2010. 04. 23.
Az mindig örömteli dolog, ha az ember szívének kedves zenekar újra összeáll. Én szeretem a Blurt, ezért örömkönnyeket hullajtottam, mikor megtudtam, hogy Damon Albarn zeneipari mágnás és Graham Coxon főállású geek fátylat borít a múltra és újra megszeretik egymást.
Annak már nem örültem, hogy esélyem sem volt őket élőben látni, illetve új lemez sem lett, mivel Damon "Egymásodpercignemülökmegaseggemen" Albarn nagyszabású Gorillaz-opuszt készített (Plastic Beach), Graham "Kibaszottnagyművészvagyok" Coxon pedig újabb nagyon "artisztikus" szólólemezét jelentette meg tavaly ősszel (The Spinning Top). Mert azért mégis csak az lett volna a fajin, ha ezek a nagy zenészek újra együtt írnak dalokat. Ilyen sajnos nem történt (kivéve a Record Store Day alkalmából megjelentetett 'Fool's Day' kellemes hülyülését, hallgasd meg itt), lett viszont helyette egy koncertlemez, ami a tavaly júliusi Hyde Parkos koncertjüket dokumentálja, ezzel ki lehet húzni a Blur-film (No Distance Left To Run) magyar megjelenéséig - amit mellesleg a Titanic Filmfesztiválon is bemutattak a közelmúltban.
A tracklistet meglátva fütyörészni támadt kedvem, ugyanis a 94-95 környéki nagy slágerek mellett csemegék is vannak, mint például a Coxon nélkül készített 'Out Of Time', a csak kislemezen kiadott 'Popscene', az első, amúgy felejtős lemezről a 'She's So High' és a 'There's No Other Way', a kevésbé ismert, de zseniális 'Advert' és így tovább. A Blur régen is és most is be tudta lőni az egészséges arányt a best of-műsor és a nyalánkságok között és mivel egy teljes koncertet rögzítő anyagról van szó, mi magunk is tapasztalhatjuk Coxonék jó taktikai érzékét. Ez már mindenképpen egy jópofa koncertlemezt sejtetett.
Sajnos kicsit csalódnom kellett. Ahogy az első dalt végighallgattam, már nem voltam annyira vidám. Egyfelől a hangzás miatt: az rögtön kiderül ugyanis, hogy nagyon sok hangos ember volt a koncerten, akik végigéneklik a dalokat. Emiatt így - illetve egy kis hangmérnöki segítséggel - már alig hallunk valamit magából a zenekarból, akik nyilván remek színpadi műsort nyomtak, ezt azonban nem látjuk képanyag hiányában. Ráadásul sok dalt +50 BPM-mel játszanak, amivel ugyan demonstrálják, hogy még mindig faszagyerekek, de ez az esetek többségében ront az élvezhetőségen, például a fentebb még örömet okozó 'Popscene' és 'Advert' nem lesz jobb szám attól, hogy Albarn nem kap levegőt a sorok között. Damon amúgy sem énekel annyira pontosan, mintha kétszer annyira pontosan énekelne, ráadásul általában inkább csak elkiabálja a refréneket. Coxon Syd Barrett-ihlette pszichedelikus gitározása sem jön ki igazán, ami különösen szembetűnő a The Great Escape-s és Parklife-os daloknál, illetve úgy tűnik, mintha csak a torzítót találta volna meg otthon, és további effektek hiányában dimenziót veszt kicsit a zene. A jelentőségét persze érzékeljük annak, hogy kik játszanak együtt, de ennyi erővel az AC/DC is egy izgalmas zenekar lehetne 2010-ben. De már nem az. Másfelől az elfogadhatónál jóval nagyobb gyakoriságú a hamisság és furcsamód mintha legtöbbször a samplerek kavarnának be.
Persze azt értem, hogy nem akartak egy agyoneditált, steril koncertlemezt csinálni, de egy kicsit mindenből túl sokat kapunk. Túl sok dal, túl sok közönség, túl sok torzítás, túl nagy aránytalanságok, és ugyan ezek külön-külön még akár javíthatnának is az All The People-n, együtt azonban nehezítik a produktum fogyasztását. Remek pillanatok mindezek ellenére vannak, ilyen a záró 'The Universal', ami itt is szorongatja a torkunkat, a 'Song 2' riffje még mindig szakít, a 'Parklife'-nak nem tett rosszat, hogy kicsit felpörgették. Lehet, hogy csak én vagyok túl akadékos, de azért ez még így kevés. Persze én sem a lemezverziókat szeretném hallani, talkshow-tapssal, de nekem valami nem stimmel. Mert vagy felesleges volt az egész koncertet kiadni 2 CD-n és kivonatolni kellett volna, vagy hozzá kellett volna csapni azt a DVD-t, ami a dokumentum-film DVD kiadását kíséri. Mert annak kicsit több értelme lett volna.
all the people blur Damon Albarn graham coxon Koncert lemez
131975