2010. 03. 21.
Logikusnak tűnik, hogy egy (ráadásul halott) vén fasz lemezéről egy másik (ráadásul fiktív) vén fasz írjon kritikát, mégsem mi találtuk ki: az öreg fiktív L. Cohen maga keresett meg bennünket, hogy megoszthassa Johnny Cash utolsó lemezéről támadt melankolikus gondolatait.
Kedves obszcén barátaim,
néha remélem, halálára mindenki buddhistává válik, akárcsak én. Johnny Cash láthatóan közel járt hozzá: utolsóként felvett dalai, sajátjai és másokéi is, nem a halálról szólnak, bármennyire is azt gondolnánk. A veszteségről és a nyugalomról, arról, amit a világ és az ember kavargó történeteinek lezárultával érez valaki – valaki, aki él, és élni akar. Talán csak ez az akarás választotta el a buddhizmustól.
Johnny Cash American-lemezei egyszerre voltak a virágzó új és a hervadó veszteség sorozata. Új, mert saját újabb dalain kívül mindig úgy énekelte mások számait, hogy azok megdöbbentettek, megráztak, fejtetőre fordítottak és belém csöpögtették, egy-egy dalban mennyi minden lehet, amit nem vesz észre soha sem szerző, sem hallgató. Trent Reznor sosem gondolta volna, hogy a 'Hurt'-öt el lehet így énekelni; Martin Gore 'Personal Jesus'-a (ami így sokkalta hatásosabb, valamelyes iróniával sokkalta élőbb, mint az eredeti) könnyekig meghatotta Cash-t. A nyugodt, lecsendesedett, leülepedett költészetet hozta elő minden dalból, amihez hozzányúlt, ez pedig sokszor nagyon is újat tett hozzájuk. De valamennyiszer csak hallgatom, a veszteség érzése eltagadhatatlanul, elhesegethetetlenül ott lebeg felette, s ez korántsem pusztán abból adódik, hogy tudható, tudjuk, sőt, ő maga is tudta, hogy a hang, az énekes rövidesen meghal. Abból is, ahogy odasúgja: mindez csak most van, egyszer mondom el, egyszer éneklem el, s bár ti meghallgathatjátok, ahányszor csak akarjátok, a hang elhagyja a dalokat utána, ahogy a nők a dalok beszélőit, ahogy a holtak az élőket, és hirtelen már nem a hang halálfélelme hasít belém, hanem a magamé, vagy inkább minden hallgatóé, aki nem buddhista. A dolgok, dalok, nők és hangok elvesznek, eltűnnek, míg mi magunk itt maradunk viniltáblára préselt parancsolataikkal, s aztán eltűnünk mi magunk is.
Ennek az eltűnésnek állt mindig ellen keményen, férfiasan Johnny Cash és az ő hangja. "You are someone else, / I am still right here", énekelte a 'Hurt'-ben; az American IV, amelyről azt hitte, nem jön utána már más, a 'We'll Meet Again' mennyei kórusával zárul. Én itt vagyok, mondja a hang, akármi is veszik el, akárki is változik át akárki mássá, itt vagyok és maradok ugyanaz. Milyen szimbolikus, hogy ezt még két további lemez követte, s láthatjuk: Johnny Cash valóban itt van, valóban ugyanaz. Hangja, éneke ugyanaz az erőltetettség nélküli, beszélő-recitáló, mélyen hajló dallam, amit magam is örömmel kutliváltam mindig. Könnyedén beszél, vagy néha szinte csak kilélegez, mintha valóban a lélek távozását festené bele a szavakba. A lélek veszik el a dalokból, ahogy lezárja őket. Az utolsó lemez, az Ain’t No Grave a veszteségről szól és a lélekről, arról, ahogy valami acélos, cowboyos keménységgel kiénekli a veszteséget, kiénekli a lelkét.
Akár úgy, mint egy 80 éves Elvis Presley (mint az 'I Don't Hurt Anymore'-ban, vagy az 'Aloha Oe'-ben, amit maga Elvis is rögzített kilencszázhatvanegyben), akár színtelen, szenvtelen beszélőként az 'Ain't No Grave' dobogó, kénköves-tüzes ígéretében (amit Elvis szintén felvett, kilencszázhatvanhétben). Ugyanazzal az alappal indít a lemez, amit az előzőn már hallottunk a 'God's Gonna Cut You Down' hagyományos, mégis szívbe markoló szívdobbanásaiban; ugyanazt a hitet, és mégis ugyanazt a hit által megzabolázott kétségbeesést sugallja. Sheryl Crow nagyszerű 'Redemption Day'-e kristálytiszta gitárokkal, torokszorítóan, vészjóslóan kellemes váltásokkal szólal meg eztán, s talán ennek végében, a kisgyermekek odasóhajtott "freedom"-jában jut legközelebb a buddhizmushoz. Abból is látszik ez, ahogy a pengő-zengő rezonátorhangok alatt elhaló, reszkető vibratóval (amilyet én sosem tudtam csinálni) köszön el újra a lemez végén, "aloha oe", ráadásul Hawaii varázslatos világából szóló, tejjel-mézzel folyó vén hangon, nem pedig Vera Lynn világháborús szorongásával. Mindig visszaszól valakinek (mint a 'For the Good Times'-ban vagy az 'I Don't Hurt Anymore'-ban), mindig szólnak valakihez a szavai: még a 'Satisfied Mind'-ban, vagy utolsó saját dalában, a 'I Corinthians 15:55'-ban is. Ahogy hallgatom, szinte látom a mosolyt a ráncos arcon, de nem tudom, öröm vagy fájdalom mosolya ez, megbocsátásé vagy kétségbeesésé, nagy levegőt vevő dacé vagy összeroppantó hiányé, veszteségé. Mindez együtt. Kihez beszél vajon, hozzám, aki magam is meghalok nemsokára; az Istenhez, akitől állandóságát reméli; vagy talán mindazokhoz, akiknek elvesztését megcsikorduló fogakkal siratja magában az utolsó pillanatig is, legyen ez bármilyen patetikus?
Nem nagyon tudom abbahagyni ennek a lemeznek a hallgatását. Amikor Cash felvette a 'Bird on the Wire'-t, mérhetetlenül megtisztelve éreztem magam; most pedig azt látom, ez a megtiszteltetés egy még nagyobb dolog része csupán. Az American sorozattal Johnny Cash nem is annyira a halálával szentesíti a maga és mások dalait, inkább a folyamatos veszteségekről és az azokból kivezető utakról beszél – akkor is, ha neki magának nem is volt kiútja. Hiszen meghalt, mi pedig még őt is elvesztettük. Az Ain’t No Grave mint a sorozat utolsó darabja a mi veszteségünkről szól, nem a halálról, az övéről vagy a miénkről. Arról, hogy akármilyen erősen, keményen, tudva tudón is lépünk át a sírgödrökön, igaziakon vagy képleteseken, elveszíteni valakit mélységesen, megjavíthatatlanul, megváltoztathatatlanul tragikus. Még egy buddhistának is.
Üdvözlettel,
L. Cohen (fiktív)
Aint No Grave American Elvis Johnny Cash
131975