2010. 02. 17.
Amit a Slayerről érdemes tudni, azzal még Eric Cartman is tisztában van, amikor deklarálja, hogy a hippik kiirtásának egyetlen eszköze a klasszikus 'Raining Blood'. Mikor új lemezük jelenik meg, nem várod el, hogy ennél továbblépjenek. Mert a Slayertől csak azt várod, amit az Algopyrintől is. Nem kell vele kísérletezgetni, bevált, működik, és kibaszottul hatékony. Letépi a szemöldököd.
Mikor én igazán sok Slayert hallgattam, Kerry Kingnek még hosszú haja volt. Nem mondanám, hogy úgy jobban nézett ki, vagy jobban gitározott. Viszont most ősszel a Slayer World Painted Blood c. új lemeze megint megértette velem, hogy még a teljesen komolyan vehetetlen szövegek sem tesznek feltétlenül röhejessé valamit, ha abban van dög, és a Slayerben nagyon van. Valamiért minden Slayer-lemeznél kötelező elmondani, hogy így és így viszonyul a nagy klasszikusokhoz, úgy mint a Reign in Blood – South of Heaven – Seasons in the Abyss lemezekhez. A World Painted Blood valóban eszébe juttatja az embernek az ilyesmiket, de úgy, hogy közben inkább a csodálatos God Hates Us All normálisabb középtempós-súlyos dolgait hozza: nekem az egy idő után mindig élvezhetetlen lesz, ha feltétlenül hatvannegyedeket akarnak a témákban játszani, és feltétlenül négy vagy öt tök különböző téma kell legyen egy számban, mindig is ez volt számomra a metál nagy-nagy problémája, ez meg a hülye szövegek. Lehet persze, hogy csak egész más tudatállapotban hallgattam ezt a lemezt ősszel, mint amilyenben szoktam, de vagy megvilágosodtam, vagy ezek az öreg faszik mégiscsak nagyon tudnak valamit. A World Painted Blood ugyanis tartalmaz majdnem mindent, amit én sosem szerettem a metálban (sok téma, értelmetlen vijjogó szólók, sok váltás, tekerés mint állat, nagyon hülye szövegek), és mégis működik. Hiába szerettem mindig inkább az olyan grüdzsüdzsü-zenéket, ahol a tekerős grrrrrüü helyett inkább a súlyos, középtempós, különböző ritmusokban kalapálós dzsüdzsükön van a hangsúly, Arayáék most visszatérítettek a kétlábdobhoz és a fejrázáshoz. Hajam még egy kicsit több van, mint Kerry Kingnek, de keménynek lenni nem haj kérdése.
Mert ha túltesszük magunkat az "torture, misery, endless suffering"-jellegű szövegeken, és figyeljük a gitárokat (nem azt, ahogy kinéznek, hanem ahogy szólnak) meg a dobot (azt is mindig ki kell emelni, ha egy Slayer-lemezen megint Dave Lombardo dobol), akkor az a furcsa helyzet áll elő, hogy mindezek a dolgok itt jók. A számonként 3-4 téma (közép-gyors-méggyorsabb) azért nem zavaró, mert valami titokzatos okból a Slayer váltásai teljesen komolyan vehetők, és mindig van súlyuk. Egy lefelé váltás mindig pofánbasz, azon meg ugyan elmosolyodik az ember, mikor egy pillanatnyi kiállás után a középtempós dzsüdzsüből hirtelen elszabadul a kétlábdob meg az sikongató ikergitározás, de mire eljutna addig, hogy röhög is, már ki is gyúrtak belőle valami nagyon súlyosat. Van, amikor még a klasszikus értelmetlen-skálázó szólózást is ironizálják egy wah-val. Pont eléggé van zs-re hangolva és bennehagyva elég mély, hogy a God Hates Us All kalapáló hangzását halljam benne; pont elég a közép, a magas, meg a "száraznak" nevezett keverés, hogy ez ráspolyszerűen reszeljen, viszont mikor kell, akkor dörögjön, mint az állat. És Lombardo dobolása tényleg felismerhetően zseniális, még az olyan abszolút fogalmatlan antitechnika arcoknak is, mint én: ahogy összefogja a gyors darálásokat, hangsúlyoz és központoz, vagy a középtempós hömpölygésben belepörget egy kicsit, az valóban, átláthatóan jó, az nem önmagáért való baszakodás, hanem van egy nagyon jól körülírható funkciója. A 'Unit 731' páratlan sorvégi lecsapásai egyenesen poétikusak.
A lemez elég karakteresen kiugró lassabb-középtempós dalait ('Beauty Through Order', 'Human Strain', 'Playing with Dolls') egyébként mind Jeff Hanneman írta, és csodálatosan érződik, mennyire mások Kerry King gyomorból jövő dalai, a 'Snuff' (az a "murder in my future"-befejezés viszont hiába banális, nagyon erős), a 'Hate Worldwide' (egy kis szokásos szintű valláskritikával, de valamiért megint csak működik), vagy a kimondottan buta, ennek ellenére a maga zsigeri csapkodásával földbe döngölő 'Americon'. Progmetál szarok ide vagy oda, itt azért nagyon komoly szerkezetek vannak, viszont mindenféle puhapöcsű technikázgatás meg hathúros basszusgitár nélkül. A 'Beauty Through Order' leállása-visszaindulása; a 'Human Strain' meglepően tiszta betétje, aminek a végén bemutatják a Kings of Leon-iskola kis pöcseinek, hogy is kell fokozást csinálni és utána kezdeni valamit a feszültséggel; a 'Playing with Dolls' gyönyörű pengetett témája alá/helyébe rakott légkalapács-szerű dzsüdzsü, a kiabálás helyett majdnem hogy dallamot éneklő Tom Araya mind ugyanazt a vágyat erősítik a hallgatóban: nem, nem hogy öljön meg mindenkit, akit lát, hanem (és ez egy abszolút művészi szempont és eredmény a rockzenében) hogy bár lenne ez még sokkal hangosabb. A jó punkzene halkan is idegesítő; az igazán jó metál sosem elég hangos. Innen lehet megismerni.
Sokan sokféleképpen elmondták, hogy a közmegegyezés szerint a világ legkeményebb zenekara a Slayer, és ez ellen kurvára nincs apelláta. Bár más bandák más témái sokkal durvábbak, mégis összességében nincs még egy ilyen letaglózóan erőszakos zene. Nem kell megfejteni, hogyan csinálják. Ez egy tény, amit fogadjunk el, mert nincs választásunk. És bár Araya egyre inkább hasonlít saját nagyapjára és fájlalja a hangszálait, ha végignézek a klasszikus trash palettán, azt mondom hogy Mustaine egy gonoszkodó manó, Hetfield kiélt western-hős, Araya viszont félelemmel tölt el. A World Painted Blood pedig nem ürügy a turnézásra (turnézni azt akarnak ők, csak épp Araya hátsérülése nem hagyja), nem töltelék soralbum, hanem egy ízig-vérig Slayer album, és ha a '80-as években adták volna ki, most erre mondanánk, hogy klasszikus.
Lamorak & Gorcsev
gorcsev lamorak slayer trash metal
131975