféle disszonancia elérése a cél). Jack White és Alison Mosshart esetében nem a szövegrészek vagy a felváltva énekelt dallamok ellentétéből, hanem a máshogy éneklésből adódik a feszültség, többek között ezzel emelik monumentálissá az egyszerű szövegű klasszikus blues-dalt.
A színpadi jelenléttel foglalkozva is a másfajta intenzitás gondolatával találkozunk. Nyilván a stúdió- és koncertkörülmények különböző jellegével, de még inkább élet és művészet egymástól (nem minden tekintetben) elváló világával. Eszünkbe juthat — persze Platón megszállottságban alkotó művészén túl — ismét a Doors, mármint Jim Morrison, vagy Kiss Erzsi (pszichedelikus) halandzsaéneke. Ezeket a pózokat — mert ezek kétségtelenül pózok — lehet underground manírnak tartani, én inkább az élet és a művészet színterének elkülönböződését látom benne (a francba, mit keres itt Derrida?). Miért kell inni, dohányozni, drogozni, meditálni vagy imádkozni mielőtt valaki felmegy a színpadra? Mert úgy érzik, hogy nem lehet 'csak úgy' odamenni és beleénekelni vagy beleszínészkedni a közönségbe. És miért fáradtak, miért néznek ki a fejükből a zenészek, színészek, mikor véget ért az előadás? Mert vissza kell térni az 'életbe', a valóság realitásába a művészet realitásából, akkor is, ha egy művészkedő, nagy átéltséget mutató art- vagy indie rock-zenekarról és akkor is, ha egy nagy show-jellegű produkcióval éneklő világsztárról van szó. És ahhoz, hogy visszatérjenek, bele kell halniuk a szerepükbe a színpadon valamilyen módon — ennek biztos sok poptörténeti előzménye van; nekem csak Jim Morrison és David Eugene Edwards ugrott be, az előbbi alkoholos és drogos befolyásoltságú őrjöngése, az utóbbi átszellemült (vagy inkább átlelkesült? — bár a 'Holy Ghost' is megszokott) fejrázása, széken forgása és rúgkapálása. Végül is, minden koncert "megint egy kis halál".
Ezt remekül illusztrálja a Dead Weather szóban forgó videója is. A 'Will There Be…' zeneileg szépen, csendesen indul, majd fokozatosan bekeményít. Ezzel együtt Alison Mosshart és Jack White amúgy is erős színpadi jelenléte egyre sűrítettebbé válik, a végére szinte eksztatikus állapotba kerülnek. White-ról tudjuk, hogy egy igazi karakter, de Alison arckifejezései és gesztusai szintén elférnének egy filmben, kiemelkedő az a hanyag elegancia, amivel dohányzik. Még egy pillanatra visszatérnék a férfi-nő témára. Érdekes White és Mosshart intim viszonya, ami feltehetőleg a színpadi realitás sajátja. Azon túl, hogy végig egymástól pár centis távolságra énekelnek, a dal közepe táján White úgy szólózik az őt megigézetten bámuló Mosshart előtt, mintha szerelmi vallomást tenne, kicsit később pedig egymás hátának feszülve járják "héja-nászukat". Talán ez a mintha a művészet egyik alapeleme — igen, színész minden férfi és nő, csak a shakespeare-i gondolat elejét kell átírni: Every stage's a stage. A Dead Weather tagjai feedback-ben úszva hagyják ott a színpadot. Ha elült ez a zaj, a közönség is visszatérhet az életbe.
Képzelt riport: Alison Mosshart elmagyarázza a The Dead Weather-t
'Will There Be Enough Water' (albumverzió)
Alison Mosshart Dead Weather Doors Jack White megmondjuk
131978